„A sors olyan, mint a túl vastag kabát, amelyet le lehet venni, mielőtt rád melegedne.”

A várandósságom első percétől bizonyos voltam benne, hogy kislányom lesz, már a nevét is kitaláltam. Lelkesen nézegettem a boltokban a rózsaszín habos-babos csupatüll babaruhákat, mikor az első, már mindent megmutató ultrahang vizsgálaton kiderült, fiúgyermeket várok.

Utólag visszanézve mára már érthetetlen módon kétségbe estem, és sírva fakadtam: úristen, mit fogok én kezdeni egy fiúval?! Nem tudom, hogyan kell játszani vele, pelenkázni, fürdetni… Atyaég! Majd megszületett a fiam, és rájöttem, hogy én bizony „fiús” anyuka vagyok. Egészen jól megugrottuk az akadályokat, és ma már egy tizenéves kamasz büszke édesanyja lehetek.

Sok-sok év telt el így, mosolyogva az egykori kételyeimen, mikor egyszer 2-3 évvel ezelőtt önmagamon dolgozva felbukkant egy meglepő emlékem a múltból, amelyre egészen addig egyáltalán nem emlékeztem.

Kislány koromban volt egy pici csecsemő műanyag babám, amolyan szocialista-baba, kemény végtagokkal, testtel, kopogós-kemény fejjel, de határozottan csecsemő formájú, ölelhető-szerethető, egy pici baba arcocskájával.

A húgommal mindössze egy év a korkülönbség köztünk, külsőre is mintha ikrek lennénk, így amellett, hogy hosszú éveken át egyformán lettünk öltöztetve, játékokból is általában ugyanolyat kaptunk. De az én csecsemő babám mégis más volt, mint az övé. Más lett. Mert én bizony átalakítottam. Kifúrtam az alját, és beletettem egy kis hajlékony gumi szívószál darabot. Teremtettem magamnak egy kisfiú babát. Ez az emlékem mindezidáig a feledés homályába merült… hogy valójában már kislány koromban is fiúgyereket képzeltem el magamnak, fiú babát pelenkáztam, fiú babának varrtam a kék rugdalózókat, kis felsőket, apró cipőcskéket zokniból.

Ezekben a húgommal játszott anyukás gyermekkori játékokban a kisbabámnak sosem volt apukája, nem volt férjem. Mindig csak én voltam, a dolgozó nő, aki neveli egyedül a kisfiát. Érdekes játéka-e a sorsnak, hogy valóban fiam született, és a fiam apukájával végül elváltunk, és tényleg évekig egyedül neveltem a gyermekemet? Lehet véletlen is. Vagy lehet, hogy megvalósítottam a saját „sorskönyvemet”.

Mi is az a sorskönyv?

Eric Berne pszichiáter szerint életünk első néhány évében, kb. 6 éves korunkig elkészül a fejünkben az életünk „sorskönyve”. Ez tulajdonképpen a saját forgatókönyvünk, amelyben minden benne van az eljövendő felnőtt életünkről. Tehát amikor valaki azt mondja, hogy „meg van írva a sorsom”, nem téved. Csakhogy Berne szerint ezt nem egy felsőbb hatalom írta meg, hanem mi magunk, méghozzá már gyerekkorunkban.

Hogyan alakul ki a sorskönyvünk?

A sorskönyvünk a szüleinkkel kapcsolatos viszonyunk alapján íródik. Ha megdicsérnek, ha megszidnak, mind befolyásolja azt, hogyan fogunk a jövőben viselkedni. Amikor egy gyerek megszületik, még nincs kialakult önbizalma, önértékelése. Tulajdonképpen „fehér lap”. A szülei visszajelzései, hozzá való viszonya dönti el, hogy milyennek látja később maga körül a világot, és benne önmagát. Ez határozza meg aztán a hosszú távú döntéseinket is, amelyek összekapcsolódva egész életre szóló forgatókönyvvé alakulnak.

„Anyukám kevés ideig tudott szoptatni. Alig volt teje, mindössze másfél hónapig kaptam anyatejet. Szerinte azért alakult így, mert kicsi a melle, és már a mama sem tudta emiatt szoptatni őt. Ez családi vonás. Nekem sincs túl nagy mellem, ezért biztos vagyok benne, hogy én sem tudom majd szoptatni a gyermekemet.”

Könnyű, logikus és hihető magyarázat, amivel az anya a lánygyerekbe mintegy beprogramozza, hogy később valóban neki is gondjai adódjanak majd a szoptatással. Holott ha közben megnéznénk, mi zajlott akkoriban a családban, mikor az említett hölgy, vagy az édesanyja született, azt látnánk, hogy az édesanyák az újszülött csecsemővel épp érzelmileg nehéz időszakon mentek keresztül.

Mindkét nőt épp az anyává válásakor érte súlyos tragédia. Az anya édesapja a szülést megelőző hónapban halt meg, a nagymama apukáját pedig a szülést követően érte súlyos baleset. Az ezekből adódó érzelmi stressz mindkét esetben óriási szerepet játszhatott a szoptatás sikertelenségében, sokkal nagyobbat, mint a mellméret. Ez a fajta „programozás” azonban csak egy elenyészően pici része egy sorskönyvnek.

Változtatható-e a sorskönyvünk?

Természetesen, amennyiben lesz rálátásunk. Ennek egyetlen útja van: a megúszhatatlan önismereti munka. Mindannyiunkban ott él a saját gyermekkori önmagunk, a kisgyermek énünk, mindazokkal a tapasztalatokkal, amelyeket önmagáról, és a világról szerzett.

Ez az énünk ugyanúgy cselekszik, gondolkodik, beszél és reagál, mint gyermekkorunkban tettük. Ezért is van, hogy például ha nagyon szigorú volt az édesapánk, gyakran alkalmazott valamilyen büntetési formát, akkor nehézséget okozhat a számunkra a főnökünkkel, tekintélyszemélyekkel való viszonyunk. Kellemetlen szituációkban úgy érezhetjük, hogy lefagyunk, nem tudunk reagálni, épp úgy, mint gyerekként, mikor az apánk összehúzott szemmel, dühében fújtatva az ellenőrzőnket böngészte, és tudtuk, hogy a sok ötös mellett bekerült egyetlen négyesért vagy hármasért meg fogjuk kapni a büntetésünket.

Ahhoz, hogy a felnőttkori reakcióinkon, viselkedésünkön és ezekből fakadó döntéseinken változtatni tudjunk, előbb észre kell vennünk mindezeket, rá kell tudnunk nézni, és meg kell találnunk ezek gyökerét, amelyekben általában egy segítő foglalkozású szakember van a segítségünkre.

Téveszmék és hiedelmek

A sorskönyvünk kialakításában hatalmas befolyással bírnak az akár generációkon át öröklődő hiedelmek és téveszmék is.

Téveszme minden olyan elv, meggyőződés, amelyet a sajátunknak tekintünk, de valójában nem bennünk született, hanem kritika nélkül vettük át másoktól. Gyermekként nagyon sok ilyen a szülőktől, nagyszülőktől származó hiedelmet tárolunk el tudattalanul önmagunkban, amelyek aztán az egész életünk során kifejtik a hatásukat, és befolyásolják az életünk alakulását.

„A mi családunknak sajnos sosincs szerencséje. Már a nagyszüleimtől is ezt hallgattam. Annak idején elvették a földjeiket, elszegényedtek. Az egész életüket újra kellett építeni. A szüleimnek sem volt szerencséjük, nyitottak egy kisboltot, a multik érkezésével tönkrement. Nekünk könnyen összejött a jó munkahely, saját lakás, de tudtam a családunk élete alapján, hogy nem fog örökké tartani a szerencsénk. Minden könnyen jött, a baba már biztosan nehezen fog, és igazam is lett.”

Valóban így történt? Tényleg a „családi átok” ismétlődött meg, vagy a sorskönyv működik ilyenkor?

Nem könnyű, és bizony sok munkát igénylő feladat a sorskönyvünk feltárása, hiszen sok tényező alakítja mindezt. Vissza kell utaznunk kicsit a gyermekkorunkba, át kell gondolnunk az otthonról hozott szokásokat, mondásokat, hiedelmeket… Hol és hogyan szólhattak bele mindezek az életünk alakításába?

Nehezíti a helyzetet, hogy az önismereti munka mindig változásokkal is jár. Néha kívánt, néha pedig ijesztő változásokkal. Megváltozhat például a hozzáállásunk addig barátinak hitt kapcsolatokhoz, mikor észrevesszük ezek mérgező, egyoldalú mivoltát. Aki már nem játssza tovább a régi játszmáit, az elveszítheti régebbi kapcsolatait, barátait, ami félelemmel töltheti el.

Sokkal lényegesebb azonban a pozitív hozadéka, hogy a „robotpilóta-üzemmód” kikapcsolása olyan új lehetőségeket, távlatokat, barátokat, kapcsolatokat, megéléseket hozhat az életünkbe, amelyekről addig nem is álmodtunk.  

„Amit ma letehetsz,

ne cipeld holnapig.”

Fodor Ákos: Közmondás-változat