interjú Herner Dorkával

Herner Dorka, aki mindamellett, hogy pszichológus és coach, a Gyerekes gondolatok című, elsősorban szülőknek szánt, önismereti egypercesek szerzője. Egy TED előadáson figyeltem fel rá, amit édesanyjával, Geréb Ágnessel közösen tartott. A családi mintákkal kapcsolatban volt egy metaforikus gondolata, mely nagyon megragadt bennem. Valahogy úgy fogalmazott, hogy ezekre az örökölt mintákra nem kell mindenképp nehézségkét tekintenünk. Láthatjuk őket úgy, mint egy festőpaletta színeit, ahol rajtunk is áll, mit színezünk át vagy milyen színeket keverünk ki belőlük.

Pszichológusként adott volt, hogy az önismeret útján elindulj, vagy mi késztetett rá, hogy erre az ösvényre lépj? Kellett hozzá bátorság?

Jóval a pszichológus diplomám megszerzése után vetettem bele magam úgy igazán az önismeretbe. Sok minden összeadódott akkorra, semmi óriási, “csak” azt vettem észre, hogy nem vagyok a helyemen, nem vagyok igazán boldog. Az önismeret nem gyerekjáték, nagyon sok bátorságot kér. Mélyen belemerülve sokszor jönnek föl fájdalmak, dühök – nem véletlen, hogy az emberek többsége inkább elkerüli illetve más módszert (jobb esetben például mozgást vagy alkotást, rosszabb esetben gyógyszert vagy drogokat) használ az élet nehézségeinek viseléséhez.

Gyakran hallani mostanság az “anyaseb”, “apaseb” fogalmakat. El tudom képzelni, hogy szülőként meglehetősen ijesztően hangzanak ezek a kifejezések. Mit takarnak, és milyen kincseket fedezhetünk fel bennük önmagunk számára?

Ha rákeresünk a neten erre a két szóra, hamar eljuthatunk odáig, hogy kész, nekem végem, reménytelen eset vagyok, mert gyógyíthatatlan mély sebeket kaptam anyámtól és apámtól. A fölmenőink okozta sebek kutatásának mellékhatása lehet, hogy a témába belevetve magunkat mindenképpen találunk olyan dolgokat, amit úgy ítélünk meg, hogy szülőként mi is elrontunk vagy elrontottunk, ennek következtében gyakran leöntjük magunkat a savként maró bűntudattal, ami azt okozza, hogy néha már félünk a gyerekeinkkel bármilyen interakcióba is lépni, mert rettegünk attól, hogy sebeket okozunk. A tudatosság belevihet az állandó szorongásba.

Szeretem ezt a témát más perspektívából megközelíteni: tudatosan, de közben úgy, hogy nem használom a föllelt dolgokat magam ellen. Mikor megszületünk, olyanok vagyunk, mint egy darab gyurma: jövünk a világra egy színnel, adott az anyag, amiből vagyunk. A szüleink és életünk egyéb szereplői pedig formálni kezdenek minket. Hát még szép, hogy ha formálnak, akkor be fogunk nyomódni valahol! Ez a szocializáció, a társadalomba való beilleszkedés, a szülői munka velejárója. És a benyomódás sokszor fáj, megsebez, sőt nyomoríthat akár. A kérdés, hogy tudom-e úgy látni, hogy fölnőttként képes lehetek kikupálni a behorpadt részeimet és/vagy meglátni, hogy ahol nagyon be lettem nyomva, ott a másik oldalon esélyesen lett egy kitüremkedésem, ami lehet akár szupererő is! Nagyon sokszor a traumáinkból növekszünk: a mélyszegénység fájdalmából lehetek maratoni futó, egy abúzusból lehetek a legcsodálatosabb gyerekpszichiáter, ha sokat kiabáltak velem, akkor lehetek végtelenül türelmes és meleg, elfogadó anyuka. És ha így nézem, akkor talán szülőként is segít máshogy látnom magam: bárhogy is nyúlok a gyerekemhez, a végén abból ő kihozhat csodát! Ez persze nem jelenti, hogy jó vagy megengedett, vagy jogos a bántás vagy a bántalmazás, dehogy is! Végtelenül könnyű ártani egy gyereknek, gyógyítani pedig hosszú és nehéz folyamat, ezért én öt gyerek anyukájaként törekszem nem sérteni őket, a legjobb énemet adni nekik. És közben mértékkel teszem ezt, merthogy az állandó szorongással – hogy úristen, elrontom az életüket! -, a tökéletességre törekvéssel árthatok. Hitem és tapasztalatom szerint a leghatékonyabb út ahhoz, hogy a legjobb anyuka (vagy legjobb társ, legjobb munkaerő, legjobb barát) legyek, ha a legjobb állapotban vagyok. Nem önzőség magunkat gyógyítani, hanem a legnagyobb közjó!

