Heinemann Ildikó evangélikus lelkész vagyok, pasztoralpszichológiai lelkigondozó. 55 éves, négy gyermek édesanyja, akik közül a harmadik 18 éves korában meghalt. Az életünk legmélyebb pontján váltunk el a férjemmel. Két esztendőn belül elvesztettünk mindent. Meghalt az egyik gyermekük, elhagytuk az otthonunkat, búcsút kellett mondani az addigi munkánknak, felbomlott a családunk. Ma élünk. Van két unokánk, voltam egyedül, újraházasodtam és vallom, a házasság nem olyan, ahogy a mesék véget érnek: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” Komoly munka, tele krízisekkel, és bonyodalmakkal, de tele szépségekkel is, az egymásra találás örömével. Jelenleg 8 párnak tartok házassági előkészítőt, az egyik legkedvesebb szolgálati területem a házassággondozás, párkapcsolati beszélgetés. Talán sok lesz ebben a sorozatban a személyes példa, de azt gondolom, hogy hitelesek akkor lehetünk, ha merünk beszélni saját megéléseinkről, tapasztalatainkról.

Ma az egyedüllétről gondolkodom.

Nem jó az embernek egyedül, alkotok hozzáillő segítőtársat, (1Móz 2, 18)

Bibliában a második teremtéstörténetben az ember megteremtése kerül a középpontba. Isten itt olyan, mint egy fazekas, aki a kezével alkot, formálja meg művét. A föld porából készíti el a férfit, „ha adam”- az embert, ahogy mondja az archaikus, szentszöveg. Talán érezni, hogy Isten micsoda gonddal, szeretettel alkotja meg az embert, hogy mindene a helyén legyen, hogy minden testrészének, és minden egyes sejtnek külön funkciója legyen. Emlékszem, amikor a lányom az orvosi egyetemre járt, és emberi testet boncolt először. Csodálattal jött haza, hogy milyen fantasztikus organizmusok vagyunk, csak a testünk is milyen bonyolult, és milyen szépséges. Mondta ezt, amikor nem biztos, hogy szép testeket látott, mégis ámult azon, hogy miből vagyunk, hogy vagyunk felépítve, milyen tökéletes dolog a testünk. És Isten azt a testet élővé tette, úgyhogy az életet lehelte belé. Kész volt a férfi, ott volt a kertben szebbnél-szebb növények és termő gyümölcsfák, megannyi állat között, futkározhatott, sétált, evett, ivott, aludt, de az ember mégsem volt teljes, nem volt elégedett, nem volt boldog. Hiányzott neki valaki. Hiába formált az Isten megannyi állatot, és vitte elé azokat, hiába adott nekik az ember nevet, mégis magányos maradt, egyik sem volt a társa. Így alkotta meg az Írás szerint Isten az asszonyt a férfi oldalbordájából, aki már „csontomból való csont, testemből való test”.

A Szentíró első megállapítása az emberrel kapcsolatban: nem jó neki egyedül – a modern tudományok, pszichológia, szociológia így fejezi ki a mi nyelvünkön: az ember társas lény.

Valóban a legtöbb nehézségünk, fájdalmunk, de örömünk és boldogságunk is abból fakad, hogy társas lények vagyunk, szükségünk van a másik emberre, csak benne találjuk meg önmagunkat is, a helyünket ebben a világban. Tudom, hogy vannak, akik az egyes embertársuk miatti csalódásból fordulnak inkább az állatok felé, és mondják azt, hogy az állat hűségesebb, mint az ember, ő nem okoz csalódást, fájdalmat, keserűséget, nem hagy el. Igen, pont tegnap az énekkaron poénkodtunk ezzel a bibliai szakasszal, hogy „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek”, ott megjelenik a bonyodalom – Jézus így mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok én is.” Mt18, 20.

Bizony a mi tapasztalatunk sokszor nem Jézus jelenlétéről szól, hanem a bonyodalomról.

Furcsa ambivalencia ez. Nem jó egyedül sem: ki ne ismerné a magány marcangoló fogát? Nagymamám korán lett özvegy, erő felett végigdolgozta az egész életét, azért, hogy mindhárom gyermeke diplomás legyen, volt udvarlója, de elutasította, mert neki a gyerekei voltak akkor az elsők, aztán megöregedve arról panaszkodott, hogy mennyire magányos. Ezt az érzést nem enyhítette az, hogy naponta ment fel hozzá valamelyik unokája, hogy a lánya minden nap beugrott hozzá a negyedik emeleti paneljában, ő továbbra is magányos volt. Természetesen vannak olyan emberek, akik szeretnek egyedül lenni, saját elhatározásukból, a szabadságuk megtartásának érdekében úgy döntenek, hogy egyedül élik le az életüket. Voltam én is évekig egyedül. A parókián laktam, és közösségben éltem. Minden nap találkoztam emberekkel, tartottam valamilyen alkalmat. Már akkor is felnőtt gyerekeim voltak, akikkel jó kapcsolatban vagyok ma is. Mégis este, amikor bezártam a garázs ajtaját, volt, hogy sírva fakadtam, és keseregtem, hogy egyedül kell bevásárolnom, egyedül kell megágyaznom, és magam vagyok reggel a felkelés pillanatában is.

Ellenben ismerjük ezt a fogalmat is: társas magány. Nemcsak a fogalmat, hanem az érzést, a helyeztet. Különösen mi nők… Nem tudok csakis a női agyammal gondolkodni, és tudom, számunkra nagyon fontos az érzelmi biztonság, a férfi támasz, a megértés, a beszélgetés. „Hogy lehet, hogy amikor ismerkedtünk, szerelmesek lettünk, nem győztünk egymással betelni, alig vártuk, hogy a velünk történt dolgokat a másikkal megoszthassuk, és kíváncsian néztünk a szemébe, és ittuk minden szavát, hagytuk, hadd meséljen a saját napjáról, a saját élményeiről, a munkahelyen megélt konfliktusairól, vagy bármiről?” Ezeket az érzéseket sokan élik át ma, és többen kérdezik hova tűnik a csoda, miért hűl ki a szerelem, mitől távolodnak el egymástól mindazok, akik valaha nem óhajtottak mást csak egymás társaságában lenni. Tudomásul kell vennünk, hogy nem automatikusan marad minden úgy, ahogy kezdetben volt, és nagyon sokat kell dolgoznunk azon, hogy párkapcsolatunk örömteli, és szépséges legyen, és ne távolodjunk el egymástól. Görgey Etelka református lelkész 4 könyvből álló sorozatát a Csodaidőket olvastam nemrég. Ebben egy társadalmon belüli vallási közösségben, a Kavenben, a nagycsaládok egy fedél alatt élnek, és szigorú szabályok segítik a mindennapi életet. A fiataloknak a szüleik keresnek párt. Sokszor csak az eljegyzésük napján látják egymást, és nincs idő a házasság előtt megismerkedni, egyáltalán nem szerelemből lesznek egymáséi. Minden pár házassági szerződést köt, amit a két család együtt fogalmaz meg. A házassági szerződés nem a vagyonról szól, hanem arról, hogy mit vállalnak a fiatalok házasságban, például azt is lefektetik, hogy az ifjú párnak hány gyermeke lesz. Az is benne van a szerződésben, hogy a házasság első szakaszában, mondjuk fél évig a házastársak napi két órát töltenek együtt beszélgetéssel és hetente hányszor élnek házaséletet. Furcsa nekünk egy ilyen kötött előírás. Úgy tűnik, mégis célravezető. Az együtt töltött idő meghozza a várva várt eredményt. A mai házasulandóknak, összeköltözőknek nincs ilyen kötelezettségük, de mi lenne, ha bizonyos időnként kötnénk hasonló megállapodásokat és ahhoz mindkét fél ragaszkodna? Talán nem lennénk magányosak, talán megújíthatnánk házasságunkat, párkapcsolatunkat? Tudom, hogy nem ennyire egyszerű a megoldás, hiszen elakadásunk sokszor gyerekkorunkra vezethető vissza. És azt is tudom, hogy van, hogy drasztikus lépésre, szakításra, válásra kell elszánnia magát egy-egy párnak. Mégis hiszem, hogy a másikkal való kapcsolatért mindent meg kell tenni, és nem szabad, hogy a mai fogyasztói társadalmunk áramlata határozza meg a mi gondolkodásunkat és cselekedeteinket is. Az emberi kapcsolatok nem olyanok, mint a telefon, az autó, vagy a mosógép. Jó lenne, ha megtanulnánk megjavítani, a kidobás helyett! Hátha megmenthető az, ami valamikor a legnagyobb kincs és érték volt a számunkra.

Ez a gondolatsor most eddig jutott, legközelebb a hozzáillőségről fogok gondolkodni.

Heinemann Ildikó