Oláh Krisztina

Ha nem értékeljük az életet, többet és többet akarunk, mert szerintünk az nem élet, amiben vagyunk, akkor a sors megmutathatja zordabb arcát.

            Történetem gyökere onnan indul, amikor ott álltam 19 évesen majdhogynem az oltár előtt, de ennek a párkapcsolatnak végül szakítás lett a vége. Innentől fogva hiába voltak rövidebb-hosszabb kapcsolataim, egyik sem volt az igazi. Megoldást kerestem, válaszokat a kérdéseimre és egy idő után spirituális tanítókat kezdtem figyelni. Olyannyira magaménak hittem ezt a világot, hogy úgy éreztem, ez az, ami igazán érdekel és lelkesít.

 -Úgy beszélsz, mint a kineziológusom. – mondta egyszer az egyik barátnőm én pedig tágra nyílt szemekkel bámultam rá. Nem tudtam hová helyezni a kineziológus fogalmát, de miután a barátnőmön sokat segített, úgy döntöttem, hogy én is elmegyek hozzá oldásra.

            Ekkor kezdődött az igazi változás az életemben, amikor ráléptem arra az útra, amerre lelkem igazán vágyott. Egy idő után pedig már azon kaptam magam, hogy ott ülök a sokadik One Brain kineziológia tanfolyamon. Szerettem volna megérteni, mi miért történik velem és rendbe tenni az életem. Munka mellett leérettségiztem, majd elkezdtem Életvezetési tanácsadást tanulni. Addigra már otthagytam a kereskedelmi munkámat, mert egyre távolabbinak éreztem azt a világot. Az volt a célom, hogy segítsek másoknak is, na meg persze élhetőbb életet szerettem volna külön a szülőktől. Sikerült több ismerősömet is oldani és úgy tűnt, hogy rendben van ez az út. Az élet mégsem ezt igazolta vissza.

           Tele volt a fejem és úgy éreztem, hogy addig nem ismert képességeim születtek bennem. Hirtelen, mintha egy másik világba csöppentem volna. Talán így is volt, viszont nem álltam stabilan a lábaimon. Az, hogy nem volt munkahelyem, párkapcsolatom, nem volt, ami leföldeljen, csak rontott a helyzeten. Az önbizalom-hiányos lányból kezdtem átformálódni nem jó irányba, míg nem egy hatalmas pofonnal leterítettek és megálljt parancsoltak nekem.

            Úgy éreztem, hogy rossz döntést hoztam és eltévesztettem az útirányt. Kavarogtak bennem a gondolatok, hogy talán túlságosan sokat akartam, vagy nem voltam még készen a segítői pályára. Nagyon beteg lettem, testileg, lelkileg, szellemileg leépültem. Elment az összes erőm, nem tudtam kimenni egyedül az utcára, pánikrohamokkal küzdöttem. A fürdés, tisztálkodás komoly problémát jelentett, előtte és utána le kellett, hogy feküdjek, annyira kimerültem. Komoly energiámba került elvégezni azt, ami addig természetesnek tűnt. Teljesen kétségbe estem, hogy mi lesz így velem, hogyan fogok a továbbiakban élni. Egy ideig két barátnőm is mellettem állt, de idővel már csak a szüleimre, a családomra támaszkodhattam.

            Tele voltam félelmekkel. Ha rosszul leszek, meghallják-e és ha velük valami történik, akkor mi lesz velem? Nem értettem, hogy mi történik, és sokáig abban a hiszemben voltam, hogy kész, vége, ennyi volt, lehet, hogy meg fogok halni. Közel a 40-hez kicsit korainak tartottam, de el kellett fogadnom, hogy ha nem megy, akkor ennyi.

            Eleinte nem tudtam egyedül maradni, kellett, hogy valaki ott legyen a közelemben, ez adott biztonságérzetet. Anyukámmal reggel-este imádkoztunk, és úgy éreztem, ez a kapaszkodóm. Többször kértem a Jó Istent. Időnként minden bűnömet megvallva, kétségbeesve zokogtam az ágy előtt a földön. Úgy éreztem, hogy az ima a mentőövem. Imádkoztam, hogy legyen erőm, és megköszöntem, ha bármit is sikerült elvégeznem, megoldanom.

            Igyekeztem lefoglalni magam, de nem ment könnyen. Minden reggel tornáztam. A fejem zakatolását úgy próbáltam leállítani, hogy teljes figyelmemet arra összpontosítottam, amit csinálok, vagyis a jelenre. Pulóvereket kötöttem, figyeltem a növényeket, a madarakat. Szívem szerint kiüvöltöttem volna a világba, hogy ÉLNI AKAROK, IGAZÁN ÉLNI!

            Legbelül éreztem a késztetést: MENNI KELL! EGYEDÜL! Először csak az udvaron járkáltam, majd a kapuig, később az utcasarokig mentem, majd tovább és tovább, minden egyes nap egyre messzebb. Addig, amíg még nem keltett bennem kellemetlen érzést a távolság. Idővel egyedül mentem kenyérért, majd a gyógyszertárba és az orvoshoz. Aztán el kezdtem járni egy közösségbe, ahol mindenféle agyserkentő és kreatív és feladatokat végeztünk. Egyre jobban ment minden, én pedig erősödtem. Néha-néha már főzőcskéztem is.

            Rájöttem, mekkora kincs az, hogy valaki tud dolgozni, hogy képes elvégezni a feladatait. Mennyi mindenért lehetünk hálásak, ami elvileg természetes, hogy van, de igazán akkor érzi ezt az ember, amikor valamitől megfosztja az élet. Elkezdtem hálát adni. Azért is, amim volt, amire képes voltam, és azért is, amit szerettem volna. Hinnem kellett benne, hogy talpra állok, és még lehet munkahelyem és párom is. HINNEM KELLETT BENNE.

             Egy év telt el, míg felépültem és eljutottam addig a pontig, hogy meg kell próbálnom dolgozni. Még nem voltam teljesen jól, de DOLGOZNI AKARTAM. Küldözgettem az önéletrajzaimat, majd egyszer csak behívtak egy céghez, meghallgatásra. Napok teltek el, és jött a hívás. Felvettek. Nagy öröm volt ez mindenkinek a családban, de féltünk is, hogy fog menni. Kemény volt, mert egy év alatt 25 kg-ot híztam. Senkinek nem szóltam arról, hogy mi van velem. Igyekeztem, minden tőlem telhetőt megtenni. Idővel alakultam, a kilók is lejjebb mentek, és az életem is kezdett egyenesbe fordulni. Több évet dolgoztam ennél a cégnél, és minden nehézség ellenére hálás vagyok, hogy felvettek oda.

            Sokszor eszembe jut, hogy min mentem akkoriban keresztül, és mennyit változtam azóta. Mit tanított nekem ez a történet? Rengeteget. 9 évvel ezelőtt a szüleim segítettek engem, és megharcoltam, amire akkor képes voltam. Voltak még nehezebb szakaszok, de talpra álltam. Jó pár éve főleg én segítem Őket. Nem mindig könnyű, voltak kemény élethelyzeteink.

            Hálás vagyok, még akkor is, ha így alakult, mert megtanultam, mi az igazán fontos, és mik a valódi értékek. Hálás vagyok a Páromért, akivel már közel 5 éve, hogy együtt vagyunk jóban-rosszban.

            Talán azért kellett ezeket megtapasztalnom, hogy megtanuljak alázattal fordulni egy nálam sokkal hatalmasabbhoz, a Teremtőhöz, a Jó Istenhez, az Univerzumhoz, hogy értékeljem a jót, a szépet és hálás legyek azért, amim van. Talán azért, hogy megtanuljam, bármilyen nehézség is adódjék az életemben, mindig ott van mögötte a tanítás, amiért kapom, mert mindennek oka van. S ha a reménynek halvány jele sem látszik akkor is higgyek, bízzak, hogy minden megoldódik.

            Korábban sokszor megkaptam, hogy illúzió világban élek, mert igyekszem az élet naposabb oldalát nézni. Erre ennyi a válaszom: A valóság nem mindig szép, nem mindig mosolygós. Éppen ezért fontos számomra, hogy a pozitívumokra fókuszáljak. Ez ad erőt, hogy tovább haladjak, és így a világ is barátságosabb hellyé válik.