Egy underground fesztivál margójára
Szokásomtól eltérően most egy személyes misszióról szólnék, melynek szervezése, és a háttérmunka már hosszú ideje tart, de a célkitűzés, és mögöttes üzenet úgy érzem, jelen magazin lapjaira kívánkozik.
Írni fogok mellőzöttségről, kiirthatatlan céltudatosságról, és mindenekelőtt valódi közösségi összefogásról, és szolidaritásról, melyek nélkül még oda sem jutott volna el kis kezdeményezésünk, ahol most tart.
Ez – hogy kihangsúlyozzam a lényeget – nem jöhetett volna létre az alábbiakban bemutatott résztvevők együttműködése nélkül.
2023. január 21-én, szombaton, körülbelül délután 4 órától egy egynapos underground zenei fesztivál kerül megrendezésre a Legenda Sörfőzde mindkét színpadán, mely a MoonHead Prog Fest címet kapta. Az eseményen összesen 7 nívós zenekar vesz részt, mely együttesekre, és személyes történetükre – ha rövidebben is, mivel itt most nem “szakmai” bemutatás az elsődleges cél, sokkal inkább a rendezvény szellemiségéről szólunk majd – az alábbiakban kitérek. Ami mindegyik zenekarban közös, és amiért a misszió és jelen cikk is megszületett, az a jelenség, ami az egész hazai zeneiparra rányomja bélyegét, és ami miatt egyáltalán indokoltnak érezzük, miszerint itt közösségi összefogásra, egyfajta közös céltól vezérelt együttműködésre van szükség.
Ma Magyarországon a rockzene, tágabb értelemben egyáltalán az élő zene, és ezen belül hangsúlyozottan a rétegzene helyzete meglehetősen mostoha. A nagyközönség egy része – talán tévesen – abban a hitben él, hogy a zenészek, akik megengedhetik maguknak a milliós hangszervásárlást, és a szintén több milliós stúdióköltségeket, bizonyára jól élnek, hiszen ki ne hallott volna a több milliós sztárgázsikról, és arról, hogy egy-egy falunapon, vagy állami rendezvényen mekkorát kaszál 1-1 sztárelőadó.
Kedves Olvasó, jobb, ha jó előre tisztázom: ez a cikk nem az ő történetük.
Ha celebpletykákra, szaftos, kulisszák mögötti jelenetekre, vagy sztárallűrökre kíváncsi valaki, azokat nem itt fogja megtalálni. A miliő, melyben a fenti 7 zenekar mozog, ugyanis nem a luxus penthouse-ok, és még csak nem is egy palacsintafesztivál toi-toi vécéinek közege. Mivel eme zenekarok valódi hangszereken játszanak, és nem samplerek, előre felvett alapok, és DJ-k határozzák meg a produktumot, létünk nagyrésze dohos próbatermekben, stúdiókban, valamint olyan koncerthelyszíneken zajlik zömében, ahová nem ezres, hanem inkább százas nézőközönség fér be legfeljebb. Az, hogy a felsorolt zenekarok egyike-másika – hála Istennek – ennél esetenként messzebbre és feljebb is jutott, az csakis kitartásuknak, tehetségüknek és kőkemény munkájuknak köszönhető – de sajnos a legtöbbször nem ez az eredmény a jellemző. A sztárgázsiktól a legtöbbször fényévnyire elmaradó sörpénz, a saját pakoló brigád helyett nem egyszer a saját felszerelés pakolása koncert után, a vendéglátóipari helyszínek újabban 0 kockázatot vállaló “terembérlet” koncepciója (azaz a kétes közönségszám kivédése érdekében fix terembérleti díj, mely felkapottabb helyek esetében több százezres nagyságrendű) nem éppen olyan kép, amire a legtöbben gondolnak, ha rockzenekarokról esik szó.
A 70-es, 80-as évek régen elmúltak már. El kell fogadni azt is, hogy a könnyűzenei trendek ma már nem a rockzenekaroknak kedveznek. Ha őszinték és realisztikusak akarunk lenni, ez a műfaj már nem a mai fiatalok zenéje. Nem mennék most rocktörténeti elemzésbe, és nem célom újfent az “aranykort” éltetni, ezt megtettem már korábban pár igen terjedelmes cikkben. Apáink zenéjét – és pláne a jelen cikk témájául szolgáló underground, illetve progresszív rockzenét zömében apáink is játszották és játsszák, (pláne hitelesen), azaz leginkább azok a régi mohikánok, akik ezen is nőttek fel. Az ő idejükben – ha más nem, külföldön – egyenesen trend volt a komoly hangszeres tudással operáló, magas művészi színvonalat képviselő együttesek dominanciája, melyet később a diszkó és a punkzene szorított ki a fősodorból, és űzött vissza az underground státusz jóval kevesebb babért termő, mostoha mellőzöttségébe.
Tompox
A MoonHead Prog Fest egyik jeles előadója a TOMPOX zenekar, melynek vezetője, Pócs Tamás Tompox basszusgitáros, igazi régi motoros a szakmában. Ő élt és alkotott már akkor, amikor – ha itthon a progresszív rockzene nem is töltött meg feltétlenül stadionokat – de a mai helyzettel ellentétben még volt érdemi kereslet a minőségi muzsikára.
Első komoly zenekara a Dévényi Ádámmal, valamint Tony Lakatossal közös SÖR együttes volt, majd a hetvenes évek végén a Szintézis együttesben folytatta Gerots Zoltán billentyűs-zeneszerző, és a nemrég tragikus hirtelenséggel elhunyt Ablonczay Tibor dobos mellett. A trió az Emerson Lake and Palmer, a The Nice, és a Collegium Musicum nyomvonalán indult el, magas színvonalon játszott rock hangszerekre írt komolyzenét, és később, fénykorukban – ez ma már elképzelhetetlen lenne – átlagosan évi 250 koncertet adtak. Tamás pályája ezután – többek között – a méltán híres Solaris együttesbe vezetett (melyben jelenleg is játszik a Tompox mellett). A Solaris valóban töltött meg stadionokat is, sőt, hála istennek a mai napig is képesek megtölteni a MüPa nagytermét. Magyarországon pont a 80-as évek eleje kedvezett az olyan bandáknak, mint a Solaris, vagy az East, tekintve a külföldhöz képest tapasztalható pár éves “fáziskésést”.
Tamás ezután alapító tagja lett az Erdész Róbert vezetésével alakult Napoleon Boulevard együttesnek, mely ugyan már popzene volt, de hasonlítsuk össze mit jelentett a pop akkor, és mit jelent most…
A Tompox, (egy átmeneti időszak után, ahol Solaris Fusion majd Nostradamus néven működtek) egyértelműen visszatérés a kompromisszum-mentes, minőségi muzsikához, ahol az igazi hangsúly a hangszeres játékon van ismét, ahogy jópár külföldi banda is – a kötelező “80-as évek balesetet” követően visszatalált régi önmagához.
Android
Az ANDROID együttes a fesztivál másik, veteránnak számító előadója, 1980-ban alakultak a Debreceni egyetem (akkor még KLTE) hallgatóiból. Elsősorban szimfonikus rockzenét, nagyobb lélegzetű instrumentális számokat játszottak és játszanak ma is: pl. Apokrif, XVI. század, Vágyhullámok. A hangszeres szerzemények mellett olyan számok is születtek, melyeket irodalmi alkotások ihlettek, például a Fáraó (Bolesław Prus: A fáraó című regénye alapján), Éjféli bál (Mikhail Bulgakov: Mester és Margarita), Júdás (Robert Graves: Jézus Király). A zenekar elsődleges zeneszerzője Tőzsér József billentyűs. Józsi volt a fesztivál egyik leglelkesebb támogatója, és az elsők között, aki igent mondott a felkérésre, sőt, egy vele készült rádióinterjúban is népszerűsítette a rendezvényt, mely akkor még egy nyári fesztivál lett volna, ha nem szól közbe a Covid, és egyéb szervezési malőrök.
M.A.Y.A.
A Szabó Gergő billentyűs által vezetett M.A.Y.A. együttes már egy következő generáció, de előzményét tekintve mondhatjuk, hogy mára szintén a veteránok közé sorolható: az egykori You and I zenekar egyenes ági folytatása, mely a 90-es években működött, és 3 nagylemezük is megjelent. A You and I együttes néhány egykori tagja 2017 tavaszán elhatározta, hogy az “EXIT” című albumuk zenéjét újra megszólaltatja, színpadra viszi. Az „EXIT” koncertek hazai és külföldi sikerein felbuzdulva a zenekar tovább bővítette repertoárját új számokkal.
A M.A.Y.A. – Music as You Are hamisítatlan, eredeti progresszív rock / art rock muzsikát játszik erőteljes, dallamos énekkel, vokálokkal, Rickenbacker basszus sound-dal, gazdag billentyűs hangszereléssel, szenvedélyes gitárszólamokkal és rengeteg ütős és egyéb effekttel gazdagítva.
A MoonHead fesztiválon fog először elhangzani az új, „Fading tomorrow” c. lemezük szinte teljes egészében.
Nagy öröm, hogy a veteránok mellett a klasszikus prog rockot – ha modernebb és továbbértelmezett formában is, de fiatalabb zenekarok is merik még a zászlajukra tűzni. A fesztivál nem lenne teljes, ha nem adnánk teret ennek az iránynak is.
Marcello’s Mystical Mind (MMM)
A Marcello’s Mystical Mind (MMM) progresszív zenéje a legszerteágazóbb forrásokból táplálkozó utazásszerű történetmesélés az ember belső világáról. A zenekar a Kőbányai Zenei Stúdió növendékeiből alakult. Első kiadványuk, a Brainforest című EP 2012-ben jelent meg, amit 2014-ben egy újabb középlemez (Changing Moods) követett. 2017-ben a Vortex of Nonsense című nagylemezzel jelentkezett az együttes, a Magyar Zeneműkiadó gondozásában. A zenekar a klubkoncertek mellett fesztiválokon és a Special Providence vendégeként a Barba Negra Trackben is fellépett. A 2019-es martonvásári Fülesbagoly tehetségkutatón 3. helyezést értek el, énekesük, Török Viktor pedig elnyerte a legjobb férfi énekesnek járó díjat. Emellett az MMM a Fülesbagoly Special tehetségkutató különdíjasa lett.
Druida
Mivel a következő banda az egyik kedvencem, és vezetőjük, Szepesi Richárd, azaz Ricsosz személyes jóbarátom, nem maradhatott ki a fesztivál szereplői közül a DRUIDA zenekar sem. Túl az említett kapcsolódáson, az ő szereplésüknek ezen felül egyéb jelentősége is van: a felsorolt zenekarok közül ők ápolják nyíltan a magyarságtudatot, és folytatnak kimondott népnevelői, kulturális, és hagyományőrző tevékenységet, mind a Druida, mind az attól független, vagy ahhoz részben kapcsolódó egyéb zenei projektjeik révén. Zenei értelemben talán nem sorolhatók szigorúan a progresszív rock égisze alá, de az egyébként szívhez szóló, dallamos, és valahol popularitást célzó, tiszta folk-rockjuk a mai popmezőny viszonylatában – szomorú módon – mégis csak undergroundnak, rétegzenének számít, csak úgy, mint a többi felsorolt előadó zenéje. Külön érdemes kiemelni, hogy sem a Druida, sem Ricsosz egyéb zenekarai esetén (Ultima Sacra, Szkítia, Avatar) távolról sincs szó kirekesztő és gyűlöletet propagáló “mellveregetős” magyarkodásról. Ricsosz és zenésztársai mindvégig az egységről, a közös sorsról és közös útról beszélnek, és békét, megértést, pozitív üzenetet hordoz minden daluk.
Broken Springs
Számomra az “újak” közül pedig talán a legizgalmasabb friss felfedezés, a miskolci BROKEN SPRINGS, akik – habár olyannyira új formáció, hogy amikor az eredeti fesztivál ötlete felmerült, még mindig tanakodtak, mi legyen a nevük, szintén nagyobb múltra tekinthetnek vissza: A Broken Springs három tagja ugyanis – Deák Judit (ének), Sumalán Gergely (dob), Simkó József (gitár, dalszövegek) – már több, mint 20 éve is együtt zenélt a Mercy minutes, majd a Choice with no voice zenekarokban. Első publikált daluk, a Rachel, és az ehhez készült videoklip, a Westworld sorozat színésznője, Evan Rachel Wood és a kétes hírű, sokat vitatott Marilyn Manson kapcsolatáról szól, valamint azokról a vádakról melyet Evan Rachel Wood csak több évnyi hallgatás után volt képes a nyilvánosság elé tárni. Nem csak ennyit tett, hanem egyúttal a hozzá hasonlóan bántalmazást elszenvedő nők élére állt, egy általa szervezett kampány keretein belül, és addig lobbizott, amíg elérte, hogy Kalifornia államban meghosszabbítsák a családon belüli erőszakos ügyek elévülési idejét. A dal utolsó sora, “She breaks the silence and stands up for the truth” (megtöri a csendet és kiáll az igazságért) tisztelgés a nő előtt, aki saját félelmeit legyőzve sorstársai szószólójává vált. A klipben a Deák Judit által megszemélyesített Rachel veti papírra Seneca szavait: „Veritas nunquam perit”, vagyis az igazság sosem vész el.
A Rachel talán a Broken Springs legpopulárisabb hangvételű dala, mert egyébként ők is zömében strukturáltabb, bonyolultabb zenét játszanak, ami a klasszikus prog rock legszebb hagyományait és az újabb prog vonalon belül talán leginkább a Porcupine Tree együttes hangzásvilágát ötvözi.
Mandrake Moon
És végezetül a személyes vonatkozás: saját zenekarunk, a 2008-ban alakult MANDRAKE MOON szereplése, mely zenekar egy Angliába költözést követő hosszabb, majd 10 éves szünetet, és rengeteg tagcserét leszámítva keljfeljancsiként mindig újraéled valamilyen formában (előzményei pedig egészen 1996-ig nyúlnak vissza). Jelen pillanatban a korai hatosfogathoz képest kvartett felállásban fogunk szerepelni. Talán elmondhatom, hogy a felsoroltak közül valószínűleg mi játsszuk – jó értelemben – a legkorszerűtlenebb, szebb szóval élve leginkább retró hangzású zenét, értve ezalatt elsősorban a megszólalást (eredeti Hammond orgona, analóg szintetizátor stb.)
Igyekszünk a lehető legkompromisszummentesebb formában folytatni utunkat, mely a korai, angol folk alapokon nyugvó balladák világától eljutott a billentyűcentrikus klasszikus prog rockhoz.
A januári Mandrake Moon koncert további érdekessége, hogy ezen az estén eredeti gitárosunk, a bandából 2018-ban kilépett Tyukász Botond áll velünk ismét színpadra, valamint egy dal erejéig Szepesi Richárd barátunk is vendégszerepel majd.
Rendkívül nagy megtiszteltetés számunkra, hogy ilyen illusztris, és nagy nevekkel együtt léphetünk fel a rendezvényen, akik közül némelyek már akkor bőven a pályán voltak, amikor mi még hangszert is csak kirakatban láttunk kiskölyökként öcsémmel, és szerzőtársammal, Szász Olivérrel, aki egyébként a zenekar basszusgitárosa.
A fő ok, és célkitűzés jelen fesztivál megrendezése mögött, egyrészről egyféle tanúságtétel amellett, hogy mi, ez a jelen pillanatban 7 zenekart számláló közösség, nem szeretnénk egy olyan szakmai közegben létezni Magyarországon, ami a saját pecsenye sütögetésén túl a totális széthúzáson, rivalizáláson, sőt esetenként az egymás iránti ártó szándékon alapul. Másrészt, ha már egyszer az általunk képviselt műfajnak pár Facebook csoporton, vagy online fórumon kívül nincs igazi szervezett fóruma, klubja, fesztiválja, akkor kötelességünknek éreztük, hogy legalább megpróbáljunk mi létrehozni egyet.
Sajnos tudni kell, hogy sem a klubtulajdonosok zöme, sem a nagyobb, látogatottabb koncerthelyszínek szervezői nem várják tárt karokkal a rétegzenét.
Teljesen érthető és méltányolható, hogy elsősorban azt tolják, és propagálják, ami a tömegeknek kell, és amiből biztos profit származik. De alapvetően nem az a probléma, hogy ez így van, hanem az, hogy semmi más nincs, és nem engednek még a túlélés szintjéig sem elegendő teret a nem mainstream műfajoknak. Holott, amennyiben a hír eljutna többekhez, lenne rá kereslet, és annál biztosan nagyobb érdeklődés övezné, mint amennyit elsőre feltételeznek az érintettek.
A probléma talán abban is keresendő, hogy alapvetően már a klubtulajdonosok, és akik a jelenlegi “szakma” fősodrában tevékenykednek, sem nyitottak az effélére. Tehát, nemcsak arról szól a fáma, hogy egyesek financiális kockázatot látnak egy underground, vagy akár a tizenkettő egy tucatnál egy fokkal összetettebb rockzenét játszó formáció szerepeltetésében, hanem arról is, hogy nekik sem ez az igényük személy szerint. Fel kell ismerni, hogy a 90-es évek látszólagos élőzenei reneszánszát követően, (amikor is minden sarkon és minden klubban élőzene szólt, akár a hőskorban, és az egykori Diákszigeten EUROWOODSTOCK-ot szerveztek, olyan veterán előadókkal, mint a Blood, Sweat and Tears, Alvin Lee, vagy a Jethro Tull), felnőtt egy újabb generáció. Azok a mai huszonévesek, akik adott esetben akár egy zenei klubot vezetnek, de még azok a harmincasok is, akik a 2000-es évek elején épphogy csak tinédzserek lehettek, már egy teljesen más zenei közegbe szocializálódtak. Őket már zömében nem érintette a fent említett “látszólagos reneszánsz” sem, ők többségében már DJ-ket mentek meghallgatni a Pepsi Szigetre is, nem pedig zenekarokat.
Nem panaszképpen, de sajnos írnom kell arról a tendenciáról is, miszerint az igényes élőzene egyik legnagyobb kerékkötője éppen az a közönség lett, akiknek szól…akiknek elsősorban készül, és akik miatt még egyáltalán létezik. Azokkal ugyanis, akik az efféle zenére nem nyitottak, eleve sem számolhattunk soha potenciális közönségként. Akikre viszont ekképp tekinthetnénk, a legtöbben szépen lassan kivonultak, elmaradtak, nem járnak már sehová. Hiszen zömében egyrészről már nem találják a saját közegüket a manapság domináns popdömpingben, a rapperek és a DJ-k uralta világban, másrészt megállapodott családapák és családanyák, sokszor egyre nehezebb élethelyzetben. Ehhez a sajnálatos tendenciához hozzájárul az is, hogy ezen generáció jelentős része (elsősorban apáink korosztálya) már nem mozog olyan otthonosan a jelenleg meghatározó online platformokon, és a social médiában sem. Tehát, még ha keresné is a neki szóló tartalmakat, sok esetben ezen információk elvesznek számukra az éterben. A nekik szóló Facebook csoportokban is zömében maximum kiposztolják a kedvenceiket, és otthonról, a fotelból elvétve méltatják az újabb előadókat is a rétegzenén belül – de már nem igazán nyitnak érdemben ezek felé sem, a fizikai hanghordozók vásárlásán túl, és legkevésbé az élőzene támogatóiként. Ezt a tendenciát tovább erősítette a Covid világjárvány és az azáltal előidézett kényszerű bezártság is, amiből azután is sokan képtelenek voltak kilépni, hogy elhárult a vészhelyzet. A fenti tendencia a pandémia alatt és azután is kézzelfoghatóan lemérhető volt, a kisebb klubkoncertek látogatottságát illetően: a korábban átlag 100 főt bevonzó produkciók látogatottságára hirtelen inkább a tizen, huszon, harmincfős látogatottság lett jellemző. Minek utána a koncerthelyszínek technikai személyzetét a látogatottságtól függetlenül meg kell fizetni, ez tarthatatlan helyzetet eredményezett, ami a zenekarok – és pláne az eleve szűkebb kör érdeklődésére számot tartó komplexebb muzsikát játszó előadók – esetében a konkrét ráfizetés esete, már bőven túl a nullszaldós, vagy épphogy megtérülő rendezvények kategóriáján.
Miért nem hallgatunk hát az észérvekre, és hagyjuk abba azt a tevékenységet, ami esetenként szép lassan tényleg arról kezd szólni, hogy a végén még mi fizetünk azért, hogy játszhassunk? Erre személy szerint több válaszom is van. Az egyik az, hogy az alkotás lázában, a színpadról, vagy a stúdióból nézve mindig kissé másképp fest a kép, lehet azért, mert ilyennek akarjuk látni, vagy mert nem merjük másnak látni. Ugyanis, ha erre az egészre tényleg nincs semmi szüksége senkinek, és ez tudatosul, bebizonyosodik, akkor sokan közülünk egyszerűen elvesztenének minden célt. Aki nem járt ebben a cipőben, talán nem érzi át, de bárki bármit is kénytelen még művelni a megélhetése céljából a zenélésen kívül – és biztosíthatok mindenkit afelől, hogy a nagytöbbségünk erre kényszerül – a zenélés mindannyiunknál életforma, az életünk olyan része, ami van olyan mértékig meghatározó, hogy a hiánya felfoghatatlan, és úgy gondolom valahol feldolgozhatatlan volna.
A másik válasz, stílszerűen, miszerint a remény hal meg utoljára. Valahol személy szerint azt érzem, hogy kell az utánpótlás. 2 olyan keserves esztendő után, ami mögöttünk van, és ahol nem egy nagy név, az általunk mélyen tisztelt szakmabeliek sorából – vagy a Covid, vagy más kapcsolódó betegség következtében – elhagyta a földi világot, egyre kevesebben vannak, akik viszik még azt a bizonyos “régi lángot”.
És tudom, hogy irritáló lehet – pláne a fiatalok számára, akik szemében minden bizonnyal boomer nyavalygásként hat a “régi láng”, a “régi szép idők”, meg a “bezzeg a mi időnkben” kezdetű tirádák örökös felemlegetése, de ezzel kapcsolatban ismét volna egy fontos üzenetem: nagyon sok esetben azt látom, hogy azok, akik a legélesebben hőbörögnek ilyenkor, általában kiderül, hogy semmit sem tudnak azokról a “nagyokról”, akikről nem szeretnének hallani, vagy ami még rosszabb, így vagy úgy szájukra veszik őket, de láthatóan és hallhatóan a tisztelet leghalványabb jele nélkül.
Név nélkül utalnék itt egy bizonyos “zöld hajú lányra”, vagy arra, hogy egy Eurovíziós Dalfesztivál nyertes (aki nem mellesleg szakmai mentor szerepben tetszeleg) nem ismerte az előtte ott díjat nyert honfitársa dalát, de még csak nem is hallott róla.
Kérdezném akkor tisztelettel, hogy a régi értékek ismerete, felismerése és méltatása nélkül hogyan lehet újat építeni? A régi nagyoktól semmit sem tanulva, őket nem tisztelve, a régi “betyárbecsületet” el nem sajátítva, a mindenkori írt és íratlan szabályokat, és egyáltalán egyfajta morális kódexet alkalmazni tudva, milyen jövő vár erre a szakmára?
Ami a fesztivál szervezését, és az ezzel járó kockázatokat illeti: számomra már azért megérte belevágni, hogy visszatérjen az emberekbe, emberségbe, összetartó erőbe, szolidaritásba vetett hitem, ami – ha a teljes képet nézzük, az élet minden területén – az igazat megvallva sajnos egyre halványabban pislákol.
Itt viszont valami rendkívüli történt.
Név szerint szeretném megköszönni tehát ezúton is azoknak a zenésztársaimnak, akik a legtöbb esetben nálam jóval több tapasztalattal, és elért eredménnyel a hátuk mögött – nem zavartak el egy kézlegyintéssel, hanem egy emberként álltak be a fesztivál mögé, a közös ügyünk mögé. Tehát köszönettel tartozom Nektek: Balla Endre, Pócs Tamás Tompox, Mátyás Szabolcs, Szula Péter, Török Andor, Elek István, Tőzsér József, Dudás János, Létmányi István, Mező Orbán, Nikolin Zoltán, Szabó Gergő, Garda Zsuzsa, Gosztola Péter, Nádházi Tamás, Fecske Dávid, Simkó József, Sumalán Gergely, Deák Judit, Kozák Tibor Pál, Tóth Péter, Szepesi Richárd Ricsosz, Szőke Timi, Durgonics Tamás, Pihokker Péter Pihe, Bak Zoltán Rockfater, Tumbász Márton, Török Viktor, Tarcza Vilmos, Kovalik Miklós, Egri Márton, Szász Olivér, Orosz Márton és Tyukász Botond.
Külön szeretném megköszönni a Legenda Sörfőzdének, ezen belül is Kovács József Olasznak, Busai Lacinak, és Laki Zolinak, valamint a Tompox menedzserének Kerbolt Attilának, és a rendezvény sajtótámogatása kapcsán Hímer Bertalan Payának, Bese Jozefák Lászlónak, azaz Jozénak, valamint Czeczon Istvánnak.
Látható, hogy még egy ilyen kis rendezvény létrejöttéhez is mennyi emberre van szükség, de hallatlan büszkeséggel tölt el már most, hogy mindannyian egy ilyen nemes ügyért, és egy közös célért fogtunk össze.
Egy utolsó gondolat, illetve valami, amit még meg kell, hogy említsek.
Még az első tervezett fesztivál idején kerestem meg Török Ádámot, aki minden bizonnyal, és túlzás nélkül nem csak hogy az egykori hazai rock színtér egyik legikonikusabb alakja, hanem nem mellékesen az egyik legnagyobb koncertszervező is, tekintve, hogy a Tabán fesztivált évtizedeken keresztül ő szervezte. Ádám is a legkedvesebb szavakkal biztatott, és ajánlotta fel a segítségét az akkori tervezett fesztivál kapcsán, mondván, örömmel látja, hogy van utánpótlás ezek szerint, és mivel a prog rockot szívügyének tekinti, ebben számíthatunk rá. Sajnos ezután egy komoly betegség szólt közbe, a jelen fesztivál szervezésében részben ezért sem tudott végül részt venni, de bízunk benne, hogy egy későbbi rendezvényen őt is üdvözölhetjük majd sorainkban, mind szervezőként, mind előadóként.
Nincs más hátra, mint hogy mindenkit, akit érdekel, sok szeretettel meghívjak a fesztiválra, keressétek a MoonHead Prog Fest eseményt a Facebookon, a további részletekért.
(A Facebook esemény linkje: https://www.facebook.com/events/897394727866524)
Egy igazán különleges hangulatú, felejthetetlen estét kínálunk az arra nyitott zeneszeretők számára, és bízunk benne, hogy minél többen csatlakoztok majd hozzánk.