Donor petesejtből született babák

Közelít a karácsony, amikor egy rendkívüli gyermek, Jézus születését ünnepeljük, aki nem megszokott módon – hitvesi ágyban –, hanem a Szentlélek által fogant. Egyre több gyermek érkezik hasonlóan különleges fogantatással, szintén harmadik fél közreműködésével: petesejt-donációval. Ők azonban a történetük ellenére szeretnének majd teljesen átlagos gyermekként felnőni, létezni.

Az utolsó lehetőség?

A petesejt-donáció nem az utolsó esély az anyaságra, hiszen ez örökbefogadás útján is lehetséges. Azonban sokszor az egyetlen megmaradt esélye egy nőnek arra, hogy várandós lehessen, a gyermekét saját maga hordhassa ki, szülhesse meg, szoptathassa és nevelhesse születésétől fogva, azaz megtapasztalhassa az anyaság minden csodáját.

Önzőség vajon a nő részéről, hogy szeretné mindezt átélni, és inkább a donor petesejtes fogantatást választja egy már létező gyermek örökbefogadása helyett?

Ilyenkor a párok döntésében az is meghatározó, hogy az örökbefogadási eljárás során a gyermek óhatatlanul lelki sérülésekkel érkezik a családba, megvan a saját élettörténete, amely sosem könnyű, hiszen a születése óta veszteségek sorát élte át.

A donorsejtes fogantatás esetén a pár számára biztonságérzetet ad a tudat, hogy a pici testi és lelki szükségleteit a kezdetektől fogva ki tudják elégíteni, a baba számukra ellenőrizhető és megnyugtató környezetben, szeretetben fejlődik az anyukája hasában. A fogantatástól részesei kisbabájuk minden percének, a gyermek születésével együtt születnek meg ők is mint anya és mint apa, ugyanúgy, mint bármilyen átlagos családban.

Elmondjuk vagy titkoljuk?

A petesejt-donációval történő fogantatás technikai kivitelezése itthon nem megoldott, mert nagyon szigorúak a petesejt-donáció feltételei, Csehországban viszont csak pénzkérdés. Egyre több párnak sikerül ilyen módon szülővé válnia, amelyhez a testi jellegű segítséget megkapják az orvosi beavatkozások formájában, viszont nagyon sokszor lelki támogatásra is szükségük lenne. A sikeres fogantatást követően a párok általában egyedül maradnak egy nagyon fontos kérdéssel, és az ezekből eredő kétségeikkel: elmondjuk vagy titkoljuk?

A pároknak kérdéseik vannak, de válaszaik nem nagyon. Elmondják-e a környezetüknek, hogy egy harmadik fél segítségével jött létre a várandósság? Elmondják-e majd a gyermeküknek a fogantatása különleges körülményeit? Az örökbefogadásra vonatkozó állásfoglalások közismertek. Mivel az örökbefogadási eljárás során egy olyan gyermek érkezik a családba, akinek van egy élettörténete, volt egy édesanyja, akiben fejlődött, aki megszülte, és aztán valamikor lemondott róla, a szakirodalom azt javasolja, hogy a gyermek kezdettől fogva ismerje a tényt, hogy örökbe fogadták. A petesejt-donáció esetén nincsenek ennyire egyértelmű válaszok.

Néhány szülő számára természetes, hogy beszélni fog a gyermekének a fogantatása körülményeiről. Ők úgy érzik, ha nem árulják el a gyermeküknek, hogyan fogant, hazudnak neki.

Más szülők azonban félnek tőle, hogyan hat majd ez az információ a gyerekre. Ők általában sem a gyerekkel, sem a környezettel nem szeretnék megosztani, hogy a baba harmadik fél segítségével érkezett.

Csak „más” vagy rossz?

Sokszor még a pár tagjai sem értenek egyet abban, mi lenne a helyes megoldás. Mivel ez az információ a külső szemlélők számára láthatatlan, ezért sokan úgy érzik, hogy inkább titokban tartják, mert úgy kevésbé kell tartaniuk akár a gyermek reakcióitól, akár a külvilág sokszor bántó értetlenségétől, vagy akár ítélkezésétől.

A szakemberek szerint a szülők félelmének, miszerint az információ a gyermeket felzaklathatja vagy összezavarhatja, nem annyira a gyermekhez, mint inkább a szülők saját érzéseihez van köze. Szülőként mások előítéleteitől szeretnék megóvni a gyermeküket, amelynek az alapját a saját rossz tapasztalataik képezik. Ha ők maguk is szégyellnivaló titokként élik meg a donorsejtes beavatkozást, akkor a gyermek szempontjából is csak erre a lehetőségre tudnak gondolni.

