Az elmúlt években egyre többször került szóba a nyugdíj kérdése, azaz a jelenlegi nyugdíjasok helyzete és a nyugdíjba vonulók kilátásai. A kérdés aktualitása nem véletlen. Köztudott, hogy a világon mindenhol öregszik a társadalom, a javuló életszínvonal miatt egyre nő a várható élettartam főleg a fejlett országokban, miközben a születendő gyermekek száma csökken. Míg hazánkban 1990-ben a várható átlagos élettartam 62,5 év volt a férfiak körében, addig napjainkban 78 év! Nők esetében 6-8 évvel jobb a mutató, ami természetes. Nekik nincs feleségük… (ez a humor része, bár a női olvasók kiakadhatnak!)

A nagy kérdés az, hogy miért kap ennyi nyilvánosságot a nyugdíjkérdés, miért kap ekkora figyelmet? A gondolkodó embernek nem kerüli el a figyelmét, hogy vajon mi van mögötte? Mit akarnak „előkészíteni“, mire akarnak „felkészíteni“?

Oka van, mégpedig nyomós oka.

Ennek megértéséhez vissza kell menni az időben. Utazzunk pár évtizedet vissza, mert a mai „Y“ és „Z“ generáció számára ez nem értelmezhető, nem tanítják az iskolában és talán még a szüleik sem tudták. Sőt, ebben a folyamatban még „gondolatban“ sem voltak. Nekik szól első sorban…

Az 1900-as évek elején ugyanúgy volt társadalombiztosítás, mint napjainkban, a dolgozó emberek fizettek a jövőbeni nyugdíjukért. Az így befizetett pénzeket természetesen befektették. Az ingatlanok jelentős részt képviseltek, bérlakások és egyéb jól hasznosítható épületek formájában. A 9. kerületben a Mester utcai egészségház és orvosi rendelő falán látható az „OTI“ (Országos Társadalombiztosítási Intézet) felirat a Mester utcai falon.

A II. világháború romba döntötte a világot, az épületek jelentős része romokban hevert. Az ilyen, szétlőtt, lebombázott épületekbe korábban befektetett tőke, sitté vált. Törmelék, rom.

Azok, akik túlélték a háborút és közben nyugdíjas korúvá váltak, miközben rendesen fizették a járulékaikat korábban és jelentkeztek a járandóságukért, nehéz helyzetbe hozták a döntéshozókat.

Két lehetőség között kellett dönteni: Nem tudunk nyugdíjat fizetni senkinek, mert a háború mindent elvitt vagy az akkori aktívak befizetéseit használjuk fel és abból fizetünk járulékot a nyugdíjasoknak. Utóbbi valósult meg, amit felosztó-kirovó rendszernek nevezünk. A mai napig ez a nyugdíjrendszer alapja.

Mi volt ennek a döntésnek az oka? A válasz a reprodukciós ráta. Azaz több gyerek született, mint a halálozások száma – főleg a vidéki lakosság miatt. Igaz, hogy óriási veszteségeket szenvedett el minden hadban lévő ország, a természet azonban tudja a dolgát és tökéletesen teszi, amit tennie kell. Nagyon sok gyerek született a háborús veszteségek „pótlására“…

A parasztságnak létkérdés volt, hogy minél több dolgos kezet a lehető leghamarabb munkába tudjon állítani, nagy volt a gyermekáldás. A történelemből viszont tudjuk, tanultuk, hogy a szocializmus kezdeti időszakában az erőszakos Termelőszövetkezetbe beléptetés, a kulák ideológia fokozatosan felmorzsolta a parasztság addigi eredményeit, erejét, reprodukciós képességeit. Szép lassan elfogyott a vagyona, elvették a földjét, a megtermelt javait, jelentősen elfogytak az életkilátásai, jövőkép nélkül maradtak.

A paraszt mindent megteremtett magának. Teljesen önellátó volt, csak azért ment a boltba, amit nem tudott megtermelni vagy előállítani (só, olaj, petróleum stb.), így viszont nem volt potenciális vásárló az egyre erősödő kereskedelmi szereplőknek. Nem vett elektromos kütyüket, hiszen villanya, árama sem volt, nem vette meg az egyébként addig megtermelt zöldséget, gyümölcsöt, húst a boltokban. Hogyan lehet ezt a réteget vásárlóvá tenni? Ma már tudjuk. El kell venni az életterét és olyan helyzetet kell teremteni számára, hogy feladja korábbi életvitelét. Megtörtént.

Az életszínvonal folyamatos emelkedésével és a parasztság tönkretételével viszont a születendő gyerekek száma drasztikusan csökkent. Az eredménye is drámai volt, nevezetesen az aktív dolgozók befizetett járulékai már nem fedezték a nyugdíjasok járadékait, az államnak ki kellett pótolni a költségvetés terhére. Ez a tendencia az 1970-es évektől a napjainkig tart és egyre több terhet ró a költségvetésre. Hogy még tovább bonyolódjon a helyzet, az un. „Ratkó korszak“ gyermekei – az 1950 és 1956 közötti időszak – népjóléti, majd 1950 és 1956 közötti időszak népesedéspolitikáért felelős miniszterként gyermektelenségi adót vezetett be, tiltotta az abortuszt – között születettek tömeges nyugdíjba vonulása napjainkban zajlik. Más szóval az 1990-es évek 40 százalék aktív kereső által eltartott 60 százalékos inaktív (eltartandó) arány feleződik!

A ma kérdése nyugdíj szempontjából az, hogy miként szüntessék vagy változtassák meg a jelenlegi felosztó-kirovó rendszert? Több javaslat van ezzel kapcsolatban, ami egyáltalán nem lesz örömteli a jelenlegi aktív dolgozók számára. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a mai 25-30 évesek nem is számítanak állami nyugdíjra…

Több elképzelés van a kormány asztalán, ennek részletezését egy következő írásomban boncolgatnám. Ami viszont biztos: az öngondoskodás elkerülhetetlen, melynek számos formája létezik. A következőkben, ebben is részletesen „segítek“, akinek szeme és füle van rá. Ami biztos: nem elkerülhető, szükséges „rossz“.