Gyakran visszavágyom közéjük, „öregjeim” közé. Több éven keresztül dolgoztam szociális gondozóként, s nincs nap, hogy ne jutna eszembe valamelyikük. Szeretem őket. Sokaknak ez furcsa, nem értik. Nem baj, nem is kell, hogy értsék. Ez a kettőnk dolga, az enyém, és az angyalkáimé. Mindükben van szép, jó, elismerni való. Letűnt korok értékei, amik kiveszni látszanak a világból. Én ezeket raktározom. Magamnak, s az utánam jövőknek.  Én, az emlékek őre.

SZÉPEK, MINT RÉG

Édesanyámtól ballagok hazafelé, falusi csendes kis utca. Otthonkás, kedves arcú néni ül a háza előtti kispadon, kezében rózsafüzér.

– Aranyoskám, ne haragudjon már, hogy megszólítom, mondja már meg, milyen nap van ma! Várom itt a szódás autót, de nem vagyok biztos benne, hogy ma jön. Szerda van, ugye?

Megállok. Mindig megállok, ha szólnak hozzám. A szépek. A szépkorúak. Valahogy különös melegséggel tudok rájuk tekinteni. Mennyi bennük az élet! Az emlékek gyönyörű glóriát vonnak köréjük, mindegyikük angyal a szememben.

– Minek is élek én már? – folytatja a válaszomat meg se várva. Hisz a napokat is összekeverem! Diszkréten csörren az olvasó a kezében, – a biztos pont. A mindennapi kapaszkodó, mely állandó. Nem úgy, mint az idő folyása, s a napoké, melyek gonosz módon mintha önmagukat kevernék össze unván a megszokott sorrendiséget.

– Nagyon szerencsés a maga családja, tudja?

– Ugyan, mért mondja ezt? – sóhajtja, miközben kétkedve fürkészi arcomat.

– Mert van, aki imádkozik értük, s aki szeretettel gondol rájuk minden áldott nap. Maga élteti őket.

– Akkor ezért vagyok még itt? Én vigyázok rájuk?

Bólintok.

Felragyog a szeme, ujjait már csúsztatja is az első szemre, hogy belekezdhessen egy újabb tizedbe.

TE KI VAGY?

– Te ki vagy?      

– Nem ismersz?

Opálos szemmel kutat agya rejtett zugaiban, de már rég elveszett a fiókok kulcsa. Vizslat, talán még körbe is szimatol, hátha egy illatfoszlány felvillant némi elcsípett emléket. Görbített szájjal konstatálja, hogy ezúttal sem járt sikerrel. Nem tudta azonosítani az idegent, aki előtte áll. Nem tudja felidézni, mennyit bajlódott velem, főleg, mikor télvíz idején a hófehér kisbundámban az utca végén rendszeresen sarkon fordultam, és hátra-hátra nézve, nagy kacagások közepette – őt megviccelendő – hazáig szaladtam. Nem száll emlékeiben a lekváros bukta és az aranygaluska illata, amivel péntekenként ellátta az egész családot. Csak remélni tudom, hogy az a rengeteg bánat is ugyanígy köddé vált sokat megélt drága nagymamám emlékezetében. Sokat voltam vele: ha nem volt kedvem a kerti munkához, cinkosan kacsintott, s mutatta, eriggy, menj, játssz, csak anyád meg ne tudja! Levette rólam a terheket: angyal volt mellettem. Hová lett ő? Így múlik el, nem a temető fedi. Elillant emlékek a múlt, pár percnyi jelenlét a most. A többi hova szállt? Őrzi valaki e lélek lenyomatait? S ki vagyok én, ha ő már nem emlékezik? És ő vajon addig él, amíg én emlékezem?

ÉJSZAKAI JÁRAT

Sose pihent. Mire a család felébredt, már három sor málnát leszedett a kertben. Volt, hogy lámpással indult útnak. A virágokat is nagyon szerette, csodájára jártak a faluból. Én is kaptam tőle egyszer egy sárga színűt – napfényvirág volt – ragyogó, ékes, mint ő maga. Télen-nyáron munkálkodott dolgos keze, az ördög sose találta volna tétlenségben. Kegyetlen az élet: nyomorék testbe kényszeríti a tenni akarót. Ma már éjszaka rója a köröket. Fájdalmában. Bottal. A tehetetlenségben erős támasza a hit. Mekkora alázat és erő kell ennek elviseléséhez! Megtört a reá mért súly alatt, mégis méltósággal, csendben viseli. Felnézek rá. Kicsinek érzem magam mellette, holott hajlott háta jóval szemmagasság alatt rajzolódik ki előttem. Én jöttem segíteni, mégis ő az, aki felkarol engem. Törött szárnyú angyal, lelke teljességével támaszt.

SÓSKAFŐZELÉK

Vizet enged a szebb napokat látott mosogatónál a kis piros lábasba. Tesz-vesz, sóskafőzelék készül, a leveleket együtt szedtük imént a kiskertben. Azazhogy én szedtem, ő pedig irányított. Szeret tanítani, tudja, hasznát veszem még. Lehajolni csak nehézkesen tud, menni két bottal is alig. Mégsem hagyja, hogy én főzzem meg neki.  Tartása van, ebből nem enged. A földre helyezi a vízzel telt kislábast, a bottal finoman arrébb taszigálja. Lép egyet, megint tol a lábason, egészen addig tolja-csúsztatja a kövön, még el nem ér a gáztűzhelyig. Mindig ez a főzési manőver, a két boton kívül ugyanis képtelen bármi mást a kezében tartani. Két tojást enged a vízbe és egy másik lábasban zsírt forrósít a főzelékhez. Mesél közbe. Szinte mindig a férjéről.

– Nagyon jó uram volt, tisztelettel, szeretettel bánt velem, pedig nagy volt a korkülönbség közöttünk. Mikor beteg lett, sokat ültem az ágya mellett és simogattam a kezét. Akkor is ott virrasztottam, mikor meghalt, csak simítottam és sírva borultam rá, itt hagytál hát, kedvesem…

Apró, pici néni volt, hófehér hajjal, angyalszívvel. A szeretni tudását hagyta rám, merítek is belőle minden nap. Bennem él tovább jósága, tartása, mindennapi derűje.

Négy történet, négy kiragadott élet-töredék. Sokan voltak, kik jöttek előttem. Éltek okulásomra, szerettek énelőttem, én szeretek most általuk. Talán egyszer lehetek én is valaki angyalkája…