– Ahhoz, hogy megértsd a gyermeked, nem kell más, mint az, hogy megértsd és megÉLD a benned élő gyermeket! –

Az önkorlátozó hiedelmeid azok, amelyek mindig visszatartanak, elszabotálják a sikereidet. Hiába van hited Istenben, vagy bármi másban, miközben önmagadban sosem tudsz hinni, és ezt folyamatosan mondogatod is magadnak, mint egyfajta megerősítéseket: „képtelen vagyok, alkalmatlan vagyok, nem értek hozzá, nekem ez sosem sikerülne, túl gyenge vagyok, buta vagyok, nincs kézügyességem”, stb. De miért van ez így? Miért nem tudsz hinni magadban? Nem így születtél, igaz? Valahol út közben szedted magadba. Gyerekként még semmi sem adott rá okot, hogy ne higgy magadban, hiszen kisgyerekként még nincsenek céljaink és nem kerülünk olyan kihívások elé, amelyek kudarca vagy sikere megalapozhatná későbbi bizalmunkat vagy bizalmatlanságunkat önmagunk felé.

Akkor mégis honnan jön ez? Hol és hogyan szedjük magunkba ezeket az önkorlátozó hiedelmeket, amelyek révén kialakul belső párbeszédünknek ez a negatív, önszabotáló szokása? Hol kapjuk a gondolkodásmódunk alapjait képező pozitív vagy negatív gondolkodási mintákat? Mi dönti el, hogy optimista vagy pesszimista emberré válunk-e?

A gyermekkorunk!

Ahogy gyerekként felfedezzük a világot és önmagunkat, az első és legfontosabb számunkra a szüleink/gondozóink és a közvetlen környezetünk visszajelzései. Ezek a visszajelzések, akár jók, akár rosszak, számunkra olyanok lesznek, mint a turistajelzések; meghatározzák, hogy merre és hogyan fogunk haladni. Ha a szülők részéről a gyerek megerősítő visszajelzéseket kap arra nézve, hogy amit tesz, az biztonságos és helyes/elfogadott, akkor ez a gyerekben felébreszti és fokozza a biztonságérzetet, az asszertivitást, a bátorságot, és a kalandvágyat, hogy vállalja a kihívást, és elinduljon felfedezni az újdonságokat. Az ilyen gyereknek egészséges önbizalma fejlődik ki, amely biztosítja, hogy felnőttként magabiztosan álljon a kihívást jelentő helyzetek elé. Ha a szülők nonverbális visszajelzései elutasítóak, félelemkeltőek vagy bizonytalanok, akkor a gyerek elutasítja a felfedezés lehetőségét, mivel bizonytalanság és félelem ébred benne. Átveszi a szülei érzéseit és ennek megfelelően félénken, visszahúzódóan vagy határozatlanul reagál.

Később a szülők gondolkodási-és viselkedésmintáit a gyerek öntudatlanul lemásolja és magáévá teszi. Ez a tudattalan működés határozza meg az önmagával és a világgal való kapcsolata alapjait.

ÉRZELMI TUDATOSSÁG

A gyerekeknek még nincs túl nagy eszköztáruk az érzelmeik kifejezésére, ők a viselkedésükkel üzennek nekünk, és bizony nincs könnyű dolgunk, amikor dekódolni akarjuk a rejtjeleiket. Ne ess abba a tévedésbe, hogy azt hiszed, te már elég jól ismered a gyereked, és mindig elsőre megérted, mi van a nyűgössége vagy a szófogadatlansága hátterében. Ezzel alulértékeled a gyereket és ő úgy fogja érezni, hogy természetesnek veszed az érzelmeit, azaz a problémáit. Soha ne vedd természetesnek! Ebből fakad az érzelmi elhanyagolások nagy része. Például abból, hogy természetesnek vesszük, hogy a gyerek már megint hisztizik, és ezért figyelmen kívül hagyjuk. „Hadd hisztizzen, majd abbahagyja, ha megunta.” A gyerek ezt úgy fogja lefordítani a maga számára, hogy ‘Anyát/apát nem érdeklik az én érzéseim/problémáim.’

A gyerekednek igenis lehetnek problémái, amelyek az ő számára ugyanolyan komoly problémák, mint számodra a sajátjaid!

A gyereknek csak a hiszti van, amit használhat figyelemfelkeltésre, panaszkodásra, vitatkozásra, és vágyai, valamint jogai érvényesítésére tett kísérletként. Neked kell megtanulnod észrevenni, hogy mikor, mi bújik meg egy-egy hiszti mögött. A hangos hisztivel a gyerek közölni szeretne valamit, általában a sértettségét, a nemtetszését és az elvárásait. Ő így vitatkozik velünk.

A gyerek vitamódszere a hiszti.

Elsírja-kiabálja a sérelmeit, amivel felidegesít téged, aki erre két módon reagálhatsz: 1. szidással (vita) vagy 2. szeretetmegvonással (érzelmi elhanyagolás). Ez utóbbi esetben büntetésként érzelmi (látszat-) semlegességbe vonulsz, vagyis érzelmileg elutasítod őt, ami azt üzeni a gyereknek, hogy nem veszed komolyan a problémáját.

Melyik lenne a jobb reakció? Egyik sem! A legjobb mindig tisztázni a gyerekkel a hisztije mögötti valódi okokat. Ugyanis a legritkább esetben szól a hiszti arról, ami kiváltotta azt.

Mondok egy példát:
A munkahelyeden felmondtak neked. Este hazamész, de szégyenled magad, és félsz a társad reakciójától, így még nem mered elmondani neki. Amikor az késő este hazaér a munkából, szóvá teszed neki, hogy megint nem tudtatok együtt vacsorázni. Hiába magyarázza, hogy miért húzódott el a munkája, te meg sem hallgatod, egyből elkezded szapulni őt: „Te sosem érsz haza vacsorára, mindig nélküled töltjük az estét! Reggel épp csak összefutunk a fürdőszobában, este pedig mindig akkor jössz haza, amikor már lefekvéshez készülünk! Nincs is magánéletünk!”

A társad nem győz szabadkozni, próbál bocsánatot kérni, de te meg sem hallod, csak öntöd rá az – akár jogos – sérelmeidet.

Mit csinálsz? Hisztizel. Csak mi felnőttek már nem ezt a szót használjuk a sérelmeink vagy nem tetszésünk kifejezésére.

Észreveszed mi van emögött valójában? Nézzük meg együtt…
Amit hangosan kimondasz:

„Mindig nélküled töltjük az estét!”
„Mindig akkor jössz haza, amikor már lefekvéshez készülünk!”,
„Nincs is magánéletünk!”

Amit akkor mondanál, ha tudatosan szembenéznél az érzelmi állapotoddal: „Sosem érsz haza vacsorára, mindig nélküled töltöm az estét, pedig olyan jó lenne a társaságod, ami biztonságot nyújtana az élet viharaiban! Ehelyett, reggel épp csak összefutunk a fürdőszobában, este pedig mindig akkor jössz haza, amikor már sem kedvünk, sem energiánk, sem pedig időnk nincs beszélgetni egymással. Nincs is magánéletünk! Pedig most akkora szükségem lenne rád, arra, hogy átölelj, hogy elmondhassam neked, mi nyomja a lelkem, és hogy mennyire félek! Megerősítésre és megnyugtatásra lenne szükségem, arra, hogy azt mondd, semmi baj, minden rendben lesz! Nem vagy egyedül, itt vagyok melletted és együtt mindent megoldunk!”

Elárulok neked egy titkot! A gyermeked ugyanerre a törődésre, szeretetre, megértésre, biztonságérzetre, és megerősítésre vágyik, amikor hisztizik, és a hisztije mögött olyan sérelmeket, félelmeket, érzelmi problémákat vagy dilemmákat bújtat, amiket nem képes kimondani, hiszen általában még ő maga sem érti azokat.

Bármilyen furcsán hangzik is, mi, felnőttek is arra vágyunk, hogy a társunk magától, – anélkül, hogy ki kellene mondanunk – megértse, mi a valódi problémánk, azt, hogy mi bánt, vagy éppen mire vágyunk. Mert van, amikor mi sem tudjuk elmondani, és nem is tudjuk, hogy miért „hisztizünk” valójában, mivel nem vagyunk tudatában a valódi okoknak. Miért meglepő hát, hogy egy gyerek, aki még maga sem érti a világot és benne önmagát, a szüleitől várja, hogy megfejtsék az ő kimondatlan szavai mögötti csönd rejtélyes mélységeit?!

A te mélységeid semmiben sem különböznek gyermeked mélységeitől!

Ugyanazok a félelmek, bizonytalanság, és szeretetvágy húzódik benned, mint Őbenne. Csak, amíg ő még nem tanulta meg kifejezni, addig te már megtanultad elhallgatni, sőt elfojtani az igényeidet, vágyaidat, és a félelmeidet. Ne hagyd, hogy ő is megtanulja ezt!

Ha érzelmi tudatossággal figyelsz a gyermekedre, benne felfedezed önmagad elfojtott, letagadott, elhallgatott vágyait. És ha ugyanígy figyelsz önmagadra, meglátod magadban gyermeked kimondatlan vágyait és igényeit, azokat, amelyeknek még ő maga sincs tudatában. Így segíthetsz neki kimondani és elfogadni azokat, valamint tudatosítani és validálni az érzéseit, hogy egy mentálisan és pszichésen egészséges felnőtt ember válhasson belőle.

A gyerek érzéseinek elfogadása és azok kifejezésének bátorítása, nem más, mint magának a gyerek személyének az elfogadása és a hiteles önkifejezésének támogatása!

Tudtad?

Az első 10 évünk meghatározza az egész életünket!

Ezek a kora gyermekkori – gyakran egészségtelen – mentális, pszichés és fizikai hatások/minták tudattalanul rögzülnek bennünk és megalapozzák felnőtt életünk értékrendjét, szokásainkat, szemléletmódunkat, és viszonyulásunkat az emberekhez és a világhoz. Azután ezt a tudattalan mintát adjuk tovább a saját gyerekeinknek, majd ők is övéknek. Ezt a generációkon keresztül ismétlődő „ördögi kört” felszámolni csak tudatosan lehet!

Mit tehetsz? Olvass, tájékozódj, keress olyan embereket, akik jártasak a tudatos életmód, és a tudatos gyermeknevelés témáiban, és légy tudatos ember és tudatos szülő!