Van egy olyan elmélet, miszerint a nők zsigeri mintái már a nagymama petesejtjén keresztül átörökítődnek. Mit gondolsz erről?

Kodály jut eszembe, aki azt mondta, hogy a gyermek zenei nevelése az anya születése előtt kilenc hónappal, tehát a nagymama hasában kezdődik. Valóban hozunk őseinktől föltárható és föltárhatatlan síkokat, viszont melléteszem: ez nem jelenti, hogy ne huzalozhatnám át ezeket, ha azt találom, hogy akadályoznak abban, hogy közelebb legyek a belső közepemhez, egyensúlyomhoz. Az áthuzalozás kemény munka, időt, energiát kér, de messze nem lehetetlen.

Azt is gyakran olvassuk, hogy nővé, tanulás útján válik az ember. Hogyan lesz egy kislányból nő? Mi alakítja lelki szinten a folyamatot?

Az ember tapasztalat útján válik önmagává – én itt nem választanám külön a nőt a férfitól, mert a folyamatban nincs különbség. A nagymamám pongyolájának illata, az apukám hangszíne, az anyukám szempillafestési technikája – millió apróság érlel minket. Leírhatatlanul bonyolult és összetett egy lélek alakulása és működése, minden számít(hat). Soha nem egy dolog valaminek az okozója és ez fordítva is igaz: egy eredőből ezer féle dolog származhat! Ha mondjuk, az önismereti utamon rálelek arra az emlékre, hogy megvertek, mikor kislányként kirúzsoztam magam, belém hasíthat, hogy hát akkor ezért nem tudok nőként kibontakozni, megvan a megfejtés! Megvan a hiba: a verés, és megvan a hibás: aki megvert. És esélyesen valóban megtaláltam egy engem alakító tényezőt, de előfordulhat, hogy több más összetevőt még nem látok – hogy a gyurmás hasonlatnál maradjak: nem egydimenziós egy behorpadás. Egy rúzsozásért kapott pofon valóban vihet arra, hogy tiltott terület legyen a nőiesség hangsúlyozása, ahogyan arra is, hogy modell legyek vagy rúzsgyárat alapítsak! Ami velünk történik, az mindig csak egy tényező, ami bennünk történik, az meg sok-sok tényező összessége. Életünk végéig kutatható terület a belsőnk, egy gyönyörű aranybánya telis-tele kincsekkel.

Szerinted mik azok a leggyakoribb külső és/vagy belső gátak, amik a női kiteljesedés útjában állhatnak?

Azt tapasztalom, hogy ami születésünk idején a legkönnyebben megy – hogy olyan vagyok, amilyennek teremtett a világ, nem próbálok megfelelni, kirakom és mutatom, ami bennem van -, az fölnőtt korunkra a legeslegnehezebb lesz. Talán itt van különbség a nők és a férfiak közt, például egyes kutatások szerint a lányok a kisgyermekkor után a fiúkhoz képest hajlamosabbak háttérbe helyezni magukat, követni valaki más igényeit és szorongósabbak is. Ahogy a társadalmi normák szintjén a lányoknak – és ezért a belőlük kifejlődő nőknek – erősebben tiltott a düh kifejezése, mint a fiúknak. Véleményem szerint abban viszont nincs különbség, hogy milyen óriási a baj mindkét nemnél a téren, hogy nem tudunk azok lenni, akik vagyunk! Nem kell, hogy verjenek, nem kell hozzá alkoholista szülő vagy abúzus, nem kell valami nagyon messziről látható, óriási traumának történnie ahhoz, hogy gátolva legyünk a kiteljesedésben. Nem kell romának, mélyszegénynek vagy hajléktalannak lennem a boldogtansághoz. Középosztálybeli, fehér nő vagyok öt egészséges gyerekkel, jól működő praxissal, a hobbim is az önismeret és még nekem is kihívás tud lenni, hogy önazonos tudjak lenni! Nem direkt és nagy hazugságokra kell itt gondolni, hanem a megfelelések, a jószándék vagy például a másokról való gondoskodás is messzire vihet minket attól, hogy azt csináljuk, ami épp jólesik, hogy merjük kimutatni azt, ami bent van. Eltérünk a mély, belső hangunk iránymutatásától, ami után rosszul érezzük magunkat, de nem foglalkozunk ezekkel a negatív érzésekkel, lebecsüljük őket, merthogy “De hát igazából mi bajom van?! Van a fejem fölött tető, nem éhezem, és nem vagyok gyógyíthatatlan beteg sem, másnak sokkal rosszabb, én egy mázlista vagyok!”. Még bűntudatunk is lesz, hogy rosszul merjük érezni magunkat valami “csekélység” miatt, és így benne maradunk a kényelmetlen, szorongó, nyomorgó lelki életünkben. A lélekmódváltás nem kis dolog, fölér egy életmódváltás nehézségeivel! A mindennapjaimat áthuzalozni, lelki rutinjaimat lecserélni, automatizmusaimat másik pályára állítani rengeteg figyelmet, időt, gyakorlást kér. De iszonyúan megéri! Kiteljesedett életet élni, egy munkahelyre töltekezni járni, egy párkapcsolatban tágulni, a szülőségben önfeledten létezni nem kellene, hogy úri luxus legyen. Csodás lenne, ha egyenként és társadalomként is visszatalálnánk abba az állapotba, ahogyan megszülettünk: hogy az, hogy jól érzem magam, az az alap, nem pedig a cél.

Mi (volt) számodra a legnagyobb kihívás a női minőséged kibontakoztatásában?

A testemmel körülbelül tízéves korom óta – akkor álltam először mérlegre – sok nehézségem van. Akkoriban kezdtem nővé érni, az osztályban rajtam voltak először láthatók a serdülés jelei, nekem nőtt meg először a mellem, a hónalj- és lábszőrösödés is átok volt. Nem szerettem a kitüntetett figyelmet, szerettem volna elbújni az átlagosok közt. Ráadásul gyakorló iskolába jártam, tehát kistanárok tanítottak minket. Gyűlöltem, mikor tesiórán megnéztek, szégyelltem magam, azt gondoltam, velem van a baj, kín és szenvedés volt minden perc. Pedig talán csak annyi kellett volna, hogy ne legyen tiltott a tornadresszen kívülre pólót viselni, talán az elég pajzs lett volna. Már akkoriban éreztem, hogy akkor leszek teljesen kerek belül, mikor kívül kikerekedem azáltal, hogy gyereket várok – és ez így is lett! Minden várandósságom alatt körülbelül húsz kilókat híztam, de soha nem voltam annyira harmóniában a testemmel, mint azokban a hónapokban. Mostanra végtelenül hálás vagyok a testemnek, hogy kihordott öt egészséges gyereket – és volt, hogy egyszerre kettőt is negyven héten át! -, hogy bírta igény szerint táplálni őket éjjel és nappal, és még mindig, lassan tizennyolc éve töretlenül szívvel és lélekkel ad és ad és ad. De a hála mellett nincs múlt idő a nehézségen. A bennem élő kicsi, sérült lány a testén keresztül tud leghamarabban fájdalmat és szorongást érezni és újra sérülni, úgyhogy nagyon oda kell figyelnem a testem jelzéseire. Akkor vagyok jól, ha minden nap mozgok, de nem azért, mert azáltal leadom a fölösleges kalóriákat! Hanem mert a mozgás, a ritmus harmonizáló, stabilizáló, lélekgyógyító.

Ha útravalót adhatnál a mai kislányoknak, illetve a nőknek, akkor mi lenne az?

Kettő jut eszembe, az első: a legjobb útravalót belülről, magunktól kaphatjuk meg! Még a legjobb anya vagy legjobb pszichológus is a pályánk szélén játszik, senki nem tudhatja olyan pontosan, hogy mi a jó nekünk, mint saját magunk. Anyaként a legfontosabb föladatomnak tartom a gyerekeimet abban segíteni, hogy tudjanak kapcsolódni a saját, belső hangjukhoz. És magam számára is a legfontosabb föladatomnak tartom, hogy tudjak kapcsolódni a belsőmhöz. És ha anyaként sikerül a nap nagy részében önazonosnak lennem, akkor tudom a mintával átcsöpögtetni a gyerekeimbe ezt a létállapotot, mert egyébként a biztatás csak üres duma marad.

A másik útravaló: nem kell egyedül! Nagyon elmagányosodtunk mostanra és ez nem csak a covid miatt van, de az utóbbi másfél év fölerősítette sokunkban az érzetet. Előtte is vészesen elszigetelten éltünk őseinkhez képest, akik törzsekben oldották meg, hogy ne haljanak bele az élet lelki- és fizikai nehézségeibe. Manapság egyedül próbáljuk megoldani a problémáinkat, és ha nem állunk helyt minden fronton, úgy érezzük, velünk van a baj. Pedig dehogy is! Ha ezer évvel ezelőtt születek, akkor együtt nevelkedem a törzs többi gyermekével úgy, hogy a törzs összes asszonyának vigyázó szeme, ölelő keze, meleg étele gondoskodik rólam. Ha az anyukám fáradt, mehetek a nagynénémhez egy mosolyért, ha ő épp mossa a ruhákat a folyóban, akkor a szomszéd idős néni látja el a testi vagy lelki sebeimet. Ha pár száz évvel ezelőtt szülök, akkor ha beteg vagyok, a gyerekemet magára köti a szomszédasszony, a nehézségeimet átbeszélhetem a fonóban a többi nővel vagy az esti tűz körüli táncban és éneklésben oldhatom ki magamból. A csoporterőt a mai társadalmunkban minimálisan használjuk ki a régihez képest. Pedig társas lények vagyunk, a fönnmaradásunkhoz szükségesek a többiek! Nem föltétlen könnyű közösséget találni manapság, szerencsésnek számít, akinek van. Én próbálok keresni is magamnak és/vagy alkotni is, mert tudatosítottam, hogy bár használom, de nem használom eléggé a közösség megtartó erejét. Egyébként ezt pótolja valamennyire a közösségi média – ahol kaphatok lelki támaszt, ha elrontottam a fölvételit vagy a mákos rétest – vagy az online meetingek, de egyik sem adja például azt az érzést, hogy milyen mélyen a másik szemébe nézni vagy kapni egy ölelést.

Nem kell egyedül, szuperhősként megoldani a nehézségeinket – és a szuperhősök is erősebbek, ha ligát alkotnak! Az egyedüllét nem embernek való.

(https://www.hernerdorka.hu/)