„…mert van az úgy, hogy minden jó szándékú és őszinte elhatározásból eredő elhatározás ellenére, időt és energiát nem sajnáló elkötelezett célmegvalósítás, kitartó és konzekvens munka ellenére nem hogy nem jutunk közelebb és valósítjuk meg a célunkat, hanem pont ellenkezőleg – akár eljuthatunk egy olyan szélsőséges helyzetbe, ahol -, önmagunk testi, lelki, mentális egészségét is kockára téve egy önsorsrontó ördögi körben találjuk magunkat, ahonnan kérdés, hogy ki tudjuk-e menteni önmagunkat…”

Ha eltökélt célod, hogy megmented a már jéghegynek ütközött és éppen süllyedő félben lévő Titanicot és teljes odaadással és elszántsággal nekilátsz egy kis merőkanállal kimerni a beáradó vizet, akkor vajon sikerre tudod vinni ezt a missziódat?

Akkor legyen bármilyen heroikus az erőfeszítés és hatalmas mennyiségű a befektetett energia, biztosan el fogod érni a célodat vagy beszűkülve a megmentés fókuszába elfelejted azt is észrevenni, hogy már önmagadat is veszélybe sodortad?

„Ha elveszítem a pontos irányt, ha nem látom pontosan honnan indultam ki, akkor honnan tudhatom, hogy jó felé haladok?”

A befektetett munka mindig megtérül.

Majd beérik a munka gyümölcse.

Ha elég keményen dolgozol, eléred a célodat.

Mennyi ilyen bölcseletet ismerünk, ami arra buzdít, hogy tegyél meg mindent a céljaid eléréséért, és hogy csak elég keményen és elszántan kell próbálkozni és akkor garantált a siker!

Biztosan így van ez?

Csak a befektetett munka mennyiségén múlik a siker vagy van egy a mennyiségnél is fontosabb elem?

Hogy is van a mantra?

Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél.

De, hogy szól pontosan ez a mantra?

Ha előttem van észak, akkor van a hátam mögött dél.

Ha pontosan és jól adtuk meg az irányt és a befektetett energia célját, akkor fogunk tudni jól tájékozódva helyes irányt látva arccal a célunk felé haladni. De ha rossz origo köré kezdünk el építkezni, ha a kiindulási alaptétel nem megfelelő szemléleti kereteken kezd nyugodni, akkor a haladási irány is helytelenül lesz meghatározva, amit ki tudja, melyik pillanatban leszünk képesek felismerni

„Ne a süllyedő Titanicot akard megmenteni, hanem ugyanazt az energiát felhasználva mentsd ki az embereket és helyezd magadat biztonságba és éld át teremtő erőd életre hívott tanúbizonyságát!”

De vajon melyik ponton, pontosan hol kanalizálódik be az energia olyan cél táplálásába, aminek kimenetele a tervezett jóérzést elhozó, célul kitűzött célmegvalósítás helyett a keserű bukás tényét hozza el? Csalódást önmagunkban, hogy minden befektetett energia ellenére elbuktuk a tervet, amiben ott a keserű tanúbizonyság, hogy még erre sem voltunk képesek…

És akkor kezdetét veszi egy ördögi kör, az önvád talaján építkező elszánt bizonyítási vágy, hogy újra neki kell kezdeni ennek a sikertelenül, a célt be nem teljesítő körnek. Újra elölről csak most ezúttal még keményebben, még elszántabban küzdve, hogy végre sikerre vigyem és beteljesítsem a nagy tervet.

Lefutni ugyan azt a kört, ugyanúgy csak még több energiát beletéve, megpróbálni még elszántabban megmenteni a Titanicot csak egy véggel zárulhat, még mélyebbre süllyedő összeomlással, duplikált elbukott célmegvalósítással.

De akkor hol a hiba? Hol válik meddővé a befektetett energia? Hol lesz a szorgalmasan és alázatosan elvégzett munka gyümölcse mérgező alma?

„Hogyan is épül fel a teremtés köre?”

A befektetett energia és az általa megvalósításra szánt terv beteljesítése egy több lépéses láncolat vége, ahol több validációs ponton átesett és jóváhagyott program kezdi meg útját a megvalósítás felé.

A sor utolsó láncszemei a véghezvitt cél – tervünk kiteljesedett valósága – és annak látható kimenetele.

De ilyen háttér ország áll egy véghezvitt terv mögött?

Milyen szemléleti háttér táplálja és mozgatórugója tetteinknek?

Motiváció – az irányt adó energia – ezzel a címmel írtam meg az előző lapszámban a cikkemet és első lépésben erre a pontra kell, hogy visszalépjünk, hogy a sorban következő láncszemet megtaláljuk.
Mert mit is kell tudni a motivációról?

Idézzünk fel pár gondolatot a cikkemből:

„A motiváció az az energia, ami a céljaink elérését táplálja.
A cél adja az irányt, az utat, ahova el szeretnénk jutni és ehhez biztosítja a motiváció azt az energiát, lendületet, ami eljuttat odáig.
A célt kell minél stabilabban fókuszban tartani, ahhoz, hogy a motiváció minél pontosabban és minél optimálisabban tudjon hozzá kapcsolódni és ki tudja fejteni energetizáló hatását.
Ezért kell, hogy a célon egy folyamatos és tudatos fókusz és munka legyen, ezzel segítve, hogy a motiváció egy minél termékenyebb talajon fejthesse ki energetizáló hatását.”

És idézzük még fel, hogy milyen folyamatot vázoltam fel a „Motiváció – az irányt adó energia” című cikkemben:

„Cél à terv – kivitelezés – visszaellenőrzés – módosítás – kivitelezés – visszaellenőrzés – korrekció – kivitelezés – fenntartás – visszaellenőrzés – módosítás – kivitelezés…”

Fordítsuk le ezt a Titanicos hasonlatunk keretére.
Ha az a cél, hogy megmentsük a Titanicot, akkor minden kimert merőkanál vízzel legalizálni látjuk, hogy haladunk a célunk beteljesítése felé és csak a merési sebességet kell emelni a beáradó víz mennyiségét látva.
A motiváció, a heroikus küzdelem adta lendület fenn fog maradni és benne tudja tartani az embert ebben a folyamatban, hiszen a cél, a megmentés még ott áll, mint megoldandó feladat.
Ez a fókusz megmarad, de közben a Titanic a vágyott célunkkal együtt el fog süllyedni és marad a bukás fuldoklást hozó martaléka.

Akkor még mindig ott a kérdés, hogy egy jó cél hogyan tud – akár ennyire – önromboló lenni?

Hogy nem veszi észre az ember, hogy önmagát is veszélybe sodorva fogja elbukni nagy célja beteljesítését?

Még egyel hátrébb kell, hogy lépjünk a láncolat nyitó elemét felfedve és ezzel megértve, hogy valójában milyen dinamika, milyen mélyen gyökerező szemléleti keret irányítja a tetteinket.
Mert van egy nagyobb rendező elv, egy sokkal személyesebb indíttatás, ami nyitánya minden mozdulatunknak.
Lépjünk a szó konkrét és átvitt értelmében is egyet hátra, júliusi elmélkedésemre.

„Forgatókönyvükben az életfeladatunk” című cikkemre:

Hogy mit hívtam és hívok most is akkor én forgatókönyv elméletnek?
„Különböző kiindulási helyzetek által indukált, de azonos pontokon keresztül végbemenő és ugyanazon végkifejletet beteljesítő esemény láncolat, ami újra és újra lejátszódik az ember életében”

„Minden a forgatókönyvünkkel indul, ami a szemléleti keretet adja motivációnk számára, ami céljaink elérését táplálja, amit véghezvíve megvalósul a nagy terv és az azáltal megteremtett valóság, a leszüretelhető gyümölcse az elvetett és gondosan nevelgetett terménynek – ez maga teremtés köre.”

Ha rossz a forgatókönyvünk, akkor a motivációt helytelen alapvetés táplálja. A célok rosszul vannak megfogalmazva, és ha rossz célba tesszük bele az erőnket, akkor attól a céltól, amitől valami jó végkimenetelt vártunk, annak végül egészen más lesz a kimenetele. Annak valami csalódást és sérülést hozó vége lesz és jön az önvád, hogy miért nem tudtam megvalósítani a célomat. És jön egy újabb kör, aminek még keményebben kezd neki az ember, amitől csak még mélyebbre süllyed az újra ismételt kör végeztével – így írható le legegyszerűbben ez a magába záródó rendszer.

„Jó forgatókönyvnek szentelem az életem?”

Forgatókönyvünkkel összhangban lévő, az abban foglalt működési alapelvünkkel összeegyeztethető célokat választunk – hiszen valamilyen oknál fogva – azokkal tudunk hitelesen azonosulni. Ezeket a célokat fogja a motiváció energiával táplálni ezáltal a kiteljesedés felé vezető úton végig vinni.

De, ha a motiváció „rossz célt táplál”, ami ugyan a forgatókönyvünkkel összhangban van, de mégis ellenünk dolgozik, akkor végső soron a cél sem valósul meg és mi is veszélybe kerülünk.

Mikor ismerjük fel, hogy rossz helyre kerülnek energiáink?

Mikor látjuk meg, hogy a teremtés helyett pusztításba és semmibe vesző elpazarolt enyészetbe vész el minden értékes igyekezet?

Semmilyen áldozat nem tűnik áldozatnak egészen addig, amíg az összhangban van forgatókönyvünkben foglalt szemléleti alapokkal, alaptézisekkel.

Semmilyen bukás, sikertelen célmegvalósítás és abból eredő fájdalom és megroppanás nem tűnik intő jelnek, hogy másképp kellene csinálni, új alapokra kellene helyezni működésünket, míg azt meg tudjuk magyarázni és validálni tudjuk forgatókönyvünk működési alapelveivel, elemeivel.

Ilyenkor csak még nagyobb kihívás és még több energia befektetést hozó megoldásba fogunk kapaszkodni a következő hasonló helyzet véghezvitelekor.

És minél nagyobb lesz a bukás és fájdalom, annál nagyobb lesz az akarat és elszántság, hogy végre sok bukás után önmagunknak és forgatókönyvünknek bebizonyítsuk, hogy képesek vagyunk véghezvinni – bármi áron – forgatókönyvünkben foglalt elképzeléseinket.

A fókusz beszűkül ide és kizárja annak a lehetőségét, hogy felülvizsgáljuk forgatókönyvünk helyességét, hogy tapasztalattá formáljuk a megélt eseményeket, melyek fényében újraírhatnánk és átfogalmazhatnánk forgatókönyvünket.

A végrehajtás szűk látókörű fókusza nem hagy teret tapasztalataink, valódi önmagunkhoz igazított feldolgozására, hanem beszorít egy szűk, a megvalósítás bármi áron történő kényszerébe. Amibe, ha tönkre megyünk, akkor marad a kettős bűntudat, hogy alkalmatlan voltam beteljesíteni a forgatókönyvbe írt sorsomat és gyenge voltam, mert összeomlottam. És ha megírt forgatókönyvemet sem tudtam beteljesíteni, akkor másra már annyira sem leszek képes. Hiszen hogyan tudnék én önmagamnak új sorsot írni – így ragadunk bele a rosszul értelmezett forgatókönyