A kijelentés, hogy valaki „fogyatékos” a társadalom egy részénél még ma is stigmát jelent, mivel nincsenek tisztában a fogyatékos ember meglévő értékeivel, képességeivel. Az elfogadás különbözősége fogyatékosság típusától nagyban függ. A mozgás, vagy bármely érzékszervi fogyatékossággal élő embert ma már sokkal inkább elfogadja / befogadja a társadalom és nagy örömömre a munkaerőpiac is, mint az intellektuális képességzavarral élő embertársainkat. Ez talán betudható az információ hiánynak, hiszen az átlagemberek – akik nem érintettek e témában – nincsenek tisztában ezen társadalmi réteg problémáival, helyzetével.

2005 óta folyamatosan intellektuális képességzavarral élő, vagyis értelmi fogyatékos emberekkel, valamint hozzátartozóikkal foglalkozom. A ’90-es évek elején rövid ideig már volt munkakapcsolatom fogyatékos emberekkel, így kissé ráláttam a társadalmi hozzáállásra, ezen emberek meg, illetve elítélésére. Akkor azt tapasztaltam, hogy a kisvárosi lakosság jelentős hányada szánakozással, sajnálattal tekintett rájuk és a legtöbben inkább elfordították fejüket, majd tovább siettek. Egész Magyarországra jellemző volt a fogyatékos ember elrejtése, abszolút szegregálása, ha tehették a város szélén óriási zárt intézményekben izolálták őket. A lakosság elenyésző hányada volt – köztük akkor pályakezdő kollégáim és önmagam – akik szeretetteljesen és büszkén vállalták, hogy ezt a segítő hivatást választották, szembenézve a sajnálkozó pillantásokkal, a társadalmi integrációs nehézségekkel. Támogatást elsősorban saját családjainktól kaptunk, valamint az egyházak gyülekezetei nyújtottak feléjük segítő kezet.

A szemléletváltás apró jeleit 2005-ben már érezni lehetett. Nem csupán a felügyelet és ápolás- gondozás volt a cél. Munkám során különös hangsúlyt helyeztem az intézményben élő gyermekeknek a város képébe és társadalomba történő beilleszkedésére. Számos városi programokon vettünk részt, és lassan a lakosság sem tekintett kívülállóként „védenceimre”. Mindent a fokozatosság elve határozott meg. Központi feladatunk volt a gyermekek fejlesztése, valamint fiatal felnőtt lakóink foglalkoztatása, diagnózisaik alapján maximálisan figyelembe véve életkorukat, pszichés, fizikai és mentális állapotukat. Ezen feladatokat magasan képzett kollégáimmal szívvel és lelkiismeretesen végeztük.

Nagy örömömre kezdenek megdőlni azon sztereotípiák, miszerint a fogyatékos emberek nem képesek félig önálló, vagy teljesen önálló életet élni, és képtelenek a munkaerőpiacon helytállni. Sajnos az esélyegyenlőséggel és egyenlő bánásmóddal kapcsolatban van hová fejlődnie társadalmunknak, de elindultunk egy új irány felé. Tehát nagy felelősségünk van nekünk szociális szakembereknek, hisz a ránk bízott hallgatók, gyakornokok rajtunk keresztül ismerhetik meg a szakmát, ezt a kihívásokkal teli és mégis csodás világot. Sajnos elszomorít a tapasztalat, hogy a felsőfokú képzésbe való bekerülés alkalmával nem veszik figyelembe a leendő szakember alkalmasságát.

Ki kell emelnem, hogy a szemléletformálásban legnagyobb felelősségünk szülői szerepünkben van, mivel a felnövekvő nemzedék számára a minta- és modellkövetés meghatározó. Ki mástól tanulnának fiaink, lányaink empátiát, toleranciát, szeretetet ha nem tőlünk…

A jövő reményekre ad okot a fogyatékos emberek számára, mivel az európai norma és szabályozás olyan jogszabályi változást kell, hogy eredményezzen nálunk is, mely életminőség változást hozhat a jelenlegi helyzethez képest. A kitagolás, a támogatott döntéshozatal és támogatott lakhatás mind-mind az esélyek növelését eredményezheti.

Jelen tevékenységemben fontos célkitűzésnek tartom, hogy ezen minőségi változásra fokozatosan készítsük fel mind a fogyatékos embert, mind a város lakosságát, ezzel elősegítve a zökkenőmentes integrációt.

Záró gondolatként szeretném megjegyezni, hogy véleményem és tapasztalatom szerint az integrációnak el kellene kezdődni abban az életszakaszban, ahol tudomást szerzünk a fogyatékosságról. Ezen már a várandóság alatti időszakot is értem, de mindenképp a születés és a diagnózis felállítását követően azonnal. Kezdve a szülők megtámogatását mentálhigiénés szakemberek segítségével, szociális szakemberrel, védőnővel, orvossal, korai fejlesztés lehetőségével, szülő körrel, kapcsolati hálók feltérképezésével és megerősítésével.