Tehetség és szorgalom. Mindkét kifejezéssel egészen kicsi gyermekkorunkban találkozunk. Még mielőtt lehetőségünk nyílna arra, hogy felfedezzük önmagunkat és a világot, megkapjuk a címkéket. Vannak a jó tanulók és a rossz tanulók. A rossz tanulók, akik lusták, pedig nagyon tehetségesek, a kevésbé tehetséges, de nagyon szorgalmas jó tanulók, és ha valaki az összes elvárás keresztmetszetébe kerül akkor pedig tehetséges, szorgalmas jó tanulóvá nyilvánítják. A rendszer minden eleme arra emlékeztet, hogy az van rendben, ha a jó tanuló kategóriába kerülünk.

Ezt a jelenséget mindenki a saját szemüvegén keresztül értelmezi és annak megfelelően cselekszik. Én az a gyerek voltam, aki mindent-mindent megtett azért, hogy csak ötösöket vigyen haza és bekerüljön a megdicsért, kitüntetett, jó tanuló diákok közé. A mai napig emlékszem arra, amikor hazavittem az első egyesem. Féltem, hogy mit fognak mondani a szüleim, mi lesz most ezután, mit jelent ez nekem. A félelmem döbbenetté vált, amikor anyukám megölelt és felkiáltott: “Végre! Igazi gyerek vagy.”

Talán ez a mondat segített abban, hogy azután bármit amit tettem, magamért tettem. Nem a lehetséges negatív kimenetel elkerülésén dolgoztam, hanem azon, hogy elérjem a céljaimat. Azt is mondhatnám, hogy már nem féltem attól, hogy buta maradok, ha nem tanulok, hanem belső indíttatásból szerettem volna okos lenni és megérteni a világot. Aprónak tűnő, mégis kimondottan lényeges különbség.

Az érzelmek és a gondolatok meghatározzák a cselekedeteinket. Amikor valami elkerülésén dolgozunk, akkor a félelem állapotából működünk. Hogyan lehetséges ez? Az agyunk egy nagyon apró részének, az amygdalának elsődleges szerepe van az érzelmi reakciók feldolgozásában és raktározásában. Amikor olyan dolog történik, amelyet az agyunk veszélyforrásnak ítél, akkor futásra, lefagyásra vagy harcra késztet minket. Ősemberként ezek az ösztönreakciók életet mentettek a természeti katasztrófák esetén és az állatokkal való harc során. A félelem tehát egy nagyon hasznos érzelem, viszont ha eluralkodik rajtunk és a mesterünkké válik, akkor hozza magával a stresszt, frusztrációt, aggodalmat.

Manapság a kardfogú tigris helyett az jelenti az egyik veszélyforrást, hogy mit gondolnak rólunk mások. Tehetségünket és szorgalmunkat arra használjuk, hogy ne gondoljanak rólunk negatívat, ne veszítsük el a munkánkat, pozíciónkat, hírnevünket, szeretteinket. El akarjuk kerülni az elménk által nagyszerűen legyártott negatív történeteket.

A legtehetségesebb és legszorgalmasabb vezető sem fog hosszú távú sikereket elérni, ha minden cselekedetét az a félelem mozgatja, hogy elveszítheti a pozícióját.

A félelem állapotában nem a tehetségünket és egyediségünket használjuk, hanem az agyunk ösztönös védelmi mechanizmusát. Futunk: menekülünk, felmondunk, elviharzunk. Harcolunk: veszekszünk, konfliktusokat generálunk, ítélkezünk, hibáztatunk. Lefagyunk: csendben maradunk, nem találjuk a szavakat, zavarba jövünk.

A tehetségünk megéléséhez szükség van elfogadásra és bizalomra magunk felé és a környezettől is.

A félelem attól, hogy nem fogadnak el, hogy nem vagyunk elég jók (tehetségtelenek vagyunk) megfelelési kényszerben nyilvánul meg. A megfelelési kényszer sunyi kis társ. Gyakran észre sem vesszük, hogy velünk van. A mélyen meghúzódó szándékaink, az érzelmeink és a testben észlelt diszkomfort érzések azonban elárulják jelenlétét.

Ha valakivel beszélgetsz, az iránta kifejezett őszinte kíváncsiság vezérel, vagy az, hogy ne gondoljon rosszat Rólad a másik?

Ha a válaszod az, hogy ne gondoljon rosszat Rólad a másik, akkor a megfelelési kényszer állapotából működsz. Sokszor előfordul, hogy százszor átgondoljuk mit mondunk, lebeszéljük magunkat arról, hogy felszólaljunk. Mert félünk, hogy olyat mondunk, ami ítélkezést vált ki a többi emberből. Így elhallgatásra kerülnek értékes gondolatok és perspektívák.

Közös feladatunknak tartom, hogy olyan környezetet teremtsünk, amiben van helye a különböző nézőpontoknak. Közel 8 milliárd ember él a Földön, mindenki egyedi tapasztalatokkal és értelmezésekkel van jelen.

Mi történne, ha megadnánk egymásnak azt az ítélkezés mentes teret, ahol mindenki meg tudja élni az egyedi tapasztalata által kialakult tehetséget?

Figyeljük meg, hogy mi történik, ha a tehetségünk megélését és szorgalmas cselekedeteinket a mélyen megélt lelkesedés, nyitottság, kíváncsiság és elfogadás táplálja a félelmek helyett.

Kulcu-Gusztafik Anita ACC
Egyéni, Team & Group Coach
anita.kg@outlook.com
@anitakg.coaching