Sokadik napja úton voltak, már nem is számolták. A narancssárga korong az égen kora hajnaltól elemi erővel tűzött. A füllesztő forróságot az erdő hűvöse sem volt képes ellensúlyozni. A nő kövér verejtékcseppeket törölt le homlokáról, amint kócosan, fényképezőjével a kezében előbújt.

A férfi lebontotta a sátrat, kevés holmijukat hangtalanul összecsomagolták, és vártak.

Beletelt néhány órába, mire megpillantották. Épp csak megmutatta fehéren fénylő homlokát a levelek közt, majd elillant. Nyomát csupán a finoman mozgó faágak, bokrok sejttették.

“Meg kell tanulnia az embernek a természet nyelvét, ha részévé akar válni” – gondolta a nő, és arra vették az irányt, amerre az állat tartott.

Már oly sokszor, oly közel volt hozzá. Annyiszor elképzelte, ahogy óvatos mozdulatokkal előveszi a fényképezőgépét. Érezni vélte a kimerevített pillanatot, ahogy megáll a szarvas, majd körülötte a levegő, ő pedig megalkotja élete képét, az izmos, energikus, fényes szőrű gímről. Különleges volt számára az állat, és nem csak a csillag formájú fehér folt miatt, mely homlokát ékesítette. Egyszerűen más volt, mint a többi szarvas. Olyan érzése volt vele kapcsolatban, mintha már régóta ismernék egymást. Sokszor csak egy hajszálon múlott, de az utolsó pillanatban mindig kicsúszott a kezéből. Valami megmagyarázhatatlan belső vágy űzte felé. Nem volt képes másra gondolni. Teljesen a szarvas megszállottja lett. A férfi pedig társa volt a hajszában.

Sebesen, szótlanul vitte őket lábuk az állat nyomában. Olykor, mint ahogyan most is, semmi egyéb támpontjuk nem volt, mint a nő megérzése. Ő pedig mindig tudta, mikor járnak a közelében. Ilyenkor egy csiklandós érzés fogta el a mellkasa tájékán. Álló nap csak mentek, mentek, egyenesen előre, míg rájuk nem esteledett. Ekkor tábort vertek, szótlanul megvacsoráztak, és nyugovóra tértek.

Másnap összeszedelőzködtek és a nő az előttük tornyosuló hegynek vette az irányt. A férfi követte.

A forróság még elviselhetetlenebbé vált az erdőből kiérve. Bár ezúttal sem volt semmi árulkodó jel, mégis rendületlenül folytatták útjukat, mígnem egy a nedves földben hátrahagyott lábnyom azt üzente: jó irányba haladnak.

Hamarosan egy gázlóhoz értek, ahol megpillantották őt teljes valójában. A sekély vízben állva hűsítette kiszáradt torkát. Amint észrevette az emberi neszezést, méltóságteljes szökkenésekkel tovaállt, anélkül, hogy a nő lencsevégre kaphatta volna.

De ezúttal nem hagyta annyiban. Ennyire közel még soha nem jártak. Tudta, ha most elszalasztja az alkalmat, akkor örökre nyomát veszti. Ezért eszeveszetten loholni kezdett. A férfi utána. Ez egyszer végig szemmel tudta tartani. Felszökellt a hegyre üldözőivel nyomában.

Bár az elmúlt napok erőfeszítései megedzették a párost, a hegyre való felfutás igen kemény próbatételnek bizonyult. Gyönyörű prédájuk kíméletlen tempót diktált. Üldözői azonban rendkívül szívósak voltak. Csak futottak, futottak, ahogyan a lábuk bírta, mígnem azon kapták magukat, hogy a hegytetőre értek. Hirtelen azonban szem elől tévesztették az állatot. De a látvány, mely szemük elé tárult, bőven kárpótolta őket. Egy pillanatra még arról is megfeledkeztek, miért is vannak itt. Meseszép helyre bukkantak, melyet egy tiszta vizű patak szelt ketté. Virágtenger borította a völgyet, a zöldellő fák üdítő oxigént leheltek a tájra.

Amint a káprázatos látványban gyönyörködtek, megpillantották a szarvast. Békésen legelészett a hegyoldalon. Úgy tűnt, esze ágában sincs innen sehová menni. Mint aki megérkezett.

A nő óvatosan elővette a fényképezőjét, ráirányította az állatra, azon keresztül figyelte pár másodpercig, majd letette. Itt volt a várva várt lehetőség, a vágyott pillanat. És ő nem akarta megörökíteni. Többé már nem. Egyszerűen csak leült a fűbe, és figyelt. Figyelte, ahogy megcsillan a napfény a szőrén, ahogy a mellkasa békésen fel-le mozog. Örökre övé lett a pillanat. Csakis az övé és a szarvasé. Tudta, hogy mindig emlékezni fog rá.

Amint felocsúdott kábulatából és jobban szemügyre vette a tájat, hatalmába kerítette az az érzés, hogy hazaérkezett. Mindketten megérkeztek.

A szarvas elvezette őket oda, ahová mindig is vágytak, bár maguk sem tudtak róla.