Mindeközben a donorsejtes fogantatás nem rossz, csak más. Ha titkoljuk a gyermek elől a fogantatása körülményeit, érezni fogja a titkot, és ez szorongással töltheti el. A gyerekek nagyon érzékenyek a családi légkörre, és megérzik, ha ez a valami velük kapcsolatos. A családon belüli titkok, tabuk sosem maradnak örökre titokban. Amikor pedig kiderülnek, sokkal nagyobb rombolást tudnak előidézni, mintha a kezdetektől nyíltan beszéltek volna róla.

Külföldi pszichológusok szerint, ha a szülők elég korán elmondják a gyermekeknek donoros fogantatásuk története, teljesen természetesnek érzik majd. Léteznek olyan külföldi, magyar nyelvre is lefordított kiadványok, amelyek segítenek a gyermekek nyelvén megfogalmazni és elmondani mindezt.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek?

Ha a pár tagjai úgy döntenek, hogy nem tabusítják a donorsejtes fogantatás tényét, akkor is megmarad a kérdés: kinek kell elmondani? Sokszor a közvetlen családtagokkal megosztják az igazságot, azonban a tágabb környezetük felé azt kommunikálják, hogy a baba természetes úton fogant, elkerülendő a barátok, ismerősök értetlenségét, esetleg ítélkezését.

A gyermeket váró pár tagjainak ez a helyzet lelkileg megterhelő. Hazugnak, álszentnek érzik magukat, hiszen nem természetes úton vagy nem lombikkal, saját sejtekkel lett gyermekük, mégis a kettő közül valamelyik verziót vállalják a világ felé a valóság helyett.

Különösen akkor érzik magukat bűnösnek a titok miatt a párok, ha olyan személyek is vannak a közvetlen környezetükben, akik szintén lombikoznak, és akiknek donációval nagy valószínűséggel sikerülne az, ami a saját sejtes beültetéssel már nem. Úgy érzik, így hamis reményt táplálnak bennük a saját hamis történetükkel, és rontják a szintén babára vágyó párok esélyeit. 

Másrészt azonban beszélni sem könnyű erről a témáról. Teljesen változó, kiben mi zajlik le a beavatkozás kapcsán. Vannak párok, akik boldogan és felszabadultan élik meg, hogy vége a sikertelen lombikok testet-lelket gyötrő sorozatának, vannak azonban, akik úgy érzik, mintha valami szégyenteli dolgot követtek volna el a petesejt-donáció igénybevételével.

Nem is sejtik, hogy nem az én sejtem…

Jogos-e a bűntudat érzése annál a nőnél, aki nem akarja bevallani a környezetének, hogy a gyermekük petesejt-donációval fogant, azaz egy másik nő sejtje került megtermékenyítve a testébe? Miért érezzük azt, hogy a gyermekünk fogantatásának körülményei másokra tartoznak? Hiszen a hitvesi ágyban történő fogantatás mozzanataiba sem avatjuk be a barátokat, mint ahogy egy természetes szülés apró és sokszor kellemetlen testi részleteinek a megosztására sem érzünk késztetést.

Bár biológiai szinten mondhatjuk, hogy nem történik más, mint egy vérátömlesztésnél vagy egy szervátültetésnél, amikor a test szintén egy másik ember sejtjeit vagy szervét fogadja el és kezdi el használni sajátjaként, mégsem ez az általános hozzáállás. Sokkal jellemzőbb az ítélkezés: „ez nem normális dolog”, vagy hogy „helytelen nem elfogadni az Isten döntését”, és még sorolhatnánk. 

Mindezen vélekedéseknek pedig valószínűleg az az egyetlen oka, hogy itt a nemi aktushoz kapcsolódó sejtekről beszélünk. Petesejt-donációval estem teherbe. Azaz: a férjem spermái egy másik nő petesejtjét termékenyítették meg. Mintha azt vallanám be, hogy megcsaltak, hogy a férjem egy másik nővel volt. Holott erről szó sem volt technikailag, semmiféle aktus nem jött létre, de még csak találkozás sem, kizárólag két sejt között a Petri-csészében. Mégis sokszor a pár férfitagjának is meg kell ezzel az érzéssel küzdenie, hogy egy ismeretlen nőtől vállal gyereket, a környezet pedig könnyen ítélkezik, és azt gondolja, hogy a nő „elvette egy másik nő gyerekét”.

Pedig itt nem egy gyereket vett el. A másik nő pusztán egy sejtet adott, egy genetikai félinformációt, ami aztán a férj spermiumaival összeolvadva fejlődött aztán már az anya testében gyermekké. Nem gyermeket kapott, csak egy sejtet, amiből a sikeres megtermékenyítést követően lehet esetleg gyerek, de nem garantált.

Spermium vs. petesejt

Miért esik társadalmi szinten a spermadonáció sokkal természetesebb megítélés alá, mint a petesejt-donáció?

Miért van az, hogy a petesejtre úgy asszociálunk, hogy abból „gyerek lesz”, és az adományozása egyik nőtől egy másik nőnek elítélendő, mert egy anya „pénzért odaadta a gyerekét egy másiknak”, miközben a férfiak maszturbációja során papírzsepiben landolt spermiumok millióira nem gondolunk lehetséges gyermekekként, akiket bűn eltékozolni? Pedig ezekből ugyanúgy lehetett volna gyermek, ha egy nő elkéri, és donációra használja fel, mégsem tekintünk rá visszavonhatatlan veszteségként.

A spermadonáció társadalmi szinten könnyebben elfogadható, megemészthető, mint a petesejt-donáció. Miért? Csak mert a petesejt nagyobb, és ő fogadja be magába a spermiumot, és alakul át végül gyermekké? Vagy, mert nem a férfinak, hanem a nőnek van méhe, és benne fejlődik a gyermek?

Érdekes felvetés, hogy vajon fordítva gondolkodnánk-e és a spermiumokat tekintenénk-e lehetséges gyerekeknek, ha a férfi hordaná ki a gyermeket, és nem a nő. Vajon azért ekkora tabu a petesejt-donáció, mert egy nő adja oda az egyik sejtjét, amiből egyszer akár gyermek is lehetett volna? Ha pedig a petesejtet a gyermekkel azonosítjuk, miért nem érezzük azt, hogy minden menstruáció során elveszítünk egy gyermeket, egészen addig, amíg úgy nem döntünk, hogy kisbabát szeretnénk?

Tulipánból paprika, paprikából Jancsika…

A petesejt-donáció esetén a valóság az én szemszögemből nézve az, hogy az átadott petesejtből sosem lett volna gyerek. Az a petesejt a következő menstruációval eltűnt volna a világegyetemből, mert a petesejtet adományozó nő nem tervezett akkor éppen gyereket, és esélyt sem adott volna arra, hogy egy másik férfi spermiumai megtermékenyítsék. Csak azért lett belőle gyermek, mert úgy döntött, hogy segít egy másik nőnek, átadta a számára, és az a sejt így az orvostudomány segítségével végül gyermekké változhatott. Mint az ismert mondókában, ahol egy külső közreműködő segítségével, a papír hajtogatása révén lesz láthatóvá a tulipánból paprika, majd paprikából Jancsika…

Habár az eljárás neve „petesejt-adományozás”, de a fogadó fél, az anya valójában nem konkrétan a donor petesejtjét kapja meg. A petesejt egy Petri-csészében találkozik az apa örökítő anyagával, egyesül vele, és ez az egyesült sejt osztódni kezd. Nemsokára soksejtes blasztocitává válik, és ezt a blasztocitát helyezik az orvosok be a méhbe.

A létrejött és beültetett embriókezdeménynek is van döntése, hogy visszaforduljon, ugyanúgy bekövetkezhet vetélés, mint egy hagyományosan létrejött várandósságnál. Ha az embrió mégis úgy dönt, hogy növekedni kezd, akkor válik majd gyermekké – az anyában. Akiben kifejlődik, aki megszüli, aki felneveli, aki tanul, játszik vele és gondoskodik róla, ha beteg. Ő lesz az anyja. Az igazi anyja, hiszen gyermekké csak benne vált, addig csupán egy sejt volt.

Ki vagyok én?

Amikor egy pár elkezd petesejt-donációban gondolkozni, akkor az is felmerül kérdésként, elmondják-e majd a gyermeküknek a fogantatása történetét. Ha elmondják, mikor és hogyan? Majd jönnek a félelmek: mit gondol majd a gyerek? Előfordulhat-e, hogy úgy csapódik le benne, hogy az „igazi anyukája” odaadta őt egy másik nőnek? Hogy nem kellett neki? Hogy nem volt elég értékes? Hogy adták-vették, mint egy tárgyat?

A kapcsolódó külföldi szakirodalom szerint elmagyarázható a gyermek szintjén a fogantatásának a története, és ugyanúgy érdemes elmondani, mint az örökbefogadás történetét, mert a családi titkok a család érzelmi egységét veszélyeztethetik.

Egy magyar oldalon is megtalálhatóak és letölthetőek azok a mesék, amelyek a különleges fogantatástörténet elmondását segítik a szülőknek a gyermek nyelvén.

Miért merül fel a szülőkben, hogy a gyermekben kérdőjelessé válhat, hogy ki az anyja? Mert ez valójában a szülők önmagukban sem letisztázott kérdésköre, amelynek a hátterében a társadalom informálatlansága és ítélkezése is megjelenik.

Alapvetően minden ember a saját génállományát szeretné továbbörökíteni. Amikor félnek attól, hogy a gyermekben megkérdőjeleződik a története hatására, hogy ki is ő, akkor valójában az is mögötte van, hogy bennük is kérdéses, hol van az anya a saját gyermekében, ha egy másik nő petesejtjéből fogant.

Erre nagyon jó választ ad a mikrokimérizmus jelensége.

„A DNS-spirál meddig inspirál

Engem, ha létezem?”

Geszti Péter szövegrészlete nagyon jó kiindulópont a helyzet megértéséhez, hiszen alapvetően adott egy genetikai információ a petesejtet adományozó nőtől. Ugyanakkor a donációval fogant gyermek minden első benyomása, észlelése már az anyában keletkezik.

Több szerző a donációt a süteménysütéssel hasonlítja össze. A jó sütemény sütéséhez megfelelő alapanyagok szükségesek (gének). De abban, hogy végül milyen lesz a sütés eredménye, a legnagyobb szerepe végül mégis magának a sütőnek lesz. Akármilyen jó minőségű alapanyagokat használunk is, ha a sütő nem megfelelő hőmérsékletű, vagy túl korán vesszük ki a süteményt, nem a várt eredményt kapjuk.

Az anya, mint „sütő” növeszti a baba minden egyes sejtjét. Az ő testének az alapanyagait (fehérjét, vitaminokat, ásványi anyagokat, stb.) használja a pici ahhoz, hogy idegsejteket, csontokat, izmokat, szerveket építsen fel magának. Ezáltal a várandós nő a magzat biológiai anyjává is válik, hiszen ő maga is hozzátesz a genetikai információkhoz.

A közös véráramon keresztül szoros immunológiai és hormonális kapcsolat is áll fenn a baba és az anya között, ezért is veszélyes a magzatra, ha az anya magzatkárosító gyógyszereket szed.

„Alakul a molekula, mocorog az atom”

Az 1970-es évekig azt gondolták, hogy a méhlepény megakadályozza a sejtek ide-oda vándorlását az anya és a magzat között. Azóta azonban felismerték, hogy ez egyáltalán nem így van: a magzat kap az anyától sejteket, és ő maga is bocsát az anyja testébe sejteket.

Az anya vérébe bocsátott anyagokból például az anya vérvizsgálata során a magzat fejlődésére, egészségére lehet következtetni.

Születésünk után évtizedekkel is fellelhetőek bennünk az anyánk sejtjei, és fordítva: a magzattól kapott sejtek sokszor évtizedekig fennmaradnak az anya szervezetében. Mi az oka annak, hogy a baba is „küld” sejteket az anyukájának? Az evolúciós magyarázat szerint a mikrokimérizmus célja, hogy a baba ezzel az anya egészségét védje, hiszen ő fogja majd felnevelni őt. Évtizedekkel a szülésük után tüdőrákkal operált anyák tumorszövetében magzati sejtek tömegét találták, amelyek feltétezhetően a rákkal szembeni védekezést segítették, a daganatot roncsolták.

Itt MZ/X, jelentkezz!

Ráadásul ez a sejtcsere a mikrokimérizmus elmélete alapján nem korlátozódik csak az anyára és a gyermekre. A baba saját sejtjeitől eltérő sejtek nemcsak az anyától származhatnak, hanem az anya közvetítésével érkezhettek az idősebb testvérektől, nagybácsiktól, nagynéniktől is.

A magzatok genetikájának kutatása során egy lánymagzattal várandós anya vérében férfi sejteket is találtak. Miután tisztázták, hogy nem tévedés, kiderült, hogy a nő korábbi, fiús terhességéből származnak az anyában lévő sejtek. Az elvetélt magzatok sejtjei is jelen lehetnek az anyában, és így akár a következő gyermekben is. Csodálatos belegondolni, hogy bennünk él a családfánk, és mindnyájan számos rokonunk sejtjeiből álló puzzleképek vagyunk.