Müller Pétert nem kell bemutatnom az olvasóknak. Személye, pályája, művei mindenki számára ismertek. Nem kell bemutatnom, mégis megteszem. Kossuth- és József Attila-díjas magyar drámaíró, író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó. Görögországban 1997-ben Lugosi című drámájáért átvehette az Onasszisz díjat. 1997-ben megkapta A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.  A magyar „spirituális” irodalom egyik legismertebb író-előadója. Miért is volt fontos mindez? Mert egy ilyen pályaívvel rendelkező embert is ér meglepetés és írói kihívás. Mégpedig akkor, amikor 83 évesen megtalálja az édesanyja által 50 évvel ezelőtt magnószalagra mondott történeteket és eldönti, a világirodalomban először közösen ír könyvet elhunyt édesanyjával. Micsoda lehetőség egy író ember számára, és micsoda lehetőség ez nekünk, olvasóknak!

A megjelenés napján, október 13-án beszélgetünk, lent a kis házban tornyosulnak a könyvek. Péterrel a hangulatos emeleti dolgozószobájában ülünk, ő rágyújt elektromos cigarettájára és kényelmesen megtámaszkodik a párnázott szék karfáján, én előredőlök, hogy minden idegszálammal figyelni tudjam őt. Témánk a frissen megjelent könyv és még megannyi más, ami ezzel kapcsolatban felmerül. Belekezdünk.

Rengeteg író írt az édesanyjáról, a családjáról, apjáról. Ez egy hatalmas műfaja az irodalomnak, mivel nagy lenyomata az életnek, az író saját megfejtéséhez is kell, de ő álmodja meg, találja ki és az emlékeiből dolgozik. De az, hogy egy öreg író 50 év után megtalálja az „AZ”-t, amit az anyukája valóban gondolt, érzett, a legintimebb pillanatoktól kezdve, mikor én még nem is voltam a világon. Ezzel szembesülni… A szalagokon anekdotázik, történeteket mesél. Ezeknek a történeteknek a zömét nem ismertem, nem ismertem anyukámat, nem tudtam, mik történtek vele. Egy üzenet a másvilágról. Zokogva hallgattam és aztán hideg fejjel dolgoztam rajta, mert miután a hosszú monológ sort legépeltük, rendezni akartam az anyagot. Példátlan az, hogy egy író a rég eltávozott édesanyjával koprodukciót csinál. Azt hiszem, az irodalomtörténetben nem volt még – kezdett mesélni Péter.

Érzelmi hullámvasút volt a kazetták meghallgatása utáni sírógörcs és a könyvvé válás közötti időszak?

Azt tudtam, hogy könyvet készítek belőle és azt is tudtam, hogy az érzelmeimnek semmi köze nincs a könyvhöz. Amikor odaléptem a pulpitusra, mint karmester, ott összeszedettségre volt szükségem. Egy karmester nem bőg a szép zenén, még ha az apukája szerezte is. Az egy más tudatállapot, egy rátekintés, szinte személytelen. Kisírtam magam előtte és íróvá váltam.

Átjött a hanganyagokon az ő érzelmi töltete, állapota, ahogy az egyes történetekre visszaemlékezett? Az ő megélését is ki lehetett hallani a szalagokról?

Persze. Még megpróbált énekelni is, de már elment a hangja. Csodálatosan énekelt, Azucena-t, ragyogó operaénekesnő lehetett volna és színésznő. Ami azután lett is, csak a megszületésem után kénytelen volt ottmaradni velem, aztán jött a háború. Így aztán amatőr színésznő lett, járta az országot. Volt, hogy együtt léptünk fel. Ő egy hisztérikus vénlányt játszott, nekem kellett az apukáját alakítanom. Olyan maszkot csináltam magamnak, mint a vén Tolsztoj. A darab során meg kellett pofoznom a hisztérikus lányomat. Megütöttem őt és azt mondta, nem jó, én ettől nem állok le, én most nem az anyukád vagyok, tessék rendesen megütni. Megtanított arra, hogy kilépjek a saját szerepszemélyiségemből, hogy én egy hisztérikus vénlányt lássak magam előtt, ne az anyukámat. Ott kellett hagyni a személyiségemet, ehhez ki kell lépni, több mint a komfortzónából, a személyiséget kell otthagyni. Azzá kellett válnom és ezt az azzá válást hadd magyarázzam el. Nem azt jelenti, hogy beleélem magam, hanem kiélem magamat magamból. Nem én vagyok, onnantól nem én vagyok.

Ezek a tapasztalatok a későbbiek során is segítették a belső fejlődésed?

István, ez vagyok én. Így élek. Itt ülök, és azt mondom neked, nem vagyok egészen Müller Péter. Tudok nem Müller Péter lenni.

Ez azonosulásmentesség vagy egy új látószög?

Ez egy szabadság. Ilyen módon tudok én visszalátni előző inkarnációmra, ahol egész más voltam, még akkor is, ha lelki rokonságot fel tudok fedezni a régi életeimből. Hisz az mind én voltam egykoron. Ez olyan szabadságot jelent… Magának a lélektani fogalomnak, hogy azonosulás különböző szintekig, mágikus szintekig megy az értelmezése. Általában az emberek 99 százaléka azonosul azzal a szereppel, amit az életben játszik. Nem képes rá, hogy ezt az azonosságot bármilyen módon levesse.

Egy szerepteremtő írónak képesnek kell lennie rá, hogy egy másik életbe beleálmodja magát, átéljen más sorsokat, ám ez nem csak a művészek sajátossága. Ez minden lélektani problémának a megoldását is jelentheti. Ha valaki képes arra, hogy ne azonosuljon a szenvedélyével, a rögeszméivel, azzal, amiről a bizonyosságig hiszi, hogy az az övé. Elmondok egy példát.

Innen pár utcával arrébb volt a házunk. 44-et írunk, háború van. Nem abban a házban laktunk, hanem menekülőben voltunk egy kis mosókonyhában a vasút soron. Mikor haza lehetett jönni, ott találtunk egy tökéletesen porrá bombázott semmit. Romok, a kis játékaim, hintalovam, pici játékautóm ott hevertek a romhalmazban. 8 éves voltam, anyukám fogta a kezem és azt mondta: „Most gondoljuk azt, hogy nem is volt a miénk.”.

Tudod, mi történt? Ez leszakadt rólam és lett belőlem egy teljesen más ember. Bandáztam haverokkal, éheztünk, betörni jártam, bunyózni kezdtem, egy vagány csibész lett belőlem. Ha nincs házunk, legalább meleg legyen, feltörtük a szenes pincéket, fáskamrákat. Ha harcba keveredtem, leálltam bunyózni. Addig egy szerény, szófogadó, tapasztalatlan, naiv kisfiú voltam, aki csodálva függött a szülein és érezte, hogy a biztonság belőlük árad. Ez megszűnt és lett belőlem egy másik ember, ma is bennem él, ma is sportolok.

Ezt értelmezzük a másik végletként vagy a mindenáron való túlélési ösztön bukkant fel?

Is-is. Nyilvánvaló. Ez egy katarzis volt és itt tanultam meg, hogy egy katarzisból hogy lehet szépen kijönni. A szülői otthonom szűnt meg, ezt robbantotta szét a történelem. Ott abban a pillanatban… Mit csinálsz? Ugyanígy szembesül az ember, ha nem az otthona válik semmivé, hanem meghal az anyukája. Abban a pillanatban neki egy másik emberré kell válnia, nem az anyuka gyermekévé, hanem szuverén emberré, aki tudja, hogy az anyukája nem elpusztult, hanem továbbment. Innentől már egy másik darabot játszik, másik személyiséget él, ez a reláció, ami benne öröknek vélt volt, az megszűnt.

Ez az anyai bölcsesség végigkísért, támogatott minden katarzishelyzetben? Nagy tanító mester volt ő az életedben?

Fantasztikus. A bölcsességének két csodálatos mellékíze volt. Az egyik a szüntelen derű, humor és kedély. Ő tudta, hogy hogyan lehet a pokolban is vidáman és derűsen élni. Ez volt az ő fő-fő tanítása és én ezt magamba szívtam. Nem oktatott engem, hanem a személyiségének a közelségében átéltem azt, hogy milyen csodálatos az, ha nemcsak egy anyukám van, hanem a legjobb barátom is. A legintimebb dolgainkat is megosztottuk egymással, amit anya és fia egyébként nem szokott.

A 40-50-60-as években jellemző volt ez a fajta nyitottság és világlátás, amivel anyukád rendelkezett?

Egyik pokolból a másikba kerültünk. Amikor jött a felszabadító hadsereg, rögtön meg akarták erőszakolni anyámat, ott az orrom előtt. Erre valamennyire emlékeztem, mint rémületre. Bejött egy hatalmas szakállas vadbarom, leteperi anyámat, feltépi a ruháját. Anyám elkezdett vele oroszul beszélni és azt láttam, hogy az az ember kap egy sírógörcsöt. Elkezdett bőgni és ráborult a mellére. Valami olyasmit mondott neki, hogy:  Engem nem kell megerőszakolni, én a tiéd leszek, nem szívesen, de ha akarod, de mi van veled, ember? Erre elmondta, hogy a bosszú dolgozott benne, mert Ukrajnában az egész családját megölték a magyar katonák. Erre anyám azt mondta neki: Te ugyanolyan szemét akarsz lenni, mint a gyilkosaid? Ez a férfi beleszeretett anyámba, rögtön elrohant, rabolt nekem tortát. Németországban, mikor továbbmentek, kifosztott egy bőrgyárat és egy rakat bőr cipőtalpat boríttatott az udvarunkra a szerelme jeléül. Berlinnél azután meghalt, azt megtudtuk.

A szónak nem abban az értelmében volt bölcs, ahogy mi látjuk a bölcseket egy komor, meditatív állapotban. Derűs, játékos, vidám volt.

Tudom, hogy ezt az állapotot nem lehet tanítani. Mégis létezik valamiféle másolódás, példamutatás, ami megtaníthatja a társadalom széles rétegeit erre az attitűdre? A szeretetet lehet tanítani?

Megfogalmazom neked. Én addig akarok dolgozni, míg erő van bennem és valódi derű. Ha ezt nem érzem, azonnal abbahagyom. Ha előadást tartok, az kell, hogy egybe legyek magammal és semmi mást ne sugározzak, csak ezt a szívemből jövő derűt (ami nem felvett derű). Ez anyukám szellemisége. Ha összeveted, amit az előbb mondtam, hogy hogyan nézek magamra az azonosulás kapcsán, akkor ez a magammal való azonosulás akkor oldódik fel – és szép magyar szó erre -, amikor önfeledt vagyok. Az önfeledtség az öröm és a boldogság szinonimája. Meg kell feledkeznem arról, hogy ide vagyok ítélve, kötve, beteg leszek, meghalok. Az önfeledtség állapotában táncolok, szállok, repülök. Abban a pillanatban ezek az azonossági szálak elszakadnak, és a léggömb repül. Elveszti azt a súlyos kosarat, amiben ott vannak a terhek, a rögeszmék, a bajok, a szerencsétlenségek és ott a halál is. Önfeledt állapotban nem baj, ha az ember meghal, nem is tudja, mert nincs „ön”.

Ez a könnyedség könnyen megtartható volt, amikor megtaláltad ezeket a hanganyagokat?

Ez az állapot, az önfeledtség  az ember jó pillanataiban visszajön. A meditációnak is ez a lényege, hogy elérje az ember az önfeledtséget, ne a lelkében turkáljon. A meditáció elhozza, hogy jó lenni és erre minden ember képes. A legmélyebb emberi tudás, a Sanatana Dharma, az igazi örök törvény azt mondja, hogy az emberi lény hét síkból tevődik össze. Az első a tápláléktest, a fizikai testünk, azután jön az energetikai rész, az éteri test és a többi. Az utolsó stáció, ami megelőzi azt, hogy eljuss a benned lakó Istenhez, az az Anandamaya Kosha, a boldogságtest. Ebben az állapotban ott időzik az ember, még nem az Istennél, az öröm az Isten előszobája. A szenvedés a legnagyobb tanítómester, nincs nagyobb öröm, mint mikor az ember megszabadul a szenvedéstől. Otthagyja a szenvedő testét, lelkét, száll és repül. A hétköznapi élet során ezek áldott pillanatok.

Megtartani nem nagyon lehet, visszazuhansz, azután kiemelkedsz. Ha tudod, hogy ki lehet emelkedni, az már egy óriási dolog. Felismerhető, ha boldogtalan, szerencsétlen vagy, nem vagy a helyeden.

Ez megismétlődik a szülés pillanatában az anyában, a gyerekben nem. Érdekes módon az ember az egyetlen a világban, aki zokogva, bőgve, üvöltve születik. Mintha tudná, hogy ez egy nehéz meccs lesz.

Az 56-os forradalom során megsérültél. Az akkor átélt élmények vagy már a gyermekkori tapasztalásaid vittek egy önismereti, segítői és spirituális útra?

A kérdésben benne van a válasz is. Természetesen az egy nagy megrázkódtatása volt az életemnek és nem lettem egy másik ember, hanem egy ébresztő hatalmas tanulságsorozatba kerültem bele. De én azt csináltam, amit hoztam magammal. Az első pillanatban, amikor eszméltem, abban benne volt, akivé lettem. Az ember hoz magával egy sorsot és minden katarzis erre eszmélteti rá, hogy miért nincs megcsinálva.

Erre az életre, amit most magad mögött tudsz és még előtted áll, itt a földi létben, van bizonyosságod? Ez most meglesz? Így lesz tökéletes?

A meccs még tart. Annyit tudok mondani, hogy az az érzésem, hogy nyerésre állok. Nyilván azért vagyok még, mert ezt még meg kell csinálnom. Soha nem lehet tudni. Olyan, mint a bokszmeccs, valaki végig nyerésre áll, majd az utolsó másodpercekben kiütik ko-val.

Ebből következik aztán az, hogy egyáltalán fontos ezt tudni? Hogy kiszedtünk-e mindent a hátizsákunkból, hogy úgy éltük le az életünk, hogy a legtöbbet tettük meg? Vagy egyszerűen csak éljük végig boldogan, önfeledten és lesz, ami lesz. Mennyire kell, hogy nyomasszon ennek a felelőssége? Sok nézőpont van…

Nyilván az enyém egy a sok közül. Egyik csodája az életemnek az, hogy elmúlt életeimbe és bizonyos esetekben mások életeibe is belelátok. Látom a folyamatot, a sorozatot, hogy hány szerepet kellett neki végigélni. Az inkarnációk köre, a Svadharma, az örök törvényből mindenki annyit hoz le, ami ehhez az élethez szükséges. A nagy egész egy parányi részét. Azért kell sok életet élni minden verzióban, mert ez nem úgy van, ahogy a reinkarnációt nem ismerő vallások hirdetik, hogy vagy üdvözülsz, vagy elkárhozol. Tehát egyetlen esélyed van, hogy vagy visszatérsz, vagy mész a lecsóba.

Ahol befejezed és elvágják a centit, a következő életed a következő centinél folytatódik. Van, amit az ember ebben az életében meg tud oldani, mert belefér, és van, ami sok további szerepre marad, leszel Lear király, Otello. Meg kell tanulnia féltékenynek lenni, gyűlölni, haragudni, egyetlen szerepbe nem lehet belezsúfolni a színháztörténetet.

Ha ismered ezeket a működéseket, hallatlan érdekes, hogy dolgok hogy ütnek át életeken. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy előző életemből rengeteg hagyatékolt anyag maradt, úgy, mint ahogy anyám naplója megmaradt. Intim, önfeltáró naplók maradtak meg régről. Vissza tudom olvasni. Számtalan olyan mondat van bennük, amit mintha most írtam volna. Tudom, hogy én írtam őket, pedig nem is magyar voltam és nem is itt éltem. Egészen más ember voltam.

Nincs tökéletességre való törekvés egy életen belül, hacsak nem az „utolsó élete” az embernek. A miénk nem az.

Ez is adhat egyfajta szabadságérzést.

Ez abszolút.

Így lesz tétje bárminek is?

Igen.

De csak bizonyos életszegmensekben?

Elmondok valamit, amit most már bátran elmondhatok. A születésem pillanatában a nap delelt, ami szimbolikusan azt jelenti, hogy egy hírneves, kiemelkedő élet áll előttem. Ismerni fognak az emberek. A legnagyobb kihívása egy ilyen életnek, ha az ember azonosul ezzel, mert bekapcsolódik a hiúság, a nagyravágyás. Tudtam, hogy ez az én fő kísértésem. Görögországban megkaptam az Onasszisz díjat és tudtam, ez egy nagy kísértés. A görög köztársasági elnök adta át a díjat, mögöttem zenekar a színpadon, mellettem atomfizikusok, politikusok, többek között a Shevardnadze is. Egy jógát csináltam a színpadon, hogy ezt nem mellre szívni. Mindenki kapott egy díjat, mindenkivel kezet fogtak, a zenekar mindenkinek játszott és közben mágikus önkontrollom miatt leblokkoltam a hallatlanul profi köztársasági elnököt és elfelejtette nekem átadni a díjat. Köszönő beszédbe kezdett, mikor a közönség fütyülni kezdett, hogy ott még áll egy ember. Bocsánatot kért és átadta a szobrocskát.

A kérdésedre a válasz, hogy a meccs nagyrészt már le van futva és hátra tudtam lépni ebből, hogy én vagyok a Müller Péter. Ott van, szeressék, olvassák, használják fel a saját lelkük épülésére. De az, hogy ennyi díjat kaptam, bizonyos vagyok benne és érzem is, hogy a sorsomnak ezt a részét meg tudtam oldani. Ezt 20 évvel ezelőtt nem tudtam volna neked elmondani.

Akkor spirituális létezőként és művészként is teljesen másképpen tudtad helyén kezelni a Kossuth díjat, mint ahogyan más művészek teszik? Sokan hajtanak egy-egy díjra, mert jár nekik, vagy mérgesek, mert nem kapták meg. Ettől tesznek függővé dolgokat. Rajtad nem érződik, hogy ez lenne egy első számú szempont.

Abszolút. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól. Látni a nevem mellett a díjakat leírva olyan, mint az a tábornok, aki nem azt nézi, hogy hány kitüntetés van a mellén, hanem, hogy ő kicsoda és milyen csatát nyert meg. Nagyon jól esik, mert teljesen meglepetésként ért. Nekem ez egy svadharmám volt, amire nagyon korán felhívta a tanítómesterem a figyelmem, hogy erre nagyon vigyázzak. Azt érzem, ezt meg tudtam oldani. Az, hogy én adok, és hogy mennyi szeretetet kapok vissza az olvasóktól, az azért van, mert örömmel adom. Ez úgy működik, mint az ölelés. Kölcsönös. Ha eljátszod, vagy nem tudod befogadni, nem lesz az igazi.

Volt terhes a számodra a hírnév, a népszerűség vagy a szeretetáradat az olvasóktól? Vált fárasztóvá?

Ha örömből csinálom, addig jó. Ha fáradt vagyok, akkor fárasztó, ha bírom erővel, akkor megy minden. Ha kötelességből csinálom, abban a pillanatban már nem vagyok benne. Az olyan, mint a rossz szex.

Ha a saját életedre és tapasztalati utadra nézel, akkor ennek a hanganyagnak a megtalálása a legjobbkor jött, helyre tett még ez valamit?

Két dolgot. Először is tudatosult bennem a saját személyiségemnek a valódi értéke, hogy én is olyan vagyok, mint az anyukám. (nevet) Sokat adott az önmegismerésemhez. Nagyon vagány csaj volt az anyukám és magamban ezt a tulajdonságot nem nagyon tudtam helyre tenni.

Másrészt ebben a félelemmel és szorongással teli mai korban abszolút időszerűen jött. Ebből a könyvből meg lehet tanulni, hogy lehet viszonyulni egy ilyen helyzethez, hogy lehet félelemben, szorongásban boldogan élni.

Megvilágosító szűk mondatokban is beszél anyukám arról, hogy mi a jó és mi a nehézség. Azt mondja: „Tudod, Péter, én szeretem az embereket, csak idegileg nem bírom ki őket.” (nevetünk) És még azt is mondta: „Ha az ember szeret, akkor minden meg van oldva. Ha nem szeret, akkor nincs megoldva semmi.”

Azok a felismerések, amelyekből a könyvek születnek, azok egy egyszeri ismeretanyaghoz, tudáshoz kapcsolódásból jönnek, vagy a te életedben is szakaszonként teljesült, ismerődött fel? Tehát egyszerre öntött el az információ vagy cseppenként kaptad meg? Vagy csak egyszerűen merítesz egy hatalmas ismeretanyagból, amihez kapcsolódsz?

Induljunk ki a szó üzenetéből. Felfedezni akkor tudunk valamit, ha az le volt fedve és levesszük róla a fedőt. Tehát az ismeret már ott volt a fedő alatt, nem akkor került bele. Az ember csak olyasmit tud meg, amit már valahol tudott. A tapasztalatok mindig új évgyűrűt húztak körém, új és új szembesüléseket jelentettek és ezek érleltek.

Tudtam olyan dolgokat, amik jóval később történtek meg. Mikor megláttam 20 évesen 56-ban Ágit (Péter felesége), tudtam, hogy vele fogom leélni az életem. Anyámnak ki is mondtam.

Ezek bizonyosságok voltak?

A hit azt jelenti, a nem látható dolgok valósága. Egy előre vételezett bizonyosság a hit. Nyilvánvaló, hogy nem volt a film leforgatva, de a forgatókönyvet ismertem.

Ezt az 50-es években nem tekintették egy ördögtől való dolognak? Ha valaki ennyire belelátott a saját forgatókönyvébe és erről beszélt is?

Nézd. Ez egy történelmi-politikai kérdés. Az ebben az életemben megélt történelem során a valódi metafizikai érzékenységet – nem spiritualitásnak és ezotériának mondom, mert tele vannak gagyival – mindig fenntartással kezelték. Kivéve, ha olyan műfajban jelent meg, ahol ha jó, azonnal elfogadták, pl. a költészetben. Ott a politikai részeket nem szerették. A valódi metafizikai érzékenységgel szemben mindig volt egy ellenállás. Ezért intenek a beavatott bölcsek óvatosságra. A közeg nem befogadó.

A transzcendenshez kapcsolódást, önfeledtséget, szeretetet hogyan lehetett megélni, ha nem volt meg a nyitottság abban a közegben? A magánéletben, szűk körben?

Nem éltél azokban az időkben és rétegekben, amin én végigmentem. Mondok rá példát. Írtam egy darabot, a címe: Szemenszedett igazság. Bűnügyi komédia, amiben egy királyi rendfenntartó egy vélt gyilkosság nyomozása alatt mindenkit megöl, mert mindenkiben megtalálja a bűnt. A végén kiderül, gyilkosság sem történt. A végén megőrül, mert ráébred arra, hogy ő volt az oka mindennek. Amikor bemutattuk a Madách színházban, a próbák során kiderült, hogy politikailag nem egy egyszerű dolog lesz. Akkoriban a Kádár jobb keze, Aczél elvtárs volt a kulturális főguru. Egy szuper művelt ember volt. Kijött a próbák során a színházba és örültem, hogy végre egy értelmes ember, kapok a darabomról egy képet, egy bírálatot. Ott ült és azt mondta: Mondja, miért akar maga kib@ni a Kádár elvtárssal? (nevet) Elmondta, hogy elszámoltatási viszonyban vannak, és ha ilyet bemutatunk, abból milyen bajok lehetnek. Eszembe sem jutott Kádár a darab írása során.

Ez végigmegy az egész történelmünk során, hogy lefordítódik az ember legörökebbnek vélt mondata is az aktuálpolitika szintjére. Ott besorolják és abban a pillanatban meghal az ügy.

Van a könyvben egy gyönyörű történet erről. Anyám úgy tudott ezeken a határokon átlépni, neki nem volt ott fal, ahol nekünk lenne. Ilyen volt az egyik nagyanyám is. Zsidó volt és Hanuka ünnep alkalmából ment a zsinagógába, de akkor még előre le kellett foglalni a helyeket, hogy beférjenek. Az őr megállította és mondta, hogy sajnos már nincs hely, ülnek a helyén, teltház van. Azt válaszolta: Igen? Akkor mondja meg a főrabbinak, hogy én átmentem a római katolikus bazilikába, és ezentúl oda fogok járni. Átment és ott imádkozott Jézus Krisztushoz. Megsértődött és áttért. Ez egy bonyolult folyamat lett volna szertartásilag is, de ő megoldotta és onnantól oda járt. Azt mondta: Jézus is egy zsidó gyerek volt. Itt nincsenek falak. (nevet) Nem létező falak vannak. Nem veszélytelen a falakon belül maradni és átlépni sem.

Magunknak állítjuk ezeket a falakat?

Amikről most beszélgetünk, azokat a világ állítja elénk.

Korlátozottan mehetünk át ezeken a falakon?

Nézd, anyám nem volt korlátozva ezektől a falaktól. Ebbe beletartoznak a morális elvárások, etika, a rendnek való megfelelés. Anyámnak azokban az időkben operettet nem volt szabad énekelni, mert azt mondták, ezek a szentimentális operett dalok (értsd Lehár, Kálmán Imre) a burzsoázia szekerét tolják. Anyám úgy oldotta meg a fellépésein, hogy beidézte, mint ahogy Lukács György elvtárs helyesen mondta, ezek ilyen meg ilyen dalok. Most bemutatok önöknek egy ilyen dalt. Majd gyönyörűen elénekelte nagy sikerrel és így politikailag is korrekt volt. A közönség ezeket a dalokat várta, nem érdekelte őket a politikai duma.

Akkor, hogy valaki ennyire át tudjon menni a falakon és képviselni tudja a szeretetet, erre születni kell?

Szabaddá kell tennie magát a léleknek.

Kiderült számodra, hogy ő hogy tudott ilyen szabaddá válni?

Családi tradíció. Nagyanyám is szabad volt. Szabad emberek voltak és belőlem is azt csináltak. Kell egy kis józan ész és megfontolás, hogy az ember valóban szabad legyen és ne hülye.

Olvastam valahol, hogy a szabadsághoz való ragaszkodás épp olyan probléma, mintha bármi máshoz ragaszkodnánk. Ez egy több rétegű kérdés.

Legújabb korunk nagy baja az, hogy elvesztettük a szavak igazi értelmét. Nem azt gondoljuk, amit az a szó jelent, hanem azokat a rögeszméket és áljelentéseket, amik hozzátapadnak a fogalomhoz. Azért nehéz írni és beszélni róla, mert amit kimondasz, arról mindenkinek az agyában más jelenik meg.

A szabadság soha nem lehet rokona a szabadosságnak. Az utcán nem pofozhatok meg valakit, csak mert azt gondolom, megtehetem és kívülről is úgy látszik. Azt mondja József Attila: „Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet.”. Az igazi szabadság rendet szül. A káosznak, zűrzavarnak semmi köze a szabadsághoz. Ha lefosztod erről a szent szóról a mellékjelentéseket, amiket az ember beleképzel, akkor megjelenik vegytisztán.

Össze lehet foglalni, hogy ez a vegytisztaság mit takar, amit az életben tudunk hasznosítani?

Nem. Nem lehet. Elvontan azt tudom mondani neked, hogy szabad az ember akkor, ha a saját útját követi. Ha nem azt követed, útvesztés van – és a mai világban bizony sokan vannak így -, nem a Tao-ban élsz, abban a pillanatban az már nem szabadság. De a saját utam az egyetlen út és nem azért járok rajta, mert muszáj, hanem mert jó nekem, hogy azon megyek. Ezen kell mennem és örömmel tölt el. Ha megtalálom a saját utam, azon önfeledt vagyok és rendben vagyok.

Ezt úgy fogalmaztam meg a könyvemben, hogy aminek helye van itt a valóságban, aköré köré rendeződik minden.

Erről van szó. Ha van benned egy érzékenység, hogy annak meg kell jelenni és meg tudod jeleníteni, akkor szabad vagy. Amikor írok, a legszebb pillanataimban szabad vagyok. Ki vagyok szolgáltatva a nyelvtannak, a szavaknak, a mondatoknak, de azt soha nem érzem, hogy kötött lennék. Mint a tánc. Lehet gépies társas táncot táncolni, vagy önfeledten, boldogan, mikor úgy igazán táncol valaki. Mikor elkapja őt a zene, akkor ő maga válik a zenévé, szabad lesz. Kívülről nézve eszelősnek tűnhet a táncoló. Tegnap este a Sammy Davist hallgattam és elbőgtem magam, olyan szabad az az ember. Azt csinál, amit akar és közben egy század másodpercet nem téved. Mert ő már AZ.

Még ha utópisztikusnak is hat, de megkérdezem. Szerinted meg tud valósulni társadalmunkban ez a harmónia, szabadság? Hiszen a történelmünkben szinte ismétlődnek a korszakok. Lehet olyan időszak, amikor már nem vágyjuk a békét, harmóniát, hanem éljük?

Globálisan azt látom, hogy az eddig felépített világunk egy végső csőd felé halad. A totális csődből születhet valami, ami új, tiszta és szép. Ezt, így ahogy van, nem lehet megmenteni és ennek sok tényszerű alapja is van. Hiszen hogy lehetne harmóniát teremteni, akár tíz ember között, hogyha a fejükben nincs harmónia. Harmóniát csakis harmonikus ember tud maga köré varázsolni. Olyan katartikus állapotban van az emberi lélek, messze-messze attól, hogy magában meg tudja teremteni ezeket a csodálatos fogalmakat, mint a szabadság, boldogság. Még az egyensúlyt is nehéz, nemhogy a harmóniát. Pontosan megértem, hogy a kis egyéni életünkben miért lesz emberiségméretű a probléma. Sose volt az. Ez megjelent úgy, mint szülő-gyerek, párkapcsolat. Diszharmóniában élünk, egyénileg érzi azt az ember, hogy katartikus állapotba került az emberi faj, azt, hogy az én bajom nem csak az enyém. Én élem meg, az enyém, de mintha mindenkié lenne. Ez az embereket távolítja, nem összehozza. A pandémia nevű maszk tökéletesen ábrázolja azt, hogy nem láthatjuk egymás arcát. Csodálatos állapot, hogy most láthatjuk egymást.

Egyénileg viszont azt tudom mondani, hogy ez az út megtalálható, de ebben benne kell lennie anyukám azon bölcsességének, hogy tudomásul kell venni azokat a korlátokat és őrületes világkorszakokat, amiket  az embernek végig kell élni. Lehet ebben bármiféle borzalom. Végigéltem a második világháborút és tudom, milyen az, mikor elfajul valami és manifesztálódik.

Látsz erre most is esélyt?

Minden bármelyik pillanatban tovább fajulhat. Ahol én a belátható veszedelmet látom, már az unokáimnál is, az a technikai forradalom, a digitális világ. Ez egyre inkább a természetet megtagadva létrehoz egy mű természetet. Az emberi kapcsolatok többsége gépileg működik. A robot világ felé tart az emberiség és az információról van leginkább szó, nem a lelki érintkezésről. Látom, hogy szenvednek a pedagógusok meg a gyerekek, mert a gyerekeket informálják, nem lelki dolgokra érzékenyítik. Információhalmazt tömnek a fejükbe, és ha ennek megfelelnek, akkor karriert tudnak csinálni. De lelkileg ettől nem lesznek többek. Dátumok, adatok, tények, nincs lélek.

Ennek így kell lenni amúgy. Hiszen használnunk kell ezeket a technikai kütyüket. De ez fel sem ér azzal, hogy itt ülünk és beszélgetünk.

Eddig beszéltünk egy csomó dologról, amik jó iránymutatások az élethez. Az új könyvhöz van-e ilyen iránymutatásod?

Nincs. Mindenki másképp fog. Ha megszeretik ezt a szellemiséget, akkor falni fogják. Anyám felvidéki és a felvidékiek nagy mesemondók, Mikszáth Kálmánra gondolj. Anekdotagyűjteményben elmondani kedélyesen olyan dolgokat, amik mélyek, ez egy műfaj. Ilyen értelemben nagyon olvasmányos könyv, 5-6 oldal egy-egy anekdota benne. Egyszerre van benne tragédia és komédia.

Vannak még olyan kérdések, amik foglalkoztatnak, és abból át akarj adni az olvasóknak újabb tölteteket? Az életnek, életszeretetnek, az útnak van benned olyan része, ami könyvben manifesztálódhat?

Nem. Ilyen értelemben nincs. Most van egy sorozatom, a Színház ezotériája, ahol arról beszélek, hogy mit jelent igazán játszani és hamisan játszani. Ennek Shakespeare a mottója: „Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő.” Ez nem a konkrét színházról szól, hanem az életről. Ebből még lehet könyv…