És akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltak… Klasszikus, gyermekkorunkból ismert mesebefejezés. De mit is értünk alatta gyermekként, illetve hogyan alakul ez a nézőpont későbbi életünk során?

Én úgy emlékszem, hogy a mesék befejezésekor – hiába, a gyerekek képzelete mindent hoz – mindig hasonló jellemzőkkel vizualizáltam a boldogságot, függetlenül attól, hogy aznap (vagy abban az órában?) naivan mit gondoltam arról, mi is tenne engem boldoggá.

Bizonyos tárgyak megszerzésétől vagy adott helyzet létrejöttétől azt vártam, hogy boldog és kerek lesz az életem: mindenki szeret, megért, értékel, és ez soha, de soha nem változik, örökre így marad. Naivan azt képzeltem, hogy ha egyszer megszerzem a boldogságot és boldog leszek, akkor az már örökre az enyém lesz és birtokolni fogom: … És akkor boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Nyilván ennek az egyszerű képletnek az alkalmazása gyermekkorban teljesen természetes, – „csak a változás örök” igazsága ilyenkor még nem ismert.

Érdekes kérdés, hogy ki, mikor és hogyan szembesül azzal, hogy a boldogság maga a nyughatatlan változás, megújulás és újjászületés…, valami megfoghatatlan, mégis érezhető…, valami nagyon törékeny, ki tudja micsoda.

Milyen gyakran és főleg teljes természetességgel mondjuk ki – egyes emberek tárgyakban próbálják mérni, azokhoz kötni a boldogság beteljesülését: ha megszerzem azt, amire vágyom, ami vágyaim fókuszában van már hosszabb ideje, akkor minden csodás lesz, és én boldog leszek. Aztán eljön a pillanat és talán észre sem vesszük, ahogy az áhítat jégcsapként olvad el a kezünk között, hogy aztán újra testet öltsön a vágy egy újabb elérendő tárgy formájában.

De vajon létezik-e olyan, hogy valaki folyamatosan boldognak érzi magát? Vagy az életben „csak” boldog pillanatok villanásai léteznek, amelyek segítenek átvészelni-túlélni a kevésbé boldog perceket?

Ahogyan ezt a témát boncolgattam alkalmi beszélgetőpartnereimmel, többen kanyarodtak ugyanahhoz a ponthoz: vannak, akiknek mindig félig tele a pohár, míg másoknak szinte mindig félig üres. Alapvetően meghatározza ez a beégett szemléletmód azt is, hogy az adott személy mer-e boldog lenni, vagy egyáltalán képes-e boldognak érezni magát, tudja-e, hogy mikor kell hátradőlni és élvezni a pillanatot?

Mindezt továbbgondolva – nagyon óvatosan és nem ítélkezve – természetesen adja magát a következtetés: az, aki mindig félig tele poharat lát, az jó eséllyel meglátja az apró örömöket az életben, tehát vannak boldog pillanatai. Meglátja az apró történéseket, amik csak úgy vannak, léteznek, megtörténnek: kedvesen rád mosolyog az eladó, kisüt a nap és melegíti az arcodat, a rigó minden reggel az ablakod előtt kezdi a napját. … és lehetne folytatni a végtelenségig.

Kétségtelen tény, hogy a pozitív dolgok megélésére hangoltság nagyban meghatározza, hogy mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel, boldognak érezzük-e azt. Közösségi médiai oldalakon egy időben sokan posztolták azt a rajzot, amelyen három versenyző gyermek állt a dobogón, az első helyezett rémültséget és megszeppentséget sugárzott, míg a második helyezett gyermek határtalan örömet, győzelmet és boldogságot jelenített meg. A kép alá írt frappáns üzenet egyértelműen utalt arra, hogy hozzáállás kérdése, hogy egy adott helyzetet kudarcként élsz-e meg, vagy megelégedéssel tudsz tekinteni a megtett út eredményére.

A boldogságra való képesség vajon valamilyen velünk született adottság, vagy tudatos hozzáállással kialakítható szemléletmód? Továbbmegyek: teremthető-e a boldog élet?

Az utóbbi évtizedben komoly iparág alakult ki a boldog élet teremtésének ígéretével. Rrengeteg „szakember” hirdeti, hogy képes megmutatni azt az utat, amelynek segítségével boldog életet tudunk teremteni magunknak, és igenis meg tudjuk szerezni azt, amire igazán vágyunk. De vajon hihetünk-e nekik, és ha igen, ki az, aki hiteles?

Hiszem, hogy az „a jó szakember” mindig neutrális, nem vezet, nem mutat irányt, csak ajtókat nyitogat és lehetőségeket villant fel, elsősorban kérdez, és csak ritkán válaszol. Mindenkinek a saját feladata, hogy felkutassa egyedi válaszait az általánosnak hangzó kérdésekre, amelyek esetenként akár jobban összezavarják. Idővel azonban, ahogy egyre mélyebbre jutunk saját lelkünkben, a kép lassan tisztul és a hangok lassan elcsendesülnek.

A boldogság felé vezető úton az első lépés a szembenézés önmagunkkal, a hiedelmeinkkel, a lakatokkal, amiket mi kattintottunk fel egyes ajtókra éltünk során.

Ha ez megtörténik, akkor minden egyszerűbb, letisztultabb és egyértelműbb lesz. Felismerhetőek lesznek a mindennapok során azok a választások, amelyek sokkal örömtelibbé teszik az életet, például könnyebben meg tudjuk ítélni, melyik „út” az, ami hozzánk passzol, függetlenül attól, hogy sokkal munkásabbnak és bonyolultabbnak tűnik, mint a másik.

Szerintem már ez maga boldogság: a felismerés képessége, hogy a lehetőség mindig adott, mindig van egy alternatív út, lehet egy új, korábban senki által nem alkalmazott megoldást találni.

Napjaink kissé ellentmondásos, sok tekintetben zavaros világában nem egyszerű utat találni, de egyben biztos vagyok: a boldogság, a boldog pillanat teremthető, ha merünk szakítani a szterotípiákkal, ítéletekkel és megengedjük magunknak az őszinteség luxusát.