2017. október 31-én ünnepelte a protestáns világ a reformáció 500. évfordulóját. A jubileum jegyében a szervezők számos programmal, konferenciával, hitéleti alkalommal várták a keresztyén közösségek tagjait és a nyitott szívű érdeklődőket.

A jubileumi évforduló után sem kellene elfeledkeznünk e jeles ünnepről! Ugyanis nagy lépés volt ez az igazság, az emberség, és az elfogadás irányába!

A reformátor, Luther Márton – akinek tanira épül az Evangélikus Egyház, azaz a lutheránus felekezet – a családja körében szívesen beszélgetett tanítványaival, kollégáival, barátaival az élet dolgairól és természetesen hitéleti kérdésekről. Luther nemcsak tanár, reformátor, hitvitázó, hanem nagyszerű vendéglátó is volt. Sokan gyűltek össze a család asztalánál, hogy az életről a finom étel és a pohár bor mellett elmélkedjenek. Ezeket a beszélgetéseket – Asztali beszélgetések – feljegyezték, s ennek a szellemisége eljutott Európa minden irányába.

A reformációról nem csupán hitéleti, hanem történelmi, gazdasági, politikai és kulturális esemény, tényező is volt, melynek hatásai még ma is jelentősek.

A XV. század második felének pápái teljesen világi uralkodókként viselkedtek, inkább államférfiak és hadvezérek voltak, mint elhívott egyházfők. A korszak belső egyházi állapotai mélyponton voltak, reformok után kiáltottak.

A Német-római Császárság ekkor már évszázadok óta a szinte teljes feudális széttagoltság állapotában vegetált. A német föld a XVI. század elején még mindig a különböző helyi hatalmak, világi és egyházi fejedelmek, önkormányzattal rendelkező városok, kisebb-nagyobb önállósággal felruházott grófságok laza szövetsége volt. Ráadásul igen eltérő volt az ország különböző részeinek gazdasági fejlettsége. A német uralkodó osztály fokozottan nehezményezte az egyházi jövedelmek Itáliába áramlását. A társadalmi feszültségek mellett tudati válságot okozott, hogy a kor vallásos emberének lelki igényeit az elvilágiasodott római egyház képtelen volt kielégíteni.

Az 1513-ban megválasztott X. Leó pápa elhatározta, hogy a római Szent Péter-templom építési munkálatainak befejezéséhez ún. búcsúcédulákat bocsát ki. Annak, aki ezeket megvásárolja, a pápa teljes bűnbocsánatot ígért, sőt később a halottak több-kevesebb ideig tartó purgatóriumi szenvedéseinek megváltását is ígérte.

A képzett teológusok közül e búcsúcédulák árusítása ellen emelte fel szavát Martin Luther (1483−1546) Ágoston-rendi szerzetes, a wittenbergi egyetem professzora. Luther 1517. október 31-én megvitatás céljából 95 tételt függesztett ki a wittenbergi vártemplom kapujára. Wittenberg polgárai akkor még nem sejtették, hogy ez a nap az ő városukból kiinduló, majd lavinaszerűen európai méretűvé növekedő történelmi eseménysorozat elindítója lesz, amely a katolicizmusnak a kereszténység történetében betöltött, bő évezredes egyeduralmát is megingatja.

Luther tettével egy új korszakot nyitott meg, nemcsak az európai egyháztörténelemben, hanem az ember Istenhez, egyházhoz és hithez való viszonyában. A „Sola Ecclesia” azaz „Egyedül az Egyház” elvével a „Sola Scriptura” azaz „Egyedül az Írás” elvét állította szembe, kiszabadítva ezzel a Bibliát − a kereszténység tiszta forrását −, az egyházi hagyományok és emberi magyarázatok börtönéből.

A XVI. századi nagy reformátor egyik legsarkalatosabb és teológiai szempontból legnagyobb horderejű tanítása – amely eleve élesen szembeállította őt a katolikus dogmatikával – a hit általi megigazulás gondolatában gyökerezett. Luther következetesen állította, hogy a hit Istentől kapott ajándék. Luther szerint, ami az egyházat illeti, nem a látható intézmény és a hierarchia a döntő. Az igazi egyházat, Krisztus testét, a hívők közössége alkotja.

Fontos hangsúlyozni, hogy a reformátor nem akart új egyházat létrehozni. Gyakran hivatkozott arra, hogy tanításai a Biblia gondolatmenetét tükrözik és egybehangzanak az első négy egyetemes zsinat határozataival. Szerinte a római egyház nevezhető új egyháznak, hiszen csak a negyedik századtól fogva tudja igazolni fennállását, ekkor tért el az apostoli kor bibliai alapú tanításától.

Luther a birodalmi gyűlésen ügyének tárgyalása végén, mintegy záró gondolatként a következőket mondta: „Amíg engem szentírásbeli bizonyságokkal vagy máshonnan merített tiszta okokkal meg nem győznek, addig én az általam idézett szent iratokból vagyok meggyőzve, és lelkiismeretem Isten Igéjének a foglya, mert nem biztos és tiszta dolog a lelkiismeret ellen cselekedni. Isten engem úgy segéljen. Itt állok, másként nem tehetek.”

Luthernek a biztos halál elől menekülnie kellett, ebben befolyásos pártfogója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem segítette őt. Frigyes formailag letartóztatta és Wartburg várába vitte Luthert, aki itt biztonságos körülmények között német nyelvre fordította az Újszövetséget.

1520-ban Róma kiadta a Luthert átokkal fenyegető pápai bullát, amely kiátkozás terhe mellett kötelezte őt tételei visszavonására. Luther válaszként 1520. december 10-én elégette a wittenbergi Elster-torony bejáratánál a pápai törvénykönyveket, valamint az őt kiátkozó bullát. A pápát ekkor már nyíltan Antikrisztusnak nevezte. Luthernak ez a lépése egész Németországot izgalomba hozta. Megcsodálták bátorságát, hogy szembe mert helyezkedni a pápasággal, korának legnagyobb hatalmasságával. E lépés után nem maradhatott el Luther kiátkozása, ami egyet jelentett a halálos ítélettel… Bekövetkezett tehát a szakítás a pápasággal.

Az amerikai Pew Forum felmérése szerint ma a 2,2 milliárd keresztény 37 százaléka protestáns.

Végezetül álljon itt Luther Mártonnak a „vallomása”:

„Eleinte a pápának igen alázatosan engedtem sok és fontos ügyben. Ezeket az engedményeket mind ma, mind a jövőben a legsúlyosabb káromlásnak és átoknak ítélem. Tévedésemet, avagy mint ellenségeim gonoszul állítják: ellentmondásomat – az időnek és tapasztalatlanságomnak a rovására írjad Kedves Olvasó. Kezdetben teljesen egyedül voltam és bizony az ilyen súlyos dolgok tárgyalásához nem voltam eléggé tapasztalt és tanult. Én ugyanis egészen véletlenül, akaratom és szándékom ellenére kerültem ebbe a perpatvarba. Isten a tanúm. Ezeket pedig Kedves Olvasó, azért mondom el: jól jegyezd meg, hogy én is azok közül való vagyok, akik – mint Augustinus írja magáról – írás és tanítás közben haladtak előre és nem azok közül, akik senkikből hirtelen a legnagyobbakká lettek, holott valójában továbbra is senkik; nem dolgoztak, nem próbáltattak meg, nem is tapasztaltak, hanem egyszerűen azt hiszik, hogy ők a Szentírás egész szellemét első tekintetre kimerítik. Élj boldogul az Úrban Kedves Olvasó és imádkozzál, hogy az ige terjedjen és ellenálljon a sátánnak. Erősítse meg bennünk Isten, amit elkezdett és vigye véghez az ő munkáját (Fil. 1,6) bennünk az ő dicsőségére. Ámen.”

Felhasznált irodalom:

Segesváry L.: Az egyháztörténelem alapvonalai. Debrecen, 1992.

H. Beintker: Krisztus tanúja, Luther élete. Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1993.

A. Ereiner: Luther Márton, az igazság megszállottja. Móra, Bp., 1992.

R. Friedenthal: Luther élete és kora. Gondolat, Bp., 1983.

Virág J.: Dr. Luther Márton önmagáról. Ordass Lajos Baráti Kör, 1992.