– Interjú Gajzágó Györggyel, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) vezetőjével

II. rész

Előző lapszámunkban egy nagyon összetett kérdéskört kezdtünk el boncolgatni, ami kivételesen aktuális napjainkban és ennek jelentősége a Kedves Olvasó előtt is ki fog bontakozni, amint elolvasta múlt havi címlap interjúnkat és annak jelen folytatását. De miért is foglalkozom a kultúrával, a társadalmi hatásaival és a kortárs művészettel? Mert ha valami érdekel, annak szeretek a mélyére ásni, megismerni a működését, a szereplőket, a lehetőségeket, a folyamatokat stb. Elkezdtem festegetni itthon, már kicsit több, mint egy éve, jó hobby, kikapcsol. Kreatív embernek tartom magam, gyerekkorom óta rajzolok, könyvet írtam, magazint szerkesztek, mindig pörög valamin az agyam. Használom tudatosan mindkét agyféltekém. Bízom benne, hogy kiegyensúlyozottan. A festéssel pedig jött az egész szcéna megismerésének igénye. Tudni akarom mi miért van. Nem elég technikát tanulni, színelméletet, arányokat, ecsetkezelést. Ha valaki nem csak a saját falainak akar festeni, hanem esetleg nyomot hagyni a társadalomban a gondolatai leképezésével, akkor ismerni kell a működéseket. Ám a mikró kérdésektől ez elvezet a globálisabb összefüggések felé és válaszokat kaphatunk társadalmunk jelen helyzetére és jövőbeli kilátásaira. Ezen okokból kerestem meg Gajzágó Györgyöt, aki igyekszik e változásoktól nem mentes kulturális környezetben a szereplőket edukálni, a kortárs művészetet érthetővé tenni, a kortárs műgyűjtés gazdasági szegmenseit és rendszerszintű folyamatait megismertetni a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) képzésein keresztül. Gajzágó György volt galerista, független művészeti tanácsadó, a Kortárs Műgyűjtő Akadémia (CCA) igazgatója, a Kassák kortárs művészeti díj alapítójának koordinációs megbízottja, az Interart Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Az egyik kérdésed a szcéna esélyeiről szólt. Alapítvány vagyunk és tudjuk, hogy edukáció nélkül semmi sem megy. Az elérési út a fontos. Elsőképpen a vásárlóképes gazdagokat kell edukálnunk, és ez a célcsoport a bankok privátbanki üzletágainak ügyfelei. Egy alapítványi ülésünkön a kuratóriumnak elmondtam, hogyaz összes immár hat nagy bank privátbankár állományának – itt egyébként többszáz főről van szó – előadtam az egy órás „A kortárs műtárgy mint befektetés” című előadásomat azért, hogy (mivel ez egy trend) legalább két szót tudjanak mondani az ügyfélnek a kortárssal kapcsolatban, ha már érték- és befektetési szemlélet tekintetében az ügyfél rájuk emeli tekintetét. (A külföld e téren már sokkal előrébb tart: a műtárgy elfogadott tőkeeszköz, műtárgy alapú hitelezés van, Magyarországon ez még nincs így.) Kérdezik ott a kuratóriumból, hogy jó-jó, de mi van, ha nem akarják megtanulni a bankárok? A válaszom: Kit érdekel? Ez a feladat! A földet ne kérdezd, hogy akarja-e, hogy megműveljék! Ha nem művelik meg, nem lesz aratás. Ez egy nehéz, mondhatni keserves, és nem is látványos munka, de ezt mindenképpen meg kell tenni.

– El kell ezeket a magokat vetni, hogy a több ezer bankárból néhány elkezdje ajánlani a lehetőségeket.

Így van, és ha belegondolsz, az üzleti világban manapság mindenki csak aratni akar. A szántás és vetés nincs napirenden. Ez az országra is igaz, azért van a kultúra jelenleg leuralva, központosítva meg irányítva, mert nem érzik azt, hogy ebből lesz a jövő. Ma reggel (2024.03.21.) Kukorelli Endre is ugyanezt mondta a televízióban, ez így hazafiatlan és nem korrekt hozzáállás. Az országok versenykörnyezetben vannak, a gazdaság a világon mindenütt innovációfüggő. Nade kérdem én: miből lesz az innováció? Volt egy beszélgetésem erre példaként:

A Siemens volt igazgatójának felesége, Csilla asszony elvégezte nálam a CCA-t. Egyszer megkérdezte tőlem a férje, Dale Martin, hogy: Mégis, mit adhat az üzleti és gazdasági területnek a művészeti szektor? Visszakérdeztem: A gazdaság innovációfüggő? – Persze, felelte. – OK, mondom, honnan lesz az innováció? – A kreatív gondolkodásból… – válaszolta. Mire én: szuper, és az honnan lesz? …Itt kezdte érezni, hogy csapdában van, merthogy: a művészeti nevelés, kulturális referenciaemlékek, érzelmi intelligencia, innováció, jó döntések, diszruptív gondolkodás, a „valamiből merítés” – ezek nélkül bizony nem lesz semmi. Ennek az okfejtésnek a hatására még ott a beszélgetés alatt (hozzáteszem: éjjel fél 12-kor…) sms-ben összekötött egy bankárral, mert látta, hogy ez egy abszolút értelmezhető logikai vonal.

– Milyen érdekes, hogy vezető pozícióban lévő intelligens embereknek így kell megmutatni a működéseket, mert annyira be vannak szűkülve a pénztermelésre.

Egyébként ez kétoldalú: nekünk balanszírozni kell a kortárs művészeti szcéna és az üzleti szektor között és azt értelmezni, hogy egyiknek a másikra miért van szüksége. Az üzleti szektor egyre jobban analizál, szintetizál, hajszolja a profitot, mindent mér és skáláz, de egyre kevésbé kreatív és érzékeny. Ezért van a globális válság, mert többet, többet és többet akarnak. A kulturális-kreatív terület pedig egyre kreatívabb és érzékenyebb, emellett teljesen híján vannak az üzleti skilleknek, amelyekkel saját fontosságukat érvényesíteni tudnák, azaz teljesen lobbiképtelenek. Így egyre kevesebb pénz áramlik ebbe a szektorba. Azok az erőforrások, amikre szükségük lenne ezeknek a feleknek, a másik oldalon van. Eljutottunk oda, hogy ez a világ megmentésének záloga, hisz a klímaválságot egy környezetvédelmi és gazdasági kérdésnek aposztrofálják, de ez alapvetően egy kulturális probléma.

Gyermekkoromban az általános kulturáltsági szint nem volt olyan magas, mint manapság. Akkoriban a restikben még ki volt írva, hogy „Padlóra köpni tilos!”. Nem volt ugyanis evidens. Annál magasabb a kulturáltsági szint, minél több az evidencia, az egymáshoz való viszonyulás. Hogyan terítem meg az asztalt, nem böfögök, kezet mosunk és hasonlók. Visszatérve a klímaválságra: ebből a globális diskurzusból a kulturális kreatív szektor teljesen kimarad. Ki van hagyva. Van a Wold Economy Forum meg hasonlók, de a művészi szektornak nincs ilyen platformja. Létezik a World Business Council for Sustainable Development és annak a BCSDH nevű magyar részlege, de a kérdésemre, hogy ez mi, az egyik cégvezető azt mondta, hogy egy klub. Egy klub. Gyakorlatilag ott olyan cégek tömörülnek, akik ezzel demonstrálni akarják, hogy ők zöldek. De egyébként meg nem. Szerintem ez is egyfajta green washing… Ezek a „megoldások” sehová sem vezetnek. Ahogy a CSR bedobta a törölközőt, úgy az ESG is be fogja szerintem, mert rájönnek, hogy ez a buzzword is valójában csak egy bullshit, mint korábban volt sok hasonló, és folyamatosan csak dédelgetjük az illúziót, hogy teszünk valamit.

– Definiáljuk a kortárst. Mit értünk kortárs alatt? Az-e a kortárs, aki velünk él? mi az az időintervallum, amit kortársnak tekinthetünk és mi az az irányzat, stílus, ami a kortárs?

Egyszerű fogódzókat adok – egyébként jó a megközelítésed -, a magyar kortárs fordítása a contemporary art értelmezését illetően megtévesztő. Egyrészt nem csak az kortárs művész, aki ma él. Halott kortársak is vannak, ami előrevetíti, hogy ez valamiféle kategória. Wikipédián a „contemporary art” oldal tartalmaz minden információt, hogy mi számít kortársnak, milyen irányzatai vannak. A „kortársunk, Kiss Béla, aki a Balatonon tájképeket fest” – ez így helyes szóhasználat, de ő így egy mai alkotó, egy festő, de korántsem „kortárs művész”, azaz nem „contemporary artist” a globális fogalom szerint. A kortárs művészetnek van egy átfogó keretrendszere, amit art worldnek hívnak: műterem, nonprofit kiállítótér, kereskedelmi galériák, biennálék , vásárok, múzeumok. Minden második szint nonprofit, a csúcs pedig mindig a múzeum. Ebben a hierarchiában mozognak a szereplők. Van egy könyv, Pablo Helguera: Stílus a kortárs képzőművészetben, ahol a szerző nagyon szemléletesen sakkfigurákhoz hasonlítja a szereplőket. A király a múzeumigazgató, a gyalog a művész, aki végigjárhatja a ranglétrát, és kevés belőlük megdicsőülhet, de a szempontunkból a lényeg az, hogy a vezér, na, az a gyűjtő! Roppant fontos szereplő.

A fogalomzavarban véleményem szerint a szcéna is hibás: van Szépművészeti Múzeumunk, de nincsenek szépművészeink. Miért? Miért ne lehetne elismerni azt, aki szép képeket fest, hogy ő egy szépművész? Most minden mai festő kortársnak tekinti magát, és meg van sértődve, ha azt mondják neki, hogy ő nem az, mert giccseket fest. Nem biztos egyébként, hogy minden munkája giccs, ő egyszerűen szép képeket akar készíteni, mert neki ez az üzenete. A művészek is szeretik savazni egymást. Egyszer megkérdeztem egy éppen valakire pufogó művészt, hogy ő hogyan alkot. Természetesen előadta az alkotás mítoszát, hogy inspiráció, ihlet, és nem is tudja hogyan lesz, csak, mint a printer, megalkotja. …Mert ez volt az üzenete. És erre kérdeztem, hogy a másik, akiről ezt meg azt mondta, annál nem hasonlóan lehetett?… Szerintem virágozzon minden virág, de tudjuk, hogy melyik a pipacs és melyik a rózsa, és kezeljük mindet helyén. Az meg, hogy melyik szebb, egy teljesen értelmetlen kérdés.

– Egy egyszerű geometrikus alkotás is kelthet érdekes érzéseket és egy realisztikus csendélet is kelthet jó érzelmeket.

Azért jegyezzük itt meg, hogy a művészetet művészek művelik, ahhoz meg felvett tudás kell, ez nem velünk született készség. És igen, van jó meg rossz művészet, léteznek erre definíciók és hivatkozások, hogy mi számít ma jónak vagy rossznak. A siker egyébként nem végzettséghez kötött, a kortársban is vannak kiváló autodidakta művészeink, akik sikereket érnek el. Várnai Gyula – autodidakta művész, szuper dolgokat alkot – képviselte Magyarországot pár éve a Velencei Biennálén. Ez a nonprofit kredit a kortárs szakma csúcsa. A kortársban az elsődleges siker ugyanis a kereskedelmi érdek nélküli szakmai siker, vagyis a kellő számú nonprofit kredit, (leginkább ezt az utat kellene a kortárs művésznek követni) amelyeket kurátorok ítéletei alapján nonprofit kiállítóterekbe és projektekbe bekerülve-beválasztva lehet megszerezni. Nem előnyös ezért túl korán betagozódni kereskedelmi galériákba. Ez egy elvárt lépéssorozat, amit nagyon szisztematikusan, stratégiaszerűen kell mindenkinek felépíteni. Meg lehet egyébként hekkelni, de ehhez igazán különlegeset kell alkotni vagy tenni.

– A művésznek fel kell ismerni, hogy meg kell mérettetnie magát és egy kurátor kíméletlen véleményét meghallgatni.

Sőt, ezt kifejezetten feszegetni kell, mert a dicséretekből nem lehet tanulni. Találni kell egy jó, elkötelezett, hozzáértő kurátort, akivel megvan a kémia. Petrányi Zsoltnak van egy Kezdő kurátorok c. kézikönyve, ahol leír egy tanácsot, hogy ha találkozik egy olyan kurátorral, akinek nem tetszenek az ő munkái, akkor menjen egy másikhoz. Olyannal működjön együtt, akivel megvan az összhang, akinek átmegy az üzenet. …Azért ha valaki hat kurátorról pattan le, akkor éljünk a gyanúperrel, hogy ott valami a művésszel vagy a munkájával nem stimmel.

– Az építő kritikától több lehet a művész, épülhet belőle.

Igen, a művészek nehezen tűrik a kritikát. Itt derül ki, hogy a művészi és üzleti szektor gondolkodása mennyire különbözik. Mindenki ismerheti a Maslow piramist, az emberi szükséglethierarchiát. Minden üzlet, cég és gyakorlatias gondolkodású ember így működik. A fizikai szint után jön a biztonság, a valahová tartozás, majd az elismerés után az önmegvalósítás a csúcs. A művészek egy fejjel lefelé piramisban gondolkodnak. Nekik a legalsó szint – ami az átlagembernek a fizikai szükségletek -, az maga az alkotás. A COVID időszaka alatt a művészek vadul alkotni kezdtek, hisz lett temérdek idejük. Ezt követi az elismerés igénye, a visszaigazolás szomjúhozása (online galériák, Facebook, Instagram posztok). A lájkokkal és követőtáborral a művész máris valahová tartozónak érzi magát, ez neki biztonságot ad, és bízva reméli, hogy ebből meg is fog élni. Ez a két piramis teljesen leképezi a jobb és bal agyféltekénk működését. Ha belegondolunk, ez egyben a férfi és női princípium is.

– …És ezt kellene összehangolni, egyensúlyba hozni.

– Ez a lényeg, amit most kimondtál, az összhang, az egyensúly. A világ most megint az aranyborjú körül táncol, talán most kellene megint összetörni a kőtáblákat, ha eddig nem törtek össze maguktól vagy nem lopták volna el (nevet). Az anyag és a racionalitás uralja a világot és a szellemi dolgok visszaszorultak elefántcsonttornyokba és spirituális helyekre.

– Érdekes ez. Ha nekem a műtárgy pozíciót ad az üzleti életben, hisz, ha egy Munkácsy vagy egy Nádler lóg a falamon, arra azt mondhatják, hogy valaki vagyok, mert ilyen anyagi és kulturális javaim vannak. Hogy nem tud ez mégsem érvényesülni, akár a klasszikus, akár a kortárs műgyűjtéssel kapcsolatban? Az üzletemberek befektetnek mindenbe, de a műtárgy lenne a legkézenfekvőbb, hisz régen is, Hatvany például, aki a felső osztályba tartozott, vásárolta a bútorokat, a műtárgyakat. Az is mutatta az ő rangját, ami körülvette.

Van, aki vásárol, van, aki nem. Aki vásárol, az igyekszik olyat venni, amihez ért, aki éppen a klasszikushoz, az azt veszi. Ám ez leáldozóban van a múzeumi versenykörnyezet miatt, ahogy korábban mondtam is, szipkázzák el a klasszikus műveket, másik oldalról meg töltik fel hamisítványokkal a piacot, ezzel kielégítve a még fennálló igényeket. Ez egy pletykás szakma, itthon is sugdossák, hogy ki gyártja előszeretettel a Scheiber Hugókat (nevet).

– Akkor, hogy értsük: a klasszikusban kezd elfogyni a megvásárolható képek mennyisége, a kortárst meg nem értik.

Így van, nem akarnak mellényúlni, nevetségessé válni. Nekünk ezt a rést kell áthidalni, ez a missziónk.

– A kortárs egyébként rizikós befektetés? Értéktartó tud lenni, ha értenek hozzá?

Úgy gondolom, hogy nem rizikós. Ez egy játék. Mondok egy furcsa dolgot. A kortárs művészetben nem a műtárgyak a legfontosabbak. A műtárgyak itt tokenek, amik fémjelzik a művészt, a galeristát, a gyűjtőt és adott esetben a múzeumot. És mögötte áll az a mítosz, amit kreálni kell, és alapvetően a művészen áll vagy bukik, hogy mennyire foglalkozik a világgal. Minél inkább a világgal foglalkozik, a világ is annál inkább foglalkozni fog vele. (Ez az adok-kapok örökérvényű logikája.)

– Tehát ha van egy jó sztorid, azzal ki tudsz emelkedni?

Vannak kortárs diskurzusok, ezek nemes egyszerűséggel azok, amelyekről a hírek szólnak. Ha valaki ezzel foglalkozik és jól csinálja, gyakorlatilag olyan koncepcióban kezd el alkotni, ami vizuálisan ezeket a témákat jeleníti meg. Képekkel kommunikáló környezetben élünk, ezért a média ezt könnyen felkapja, és pillanatok alatt körbe mehet a világon – ingyen, az ő nevével együtt. A művészi szabadság ma azt jelenti, hogy könnyen lehetsz világhírű. Ki tiltja meg? Ja, jónak kell lenni. Hogy mi a jó? Ezt a mintát pedig le lehet venni a nagyokról, akik tényleg világhírűek. Nem kell lekopizni Damien Hirst-öt, de azt meg lehet nézni, hogy ő és a többiek hogyan csinálják. Hogy érik el a nagy számokat, hogy építenek portfóliót? Más a kultúrájuk, igen, ám ezekből lehet szintetizálni, a nagyoktól érdemes tanulni, őket kell figyelni, nem a mesterünket. A mesterünk azt mondja, amit ő tud. Totálisan idevágnak József Attila szavai: „A mindenséggel mérd magad!”.

– A művésznek – jót alkot, jó sztorit tesz mögé -, aki nem biztos, hogy jó az üzleti életben, még egy csomó skillt kell fejlesztenie? Hogy adja el magát a social médiában, hogy „marketingezze” magát?

Ez nem az ő feladata, de nagyon jó dolgot hoztál be! Ez egy nagyon szofisztikált csapatmunka kellene, hogy legyen, és ezzel az a probléma, hogy a jó művészek általában – ennyik, azaz jó művészek. Az eladás, a portfólióépítés már bal agyféltekés. A jó művészek jobb agyféltekések, nem szeretnek eladni, el is hárítják maguktól, sőt van olyan, aki nem is ad el, mert azt mondja, hogy az a galerista dolga. Szoktam javasolni, hogy gyűjtő akkor vásároljon a műteremből, ha ez a művész és a galerista között meg van beszélve, bár nagy a rendezetlenség a művész-galerista-gyűjtő konstellációban is. Hiányoznak azok a „business skillek”, amik szükségesek lennének: kommunikációs, branding és marketingtudás a galériákból, mert ott is művészettörténészek dolgoznak. A galeristának az a dolga, hogy képviselje a művészt, és építse a brandjét. Az nem feltétlen elég ehhez, hogy „kiviszem vásárra”. Jelenjenek meg róla cikkek, írjon róla kurátor, és az sem mindegy, hogy ki nyitja meg a kiállítását. Van több is, akit a galériája menedzselt ki biennálékra – a vásár nem számít kreditnek! -, a múzeum alatti legmagasabb nonprofit szintre. Létezik egy weboldal, az Artfacts, ahol nagyon szemléletes infografikán lehet látni a művész 10 éves pályaívét. A vásári megjelenések fikarcnyit sem mozdítanak a grafikonon – az algoritmus rengeteg paramétert figyel -, ám egy velencei biennálés megjelenés úgy fellökte pl. Cseke Szilárdnak a pályaívét, hogy olyan magaslatra került, ahonnan már szinte nem is lehet leesni.

Az imázs nagyon törékeny valami. A brandingben nagyon képben kell lenni, a co-bandingben még jobban, hisz nem mindegy, hogy kivel működik együtt, kivel fotózkodik a művész. Egy brandet fenn kell tartani, és itt valaminek mindig történnie kell. A cégek, akik pragmatikusabban nyúlnak ehhez a szakterülethez, folyamatosan pingelik a brandeket, akciózzák, fotózzák, reklámot tesznek közzé, nagyon komolyan mérik ezeket a KPI-okat, mindezt úgy, hogy van rá szakemberük. Itt nincs. Itt azok a művészek világhírűek, akik mögött van egy stáb – ezt jórészt alapítványok intézik -, ahol kiváló szakembereket foglalkoztatnak.

-Képződhettek ilyen szakemberek hazánkban? A globális piacon minden terméknek van iparági specifikációja, gondolom a művészetinek is…Meg kell valamit ehhez is pluszban tanulni, ami egyedi?

Szögezzük le, hogy a kommunikációs, a marketing és branding skillek azonosak. Cégek pl. sokszor keresnek más iparágból szakembert, aki sokkal objektívebben tud ránézni a területre. Tehát iparági gondolkodásra van szükség. A rendszerszemlélet igénye és a permanens változásokból eredő túlélési kényszer miatt időnként kell, hogy másképp nézzünk problémákra.

– Magyarországon vannak olyan művészek, akik mögött hasonló stáb áll? Lehet mintát venni, létezik már ilyen?

Nem, nincs. Ennek objektív okai vannak. Egyrészt a galeristák nem érzik feladatuknak – mert ahová dől a pénz, ott elégedettség van, és nem érzik, hogy ettől nekik bármit jobban vagy másképpen kellene csinálni. Nincs kihívás benne, sokszor nem is eladnak, hanem csak kiszolgálnak. A kortárs hype-ot most erősíti Magyarországon a másodlagos piac, az aukciók lábra állása, mert egy aukció keresleti piacon működik csak jól. Kínálati piacon nem működik jól, mert akkor az aukción olcsóbban lehet megvenni a művet, mint egy galériában, ahol árszintet tartanak. Ott a galerista nem lehet befolyással arra, hogy valaki bevigye az általa képviselt művész munkáját és adja el féláron az aukción. Persze tudna, ha tőkeerős lenne, mert megvenné maga, és ezzel bevédené a vevői felé kialakított árszintjét. Ezt annak idején, az internet előtt a Saatchi megcsinálta Hirst-el és a többi Young British Artist művészével. Ám ez jelenleg nincs. Egyrészt az az oka, hogy (ahogy az előbb mondtam) elégedettség van, másrészt nem is gondolnak rá, hogy mit kellene másképpen vagy jobban csinálni, hogyan kellene egy ilyen említett szakembereket foglalkoztatni. Emellett azért mondjuk ki, hogy ezek a szakemberek drágák. A művészeti világban szokásos metódusban, hogy előbb nonprofitban produkáljál, aztán majd kapsz lehetőséget, ez náluk nem működik. Őket kezdettől fogva kőkeményen meg kell fizetni, és nyilván benne van a fiaskónak a veszélye is, ugyanis egy eléggé felhígult szakemberállományról beszélünk, hisz ott is túlképzés van. Akinek épp nincs munkája, az nem biztos, hogy a legjobb szakember, a jobbak meg sokszor saját vállalkozást indítottak, vagy már más országokban helyezkedtek el.

Egy ügynökség egyébként nagyon hiányzik, aki a legjobb művészeket menedzselné világszerte, hisz a magyar galeristának is jó, ha azt mondhatja, hogy ennek a művésznek van Londonban, New Yorkban és Tokióban is képviselete.

-Vannak nemzetközi szintű kortárs művészeink? Akik jó háttérrel megállnák a helyüket a világban?

Abszolút, nagyon jó, sőt kiváló művészeink vannak, számos világhírgyanús művésszel rendelkezünk. Erőforrás, szándék és szaktudás viszont legtöbbször nincs mögöttük, hogy őket a megfelelő szinten menedzseljék. Szerintem roppant pazarló így ez a rendszer.

– Nekem korábban azt mondták, hogy ha valamit el akarsz művészként érni, minél előbb alakíts ki kapcsolatokat külföldi – osztrák, francia, angol – galériákkal, mert azok sokkal közelebb tudnak vinni a nemzetközi sikerekhez, ismertséghez. Van ennek valóságalapja? Nagy előnyt jelenthet egy ilyen kapcsolat?

Én ebben nem hiszek. Annyi az igazság ebben, hogy általában olyan művészek mondják ezt, akik nem tudják, hogy hogyan működik az art world. Egy névtelen magyar művészt egyetlen külföldi galéria sem fog felépíteni, a kortársban előbb szakmai krediteket kell szerezni, és ez leginkább lokális protokoll. Külföldön is hierarchia van a galériák között, az alacsonyabb szintűek képeket adnak el, kisebb pénzű és adott esetben hozzá nem értő vevőknek, de minél feljebb megyünk, annál inkább csak olyan külföldi művészekkel foglalkoznak, akik a helyi művészeikkel, valamint a galéria pozíciójával és stratégiájával összhangban vannak. Itthon is így van: a csúcsgalériák nagy és bevezetett nevekkel foglalkoznak és minél progresszívebb vonallal foglalkoznak, annál kevésbé „eladható” anyagot értékesítenek. Ők nem tehetnek be recesszió idején sem egy „dekoratívabb” művészt, mert hiteltelenné válnak. Így alakulnak ki a galériás szintek. Minden galériának koherens a művészköre (hozzáteszem: a vevőköre is), akik okkal tartoznak oda, okkal elkötelezettek. Persze, ahogy a művész fejlődik és sikeresebb lesz, már átléphet egy következő szintre, és túlnőhet a galérián. Ez ismét egy rendezetlen helyzetet hozhat, vagyis veszekedések lehetnek akkor, ha el kell engedni egy művészt – szerintem úgy kellene működnie, mint a labdarúgásban, fizetek a művész átigazolásáért, hisz az előző invesztált bele, és felépítette arra a szintre. Gyanítom egyébként, hogy ez nemzetközi szinten is rendezetlen terep.

– Ha – ahogy mondod -, a galériákban sincs meg minden tudás, akkor a teljes szcéna minden rétegében képzéseket kellene tartani?

Abszolút, ez így van. Most pl. a Képzőművészeti Egyetem rektorával beszélgetünk arról, hogy az Art&Business kompetenciát be kellene vinni az intézménybe kreditként. Ebben a választható tantárgyban a művészhallgatók megtanulnák, hogy milyen egy portfólió, hogyan kell kommunikálni, kivel kell együttműködni, hogyan nézzen ki a social média, kitől mit várhat el. Van hasonló kezdeményezés, Art Mentor programnak hívják, ezt Bérczi Linda találta ki, de sajnos évente csak pár művésznek van lehetősége igénybe venni. Ez nyilván nem pótolhatja a kontinuitást és azt, hogy ez a lehetőség az egyetem minden hallgatójának adott legyen. Itt is fenntarthatósági és forrásproblémákba ütköztünk, mert elmondta a rektor úr, hogy ez 65 óra, és ugyan fel lehet készülni erre, de számításba kell venni, hogy egy óraadó tanár bruttó óradíja 4800 Ft… Még egy hamburger menü árát sem futja ki… Mégis, hogy van ez megbecsülve?

Persze ezt is tágabb kontextusban kell kezelni. Nem biztos, hogy ez önmagában fenntartható, de ha enélkül nem működik az ökoszisztéma, akkor?… Mondok egy példát. A kuratóriumunkban működött korábban egy fiatal bankár, aki a MOME-n művészetmenedzsmentet végzett. Azt találtuk ki diplomamunkájának, hogy működtethető-e fenntarthatóan egy elit műgyűjtő klub? Dolgozott vele, osztott, szorzott, tagdíjak stb. és az jött ki, hogy nem. Igaza volt, de ez egy hipotetikus kérdés, hasonlóan, mint hogy fenntartható-e gazdaságosan egy máj. Nyilván az a válasz, hogy nem, de enélkül, azaz máj nélkül az egész szervezet nem működik. Csak egyben érdemes az egészet vizsgálni és szimptómákat keresni, hogy mik a tünetek. Én ezt teszem. Ez az ökoszisztéma egy gépezet, aminek része a kultúrpolitika, a múzeumok, a piac és minden más. Ez ilyen szempontból totálisan szét van esve. Átalakulóban van ugyan, ez biztató, csak egyáltalán nem mindegy, hogy mi lesz belőle. Szándék és cselekvés nélkül, organikusan valószínűleg semmi.

– Az emberi tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni, a különböző szereplőket a különböző szinteken még mindig befolyásolják az egyéni, emberi tulajdonságaik. Ha fejlődni kell galerista, kurátori, PR, művész szinteken, akkor ez temérdek különböző tényezőt jelent.

Igen, itt is csak emberek vannak. Nincs olyan, hogy kormányzat, nincs olyan, hogy galéria. De a kultúrában általában mintaadás-mintakövetés van, és nagyon fontos, hogy ki lesz a mintaadó. Ez egy versenykörnyezet, és kell valaki, aki ennek az egésznek az élére áll. Ez nem egyszerű, mert a változás mindig ellenállással jár, bármilyen az előjele, és (ahogy mondják) aki elsőnek megy át a falon, annak véres a homloka. Az egészséges változásokba vetett hithez kell egy egészséges idealizmus. Ha elképzelni nem tudjuk, akkor nem is valósul meg, megalkudni ráérünk később. De a konkrét változtatásokhoz szerintem „egészségtelen” idealizmus kell.

– Azt gondolom minden kis változásnak örülni kell, mert az már megtörtént és arra már lehet építkezni.

Nem vagyok elégedetlen, én türelmetlen vagyok. Ezt az elégedetlenséget azzal a mondattal szoktam ellensúlyozni – amit, az Ybl-ön is használtunk, hogy: A beton kötését nem lehet büntetlenül gyorsítani. Azt ki kell várni. Ilyen, mikor levelezek a minisztériumokkal vagy döntéshozókkal és 2-3 hónapra adnak határidőt, majd egy nappal előtte lemondják és ismét 2-3 hónap jön. Ekkor az ember nyel egyet, és azt mondja, jó. Ezért kell sok szálon futtatni a dolgokat.

– Foglalkoztat még egy kérdés, és jól megalapoztuk a relevanciáját. Találkoztál már Magyarországon olyan művésszel, aki amellett, hogy alkotni akart, tudatosan végiggondolta, hogy ő milyen célcsoportot szeretne elérni, milyen gazdasági eredményeket szeretne elérni, és azt hogyan tervezi elvégezni? Van olyan művész, akiben ez a potenciál megvan?

Teljesen kiforrott és minden tekintetben így működő művész azt gondolom, hogy nincs. De vannak biztató jelek.

– Persze nem tudom, hogy kell-e, hogy legyen ilyen művész? Teljesen ilyenné kell válni egy művésznek?

Szerintem igen, legalábbis annyira, hogy tisztában kell lennie a kortárs játékszabályait illetően. Ez minden játékban így van a sakktól a baseballig: se nézőként, se játékosként nem élvezheted, és nem lehetsz sikeres a játékban, ha nem ismered a játékszabályokat. Nem érted majd ugyanis, hogy mi miért történik, és annak mi lehet a következménye. Engem szoktak ekézni, hogy nagyon pragmatikusan nyúlok ehhez a rendszerhez és főleg befektetési szempontból, de ez nem így van. Aki ismeri a játékszabályokat és jól játszik, az nyer, ennyi, hiszen ezért játék. Mi a kivetnivaló ebben? Ez egy permanens globális olimpia. A legjobban az elitista körökben ágálnak ellene, mert az elitista nem mindig akarja überelni a tavalyi teljesítményét, ő úgy akar fennmaradni, hogy lerugdossa az újakat. A művészeknek is meg kell ugrani a lécet, globális ranking list-ek vannak: kinek milyen aukciós csúcsai vannak, hány helyen állított ki, vagy hány képét adták el. A galeristák itthon általában mérőszámként a vásári megjelenéseket kommunikálják.

-Ebben a szcénában, aki savaz, leszólja a másikat, elitista, az a saját presztízsét nem csökkenti?

Amíg van erre egy erre fogadókész környezet, addig nem. Ezeket az erővonalakat klikkek uralják és alakítják (legalábbis látszatilag), amik önmagukban kis szubkultúráknak tekinthetők. Nem kis mértékben a klasszikus-kortárs átmenet miatt alakult így, mert a komfortzóna (a network is az!) mindig védendő. Ezek érték- és gondolatközösségek, vagyis ezek a személyek mindig magukhoz hasonló társakat keresnek, és persze találnak is.

– Beszéltünk mintaadásról, mintakövetésről. Hogyan látod, az államnak anyagilag is meg kellene támogatni az egész kortárs rendszer működését, vagy csak a környezetet kellene biztosítani hozzá, hogy abban, mint iparág jól tudjon működni? Hagyni kellene a piaci szereplőket, hogy anyagilag, gazdaságilag kitermelődjön minden, vagy be kellene szállniuk?

Ez jelenleg nagyon aktuális kérdés. Csák miniszter iniciatívája alapján ennek az iparágnak fel kellene állni, ő azt mondja, hogy ne halat osszunk, hanem tanítsunk meg halat fogni. Na, de ki és hogyan? Az olvasatomban csak bútortologatás van, ami nem a megoldások irányába vezet.

– Koncepciótlan egyelőre a vezetés?

Élek a gyanúperrel, hogy az egészet nem értik, vagyis azt, hogy a kortárs művészet miért fontos, és a kultúra miért alap egy ország életében. Tisztán fisibility study, fenntarthatósági szempontok és gazdasági érdekek alapján vonogatják össze és szelektálják azt, hogy hová tesznek pénzt. Azzal szinte mindenki egyetért, hogy az utóbbi években a kormányzat látványosan vonul ki a kultúra finanszírozásából. Ahogy a régi paraszti családokban volt, azaz amikor a családfő kiesett, akkor a legnagyobb gyermekre hárult a családfenntartói feladat, itt és most a bankokra és a nagy cégekre látszik hárulni ez a nemes feladat. De ez valahogy nincs kimondva, nem érzik ennek súlyát és egyben lehetőségét, mert ahogy beszéltük is, kikoptak az ezirányú jógyakorlatok. Ez egyébként – ha végiggondoljuk – nem az ő problémájuk. Ez bizony a kulturális szektor problémája, nekik kellene megoldásokat adni, és ezért csináljuk pl. a éppen a HAB Art&Business Üzleti Szabadegyetemet, sőt rögzítjük is, hogy megmaradjanak ezek az előadások egy következő képzésre. Az az üzenete, hogy ez a feladat egy nemes, jó és profitábilis tevékenység a cégek részéről. Mivel ezen egyelőre nem találnak fogást, nem akarnak hibázni. Ezért sokan nem nyúlnak a branding során a kultúrához, akik viszont próbálkoznak, és nem kérnek fel tanácsadót, az sokszor olyan, mintha tükör nélkül sminkelnének. Érzékeny dolog, mert ebben a digitális világban mindennek nyoma marad.

– Kanyarodjunk kicsit vissza oda, ahonnan indultunk: a kultúra fontossága, a kulturáltság fontossága és ennek a különböző szintjei… Ahogy ma az oktatás áll és képződnek a következő generációk, ez mennyiben rontja le a kilátásokat, legyen az egy művészettörténet oktatás, rajz és készségfejlesztő oktatás hiánya – hisz elég poroszos rendszerben működünk? Ez mennyiben ássa alá azokat a tevékenységeket, amiket most csináltok a következő generációk számára? Milyen lehetőségek maradnak ezeknek a fiataloknak?

Abszolút aláássa és nehezíti a munkánkat. Olyan, mintha az egykori buta paraszt módjára gondolkodnánk, aki az évi aratásból nem tett félre vetőmagot jövőre. Ha nem vetünk, nem lesz aratás… A kultúrát szinten tartani és fejleszteni kell, bármi áron. Jelenleg elapasztjuk az innovációs erőforrásokat, mert a fantázia nem lesz miből táplálkozzon, lesz majd betanított munka, összeszerelés. Erre nem lehet egy ország kultúráját, gazdaságát alapozni, és ha ez nem változik sürgősen, akkor csinovnyikok leszünk a globális térképen.

– Ha valaki tudatos emberként akar működni a mai világban, fel kell készülnie arra szülőként, hogy ezeket a mintákat neki kell megmutatni a gyermekének az iskola helyett?

Igen, és vissza is kanyarodnék az újgazdag rétegre, aki most divatból vásárol kortárst, mert lehet ez is egyfajta – trójai faló – sansz, ellensúlyozva pl. a művészettörténet-oktatás kivezetését az iskolákból, mert lehet, hogy nem ők lesznek a legszofisztikáltabb műgyűjtők, hanem majd a gyerekeik, akik műtárgyak között nőnek fel. Ha nekik már a kortárshoz emocionális kötődésük lesz, ülepszik, megszokják, megértik, megszeretik, fontosnak tartják, és ha „olyan” iskolába járnak – akár külföldre, ahol ezt teljesen más szinten kezelik majd – és ha belőlük lesznek döntéshozók, az hozhat olyan változást, ha előbb nem történik valami más.

– Akkor ez egy elég hosszú távú befektetés.

Ez is benne van a pakliban, de úgy gondolom, ma bármi megtörténhet. Mikor jut el egy kulturális helyzet olyan stádiumba, hogy ez így nem mehet tovább? Jöhet egy olyan töréspont, amikor más alapokra kell helyezni a dolgokat – lásd COVID. Az a tevékenység, amit mi csinálunk, az annyira nem hosszútávú… Mint az autószerelő, ha itt-ott állít az autón, kicserél dolgokat, aztán pöccröff beindul, így kell megközelíteni. A lényeg, hogy induljon be – jelenleg ez az ökoszisztéma úgy tűnik, mintha dübörögne, de igazából más a helyzet. Nincs összeomolva, csak egyáltalán nem működik úgy, ahogy lehetne. Ez az átmenet erre a folyamatra sajnálatosan rányomja a bélyegét, meg a Műcsarnok (a legmagasabb szintű lokális kortárs validáló intézmény mindenütt a Kunsthalle hálózat a világon), ami most Magyarországon – nincs. Mióta az MMA átvette, azóta az általam korábban említett Artfacts-grafikonon egy műcsarnokos kiállítás egy művész pályaívének grafikonját meg se rezdíti, mert az algoritmus is tudja, hogy politikai befolyás alatt álló, nem független művészeti intézményről van szó.

– Akkor kimondhatjuk, hogy egy paradigmaváltás előtt vagy alatt vagyunk éppen?

Abszolút, és a kortárs és a globális műkereskedelem itt is pressziókat gyakorol majd a kulturális kormányzatra, és ha ők mindent a pénz oldalról néznek, akkor nézzék ezt is a pénz oldaláról! Itt van egy iparágunk a sárban, és ezzel most napról napra rengeteget veszítünk. Ez egy niche piac, tehát simán le lehet róla maradni, és egyelőre ez látszik reális forgatókönyvnek.

-Fel lehet zárkózni, ha lemaradunk?

Úgy gondolom, mindig fel lehet zárkózni, vannak erre példák a világban. Dél-Koreának például 1979-ig nem volt kortárs művészete. Addig tradicionális koreai művészet volt, sárkányok, virágok stb. Ekkor látták, hogy ez egy felívelőben lévő globális történet, és beiskolázták az embereiket a világ legjobb egyetemeire. Kurátorokat és művészeket képeztek, párhuzamosan megcsinálták az intézményrendszert és hipp-hopp, felírták Dél-Koreát a kortárs világtérképre. Magyarországnak mindig volt kortárs művészete, és mi meg erősen lemaradó tendenciát mutatunk.

– A múlt század elején élő felső osztályból származó gyűjtő, tanult és beszélt több nyelven, tanult táncolni, zenélni, értett a művészethez, festészethez irodalomhoz. A mostani szcénának ennyire kifényezett emberfőkre van szüksége vagy elég lenne, ha ennek a töredéke meglenne abban a rétegben, aki vásárol?

Nyilván nem bocsátkozunk irreális dolgokba, hogy minek kellene meglennie, azt nézzük, miből főzünk. A világ megváltozott, és úgy gondolom, hogy ezt nem lehet visszacsinálni. Hogy az a fajta műveltség, ami apáink idején még megvolt – tanultak görögül, latinul – azt túlhaladta a kor. Az új műveltség – a tájékozottság. Úgy gondolom, hogy ez valahol a kortársban is elég. A tájékozottság alapvetően azért egy túlélési metodika, vagyis tudom, hogy merre megyek, mik a veszélyek stb., ám ebből nagyon diszruptív és innovatív dolog nem születhet. Ezt pótolhatja a kortárs – és most az irodalomra és a zenére is gondolok. A kultúrát nem mímelni, hanem művelni kell. A kultúra nem csak a látszatról szól, egy színház- vagy operalátogatás nem csak protokollesemény. Visszatérve Dél-Koreára: megcsinálták a kortárs művészetet, és nézzük meg ott a gazdaságot: azóta szárnyal! Invesztáltak a kultúrába, megtermékenyítő volt a gondolat, az emberek inspiráltabbak, kevesebben égnek ki, jobban érzik magukat, szívesebben tesznek bele, több energiájuk van, kreatívabbak, több az innováció – ez roppant összetett dolog, de nem nehéz felfogni az összefüggéseket. Viszont mindenekelőtt meg kell érteni: ha az emberek nem értik meg mi a kortárs, nem fogják se művelni, se szeretni, se ezt a területet fejleszteni. Ahhoz, hogy itt érdemi változások legyenek, ahogy mondtad is, valóban emberekre van szükség. Sok olyanra, aki megfelelő státuszban van, kellő lehetőséggel bír, és kettő fontos dologgal rendelkezik a célunk tekintetében: TUD és AKAR. Bármelyik hiányzik, nem tudunk vele mit kezdeni. Ezért kell az alapítványunknak nagy számokkal dolgozni, mert ilyen embereket keresünk, és mivel kellően kitartók vagyunk, találni is fogunk.