Beszélgetés Horváth Enikő veszteségspecialistával

Az elmúlt több mint másfél év világszerte veszteségeink tükrében láttatta meg a változtatások szükségességét. A világ már sosem lehet olyan, mint amilyen volt, megkaptuk az esélyt, hogy újraírjuk történeteinket. Veszteségeink, amelyek sokfélék lehettek; halálesetek, munkahelyek elvesztése, csődbe menés, válások, a félelmek extra megéléséből adódó elszigetelődés, a kapcsolódások, az érintések hiányából eredő depresszióba süllyedés, és az egyéb anomáliákban csúcsosodtak ki, a már-már feladatként megjelenő, változtatásra serkentő történések teljesen felkavarták a posványost. Nehéz hónapok állnak mögöttünk, és nagyon valószínű, hogy a folyamat nem fejeződött be.

Horváth Enikő mentálhigiénés szakemberrel, veszteségspecialistával azért ültem le beszélgetni, hogy valamennyire betekintést nyerhessek, vajon egy veszteségekkel foglalkozó szakember hogyan tud segíteni. Enikőnek ugyanis ez a hivatása. Elképesztő elhivatottsággal segítséget nyújt haldoklóknak, hozzátartozóknak halálesetek után, valamint támogatást, lelki támaszt ad hétköznapi veszteségek feldolgozásában, segítséget a továbblépésben. Mindenszentek és Halottak napja közeledtével pedig az ünnepkörre jellemző szokásokra kérdeztem rá, amelyek hagyományként a világ számos országában évről évre ismétlődnek.

Természetesen képtelenség lett volna lefedni a teljes témát, de igyekeztünk valamennyire betekintést nyújtani e nagyon nagy és mély témába.

• Mindenkinek van egy saját története. Nem tudom megmondani, mi volt az a momentum, ami ebbe az irányba vitt engem, hogy mi volt az a pont, melyik volt az a nap, ami elindított, de fiatal felnőttként egy nap egyszer csak a Hospice házban önkéntes lettem. A szakemberré válás ekkor már elindult bennem. Ez nem „munka”. Egy haldokló mellett ülni vagy egy gyászoló családot mentálisan segíteni sokkal több annál, mint amit mi általában „munkának” hívunk. Szokták kérdezni, hogy ez nem nehéz-e, nem rossz-e. Hogyhogy nem vagyok szomorú egész nap? Ez közel sem arról szól, hogy mindig haldoklók mellett ülök, nem minden folyamat ilyen nehéz, dolgozom vállalkozókkal is, akik nehézséget éltek meg. Nem arról szól az életem, hogy napi 8 órában nagyon-nagyon nehéz történeteket hallgatok.

• Valóban, a belőled áradó szerető kedvességet és az ezt támogató energiát figyelve elgondolkodtam, hogyan tudod ezt a hangulatot megtartani.

• Ebben a munkában vannak könnyedebb témák is, – még akkor is, ha az adott személynek az nagy probléma, – én mindig ott vagyok teljes figyelmemmel és energiámmal, így tudok nekik segíteni, s ez nekem is élmény. Néha elég egy mondat, hogy a kliens túllendüljön a fájdalmán, veszteségén. Sokan jeleznek vissza pár nap múlva, hogy milyen jó volt a konzultáció, már látják a szépet az életben. Ezekből igazán lehet töltődni, vagy amikor egy folyamat közben vagy a végén azt mondja az illető, akivel dolgozom, hogy „megmentettem az életét!”, mert a konzultáció előtt azt érezte, beleőrül, nem tudja túlélni azt a fájdalmat, de most már érzi, talpra tud állni.

• Életünk során folyamatosan eszünkbe juthatnak szeretteink, akik már nincsenek velünk. Elég egy szó, egy zene, egy íz, egy hasonló tekintet, egy bármilyen kedves emlék, hogy tudatosodjon bennünk, életünk véges. Vagy érhet minket nagy veszteség bármilyen helyzetben; pénzügyi, mentális, egészségi, kapcsolati, munkahelyi, bármit elveszthetünk. Ráadásul, bár a veszteség nagyon fájó dolog, ez mindig lehetőség arra, hogy valami új elinduljon, valami megváltozhasson.

• Pontosan, veszteségekkel foglalkozó szakemberként abszolút ezt gondolom én is, bármit elveszíthetünk. Természetesen a legnagyobb veszteség emberi mivoltunkban a halál, az elmúlás. Kicsit foglalkoztam az ünnepkör témájával, azt gondolom, nem is az a fontos, hogy hogyan emlékeznek, hanem, hogy mindenhol van kultusza a hatottakra való emlékezésnek. Ezt az ünnepet legtöbb helyen ősszel tartják, de vannak olyan országok, ahol tavasszal emlékeznek a halottaikra. Lényeg az, hogy ugyanaz vezérel mindünket, hogy kicsikét foglalkozzunk az elmúlással. Mert mindenkit érdekel az, vajon mi történik, amikor már nem vagyunk, hisz erről semmiféle hiteles forrás nem található. Igaz, vannak, akik a klinikai halálból visszatérnek, de az más. Mindemellett azt gondolom, az embernek időnként szüksége van arra, hogy megálljon és ünnepeljen. Most már, „dedikáltan” van egy nap, amikor megemlékezhetünk, amikor a társadalmi rituálé halottainkra emlékeztethet minket, akik előtt fejet hajthatunk. Ekkor lehetőségünk nyílik arra, hogy megálljunk, testünk, lelkünk megpihentessük.

• Hogyan ünnepelnek más nemzetek? Miben egyezünk és térünk el a halottak napi szertartásokban?

• Az elmúlás már gyerekkorunk óta foglalkoztat mindannyiunkat, mert senki sem tudja, mi is történik azokkal, akik nincsenek itt. Az ünnep alkalmából időt fordítunk az emlékezésre. Nagyon hasonló rítusok vannak, a különbözőségek mellett. Például a mindenhol megjelenő fény. A fény egyfajta démonűző, a sötétség elleni harcot szimbolizálja. Minden egyes ország szertartásában megtalálható a mécses vagy a gyertya vagy az élő virág, amely a frissesség, az élet, s a hervadt virág, ami a múlandóság, a halál szimbóluma. A virág a mexikói, a spanyol és a magyar kultúrában is megjelenik. Valóban, a mexikóiak színes ruhában, karneváli hangulatban ünnepelnek, de azt gondolom, ez a habitusukból ered. Ők melegvérű emberek, másképp ünnepelnek, mint például egy skandináv. A skandináv országokban elmennek a temetőbe, örökzöld csokrokat visznek, és egy gyertyát gyújtanak. Visszafogottan ünnepelnek. Mexikóban valószínű nincsenek örökzöldek, vagy egyszerűen nekik úgy jó, hogy „szétrúgják” a falakat. Kínában a kedvenc ételét készítik el a halottnak, és pénzt égetnek a sírnál, ez máshol nem ismert szokás. Spanyolországban kimennek a feldíszített temetőbe, de vásárt tartanak, és gesztenyés édességeket esznek. Mindezek a szertartások azon a régi hiten alapulnak, hogy a halottaknak egy évben egy napon lehetőségük van az átjárásra. Az azték világban a holtak istenét ünnepelik, de példának itt a halloween, amit nem kedvelünk. Azt mondjuk, ez egy nem illő dolog, holott ugyanerről szól. A halloween magyarul mindenszentek. Amerikában az angolszász területről bevándorlók hozták be a kelta gyökerű ünnepet, amely mostanra cukorkává, csokivá és töklámpássá szelídült, holott a halottak visszatérésétől félő emberek azért öltöztek be, hogy ne ismerjék fel őket, nehogy beléjük költözzenek.

• Visszakapcsolódva Magyarországra, nekünk milyen ismert szokásaink vannak ebben az ünnepkörben?

• A magyarországi ünnepkör is pogány alapokon nyugszik. Jobbnak találták a keresztény vallási ünnepet pogány alapokra rátelepíteni, mint tiltani, így meg is gyökeresedhetett. Az összes magyarországi hagyományt nem ismerem, párat találtam. Volt, ahol a síron lévő elhervadt virágokat összeszedték, megfőzték, és a levével locsoltak a jobb termésért. Volt, ahol nem lehetett aznap mosni, és így tovább, de a lényeg az volt mindenfelé, hogy emlékezzünk meg szeretteinkről, akik már nincsenek velünk.

• Van-e még valami, amit az ünnep kapcsán javasolni tudsz azoknak, akiket megviselnek az ilyen ünnepek, a veszteségtudat, a másik hiánya, az elengedés képtelensége és az élet értelmének meg nem találása?

• Ne felejtsük el, hogy azoknak, akiknek friss a gyászuk, bizonyára nagy nehézséget okoz a halottak napja. Akkor lesz kicsit könnyebb, szabadabb, kevésbé fájdalmas, ha eltelt már pár év, akkor mindenképpen szeretettel tudunk ránézni elvesztett családtagunkra, akármilyen volt a kapcsolatunk. Azt javaslom, ha nem tudunk eljutni a temetőbe, – mert esetleg nagyon messze van, – akkor is gyújtsunk mécsest otthon, vagy szánjunk egy napot az emlékezésre. Megsüthetjük a nagyi almáspitéjét, így emlékezve rá, kitehetjük a fotókat, eléjük rakhatjuk a mécsest, vagy egy fekete szalaggal tisztelhetjük meg az eltávozottakat. Érdemes a temetőlátogatás kapcsán mesélni gyerekinknek halottainkról, így sokkal jobban meg lehet mutatni az élet és a halál körforgását nekik. Tudunk azért tenni, hogy ez a nap olyan legyen, amely mindenkinek melegséget visz a szívébe.

• Enikő, nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést!