Ahol az is sikereket tud elérni, aki sosem volt híres a kézügyességéről

„A pontozásban az a legjobb, hogy általa egy olyan érzést tapasztalok magamban, amit nagyon ritkán. A ráadás pedig az, hogy olyan alkotásokra vagyok képes, amit még álmomban sem gondoltam.”

Ez csak egy visszajelzés a sok közül, amit az elmúlt évek során kaptam a tanítványaimtól, akik elsajátították a pontozás rejtelmeit.

De mi is ez a pontozás, vagy más néven pontfestés? A pontfestés technikáját eredetileg az ausztrál őslakosok használták kommunikációs célokra. Írás hiányában homokba, fadarabokkal szimbólumokat pöttyözve adták át egymásnak az információt, ami sok esetben a túlélést jelentette számukra. Egészen a hetvenes évekig kívülállók számára hozzáférhetetlen volt az őslakos kultúra ezen része. Ekkor külső nyomásra az akkori törzsi vének megnyitották a lehetőséget, hogy az ősi történetmesélési mód képek formájában elérhetővé váljon a nagyvilág számára is (aborigianal art).

A nyugaton elterjedt pontfestés pusztán a festési technikájában hasonlít az őslakosok művészetéhez, mégis hordozza magában a szavak nélküli kommunikációt a szimbólumok erejével: a pont a kezdet, a lét kialakulásának, fejlődésének kapuja, a kör a végtelenséget, örök megújulást, míg a három, egymásra rakott kör a test, lélek, szellem összhangját szimbolizálja. Talán ezért van az, hogy amikor meglátunk egy pontozott mandalát, akkor az mágikus módon tudja vonzani a tekintetet, és azonnal érzékelhetővé válik az általa hordozott energia.

A pontozás nem csak ezért különleges, hanem azért is, mert nem igényel különleges rajztehetséget, festési tudományt, és még kézügyességet sem.

Van néhány alapvető szabály, amit szem előtt tartva, gyakorlással bárki képes olyan képet készíteni, ami kivívja az elismerést.

Az egyik legkedvesebb történetem az, amikor egy diszlexiás, diszgráfiás fiú került hozzám, aki eddig meg volt győződve arról, hogy nincs semmi kézügyessége, hiszen egész eddigi életében csak a sikertelenséget tapasztalta meg, ha rajzolásról, festésről volt szó. Eleinte félve fogta kézbe a pontozót, de a második kép után már egyre bátrabb lett. Követte az instrukciókat és egyre jobban képes volt belemélyedni az alkotásba. 3 óra elteltével pedig ugyanolyan szép képet tudott csinálni, mint bárki más, aki hozzá hasonlóan, korábban sosem fogott kezébe pontozót. Sosem felejtem el a mosolyt és a hálát, ami kiült az arcára a workshop után.

Van, aki gyorsabban, van, aki lassabban halad ezen az úton, egyéni képességektől, körülményektől és hozzáállástól függően. Egy dolog azonban minden esetben azonos azoknál, akik sikereket érnek el: a kitartó gyakorlás.

Azt vallom, hogy olyan nincs, hogy valaki béna a pontozásban. Pusztán csak nem gyakorolt még eleget, vagy nem sajátította el a szabályokat és nem alkalmazza azokat. Persze ez nem csak a pontozásra igaz. Látszólagos kudarcok érhetnek a tanulási folyamatban, de ezek pusztán felületek ahol megmutatkoznak még a hiányosságok. Ezeken lehet javítani, lehet tovább gyakorolni, és előbb utóbb ott fog állni mindenki a siker kapujában – ha ez volt a célja. Ilyenkor türelmesen és kedvesen kell önmagunkhoz állni, mintha járni tanuló babák lennénk. Soha nem jutna eszünkbe rosszat mondani az élete első néhány lépését megtevő tipegőre. Épp ellenkezőleg! Örülünk, hogy már itt tart, hogy lépett, még akkor is, ha az nem tökéletes. Így van ez a pontozásnál is. Amikor egy új technikát tanulunk, kikerülhetetlen a hibázás, a nem tökéletes megvalósítás. De ahogy az imbolygó kezdeti léptekből séta, futás, később művészi tánc is tud lenni, úgy a kezdeti tökéletlen próbálkozásból is idővel csodálatos alkotás kerekedik ki.

Mára már itthon is több ezren megtapasztalták a pontozás varázslatos világát. Egy nagyszerű, összetartó közösség segíti a szárnyukat próbálgató kezdő pontozókat, és inspirálnak azok, akik már profi módon kezelik a pontozót. Ha kipróbálnád, várunk szeretettel.

Szalóki Ildikó

a Pontozott Világ alapítója