Elisabeth Haich : Beavatás- Óegyiptomi misztériumok

Talán elfért volna egy kis bemelegítés, de úgy döntöttem, rögtön egy fajsúlyos regénnyel kezdek, mivel még mindig a hatása alatt állok. Életem első olyan könyve, melyet egymás után háromszor olvastam végig, és bár nem szeretnék túlozni, de legszívesebben életem végéig olvasnám, hogy a benne fellelhető megszámlálhatatlanul sok réteget sorra felfejtsem magamnak. Mint minden esszenciális mű, ez is olyan, mintha mindig épp a kötetet olvasóhoz szólna, az ő épp aktuális élethelyzetének megfelelően. A regényt olvasva talán ezért is tapasztalhatnak az olvasók egyfajta bizsergető lúdbőrzést. S bár rendkívül nehéz erről a könyvről írni, azt meg végképp nehéz megfogalmazni, hogy miről szól. Röviden úgy mondanám, a földi létről. Még rövidebben: mindenről. Most azonban teszek egy próbát, és körvonalazom, mire is számíthat, aki úgy dönt, alámerül a könyv világába.

A múlt században élt, magyar származású Elisabeth Haich könyve sok gondolkodó szellem számára jelent útmutatást. Amikor az írónő jógastúdióját a kormány Magyarországon bezáratta, Svájcba, Zürichbe költözött, és ott alapított jógaiskolát.

A regény cselekménye történet a történetben. A szerző önéletrajzi keretbe foglalja egy óegyiptomi beavatás történetét, amelyről Elisabeth Haich egyik tanítványának tolmácsolása révén értesülhetnek az olvasók. A nőt szellemi és fizikai síkon történő utazásai során tudásvágya hajtotta mind előrébb, rendületlen: “Tudni szeretném, mi az élet értelme a Földön. Látni szeretném annak értelmét, hogy megszületünk, sok nehézség árán gyerekből felnőtté válunk, megházasodunk, gyerekeink születnek, akik épp annyi megpróbáltatásnak lesznek kitéve a felnőtté érés során, szintén házasságra lépnek, újból gyerekeket nemzenek, majd megöregedvén elvesztik nagy fáradsággal elsajátított tudásukat, és meghalnak.”

Rendkívül izgalmas, ahogy a történet mesélése során az álomból valóság, a valóságból álom kerekedik, és ha úgy tetszik, minden a mostban zajlik, legyen szó akár egy ősi vagy egy jelenkori eseményről. Mindezt a fiatal papnő-jelölt beavatása teszi lehetővé, ami a mű egyik fő tartópillére. “Csak és kizárólag a beavatásra vágyom, semmi más nem érdekel… Csak az tesz boldoggá, ami bennem van, ami azonos velem, és nem rajtam kívül áll. Ez pedig csak belső élmény lehet, amelyen keresztül a földi burkom ellenére megismerhetem a végső igazságokat.”

A regényben az egyiptomi kultúrán túl nemcsak a reinkarnáció során megtapasztalt életekbe, korokba nyerhetünk betekintést, de képet kapunk különféle szellemi gyakorlatok, mint pl. a meditáció elvégzésének módjáról és jelentőségéről. Az írónő életrajzi eseményeit feltárva megmutatja a különféle jelenségek eltérő síkokon történő megnyilvánulását, úgy, ahogy mindezt megtapasztalta. Ezen kívül konkrét, gyakorlati útmutatást is ad az önismeret, a személyiségfejlesztés mikéntjéhez azáltal, hogy részletesen végigkísérhetjük a fiatal, leendő egyiptomi papnő testi, lelki, szellemi felkészülését a beavatásra. “Hosszas gyakorlás után az ember ráébred, állandóan csak beképzelte magának, hogy oka van arra, hogy “szomorú”, “vidám”, “lehangolt” vagy éppen ”hajrá hangulatú” legyen… Ugyanaz az esemény valakit nevetésre, egy másik embert sírásra késztet, míg egy harmadikat teljesen közömbösen hagy. Ugyanis mindenki a saját belső hozzáállását képezi le a külső körülményeire, és csak ez a belső hozzáállás vált ki belőlünk valamilyen hangulatot, nem a külső történések.”

Mindemellett könnyen érthető módon még a szakrális geometria számos összefüggését is megismerhetjük. Fény derül a „varázspálca” és a „frigyláda” titkára, s ráébredhetünk többek között arra is, miért érzünk ismerős szimpátiát vagy adott esetben kifejezett antipátiát egy-egy számunkra teljesen ismeretlen emberrel kapcsolatban.

A regény egyik fő szála annak fontosságára hívja fel a figyelmet, hogy a földi tapasztalatok teljes skáláját megéljük. Ha nem viszünk magunkon végig egy adott tapasztalást, nem engedjük bele magunkat mélyen, akkor hiába gondoljuk, hogy már nem hat ránk, hogy felül tudunk rajta kerekedni, hiszen amíg nem másztunk meg minden lépcsőt, nem hagyhatjuk magunk mögött. Az ebből az energiából származó önkontroll, önmegtartóztatás csak holmi elméleti dologként jelenhet meg, hiszen nincs mögötte mélység, nincs súlya.

Számomra rengeteg tanulsággal szolgált ez a könyv, s itt most csak néhányat említenék meg közülük. Megerősített abban, hogy a bennünk élő isteni erőt nemhogy mindannyian tudjuk használni, de életünk egyik legfontosabb feladata, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel. Tudatunkkal, szellemünkkel sokkal többre vagyunk képesek, mint gondolnánk. Az idő csak a földi síkon létezik, itt van csupán jelentősége. Soha nem vagyunk egyedül. Egyikünk sem azonos sem a testével, sem az érzelmeivel, sem pedig a gondolataival. Minden összefügg mindennel, még ha a jelen pillanatban nem is vagyunk képesek ezen összefüggések meglátására. Épp ezért életünk minden történésének helye van a kozmikus egészben. A próbák kiállása újabb és újabb próbákhoz vezet, egészen addig, míg végül célt nem érünk. S hogy mi a cél? Hagyom, hogy ezt a kérdést mindenki maga válaszolja meg önmaga számára.

Lehetünk szkeptikusak a regény igazságtartalmát illetően, hiszen nem tudni, vajon tényleg megtörtént-e mindez, vagy csupán hangzatos kitaláció. Ez azonban szerintem teljesen lényegtelen, hiszen ahogy Pablo Picasso is megfogalmazta, “a művészet hazugság, amely segít felismerni az igazságot.” A könyv rengeteg témát ölel fel, s bár vannak könnyebben, ill. nehezebben emészthető részei, de bárki, aki hívást érez e kötet elolvasására, az egészen biztosan számtalan kincset fog benne találni, melyet jelenlegi, földi útja során bármikor segítségül hívhat.