Köszöntöm Kedves Olvasó!
E sorok írásakor kezdődött Ukrajna ellen a tényleges támadás.

Nem szeretnék állást foglalni politikai, geopolitikai, hatalmi, hitrendszerbéli kérdésekben. Egyetlen irányból tudok közelíteni: a szeretet irányából. Mit tenne a szeretet? A szeretet valószínűleg nem rombolna, nem ölne, nem okozna fájdalmat. Természetesen nem rózsaszín ködben gondolkodom, nem utópiákat magasztalok. Ám valahogy folyamatosan piszkál és feszít az a gondolat, hogy a történelmünkben feljegyzett annyi háború, szenvedés, pusztítás után; túl sem kerülve egy világjárványon, még mindig itt tartunk 2022-ben? Nem volt elég? Még mindig területekért, ásványi anyagokért, energiahordozókért, félelemből fakadóan stratégiai pontokért megy a harc? 2022-ben az ember még mindig háborúzni akar, elfoglalni, leigázni? A nagyon nagy többség nem hiszem. Ez, azt gondolom – minden ítélkezés, általánosítás nélkül – hatalmi mámorba ragadt, önértékelési problémás, komoly érzelmi és pszichés gondokkal küzdő vezetők akarhatják csak. Az ember békére vágyik, haladásra, fejlődésre, nyugodt életre, egészségre, gyermekei felnevelésére, békés öregkorra, elégedett életre. A háború, az agresszió ezt nem hozhatja el. Ez, a jelenlegi esetben nem a legnagyobb jó érdekében zajló cselekedet. Csak a saját érdekek mentén nem lehet közös jót tenni.
Elkeserít, hogy még mindig itt tartunk. Arra kérek minden olvasót, hogy együttérzése terjedjen ki minden oldal minden résztvevőjére, azokra, akik elszenvedői és azokra is, akik okozói e helyzetnek. Érdemes szeretni mindenkit, de nem kötelező. Emellett, tudni kell határozott NEM-et mondani.