Kopottas nadrágjába gondosan betűrte megsárgult ingét, és kockás zakót vett hozzá. Járása komótos, megfáradt volt. Megérkezett törzshelyére, a templommal szembe. Hegedűjét szépen kicsomagolta, a tokot gondosan a földre helyezte, és vonójával lágyan megérintette húrjait. Amint felcsendült a kezdő hang, nyomban megváltozott az arckifejezése. Az első dalt mindig önmagának játszotta. Lelke ilyenkor kiült az arcára, és széles mosolyra húzta a száját. Teste eggyé vált a hegedűvel, szíve a zenével. A dallam minden sejtjét megmozgatta. Kívülről úgy tetszett, hogy valahol egészen máshol jár. Távoli tájakon barangol, csobogó patak vizét, vagy egy lány édes csókját issza.

A második dal már a közönségé volt. Nekik játszott egy lélekmelengető nótát. Az elismerő tekinteteket, a tokba ejtett aprót mosolyogva, fejbiccentéssel köszönte meg. Örömmel figyelte, ahogy áhítat, elfogódottság jelenik meg a járókelők arcán. Csak a szemek beszéltek: mosolyogtak, csillogtak, hol az öröm, hol pedig a szomorúság könnyétől.

A zenész igazán belemelegedett a hegedülésbe, s a következő dallam megrészegített mindenkit, akinek bekúszott fülén át a testébe.

Legelőször a kolbászárus bújt ki a pult mögül, s nyomban táncba vitte a tombolaárus lányt. Erre mind többen és többen felbátorodtak. A bézs lennadrágos úriember elegáns mozdulattal kérte fel a bársonyruhás kisasszonyt. A kertésznadrágos tejesfiú megpördítette a copfos konyhalányt, aki vigyorogva fogadta a felkérést. A keménykalapos tanácsnok udvarias kéztartással hívta táncba a nevelőnőt. Mindez folytatódott egészen addig, míg a macskaköves tér egy gigantikus, hömpölygő táncparketté változott, s a hegedűs elégedett mosollyal nyugtázta, hogy ma is teltházas közönség előtt játszott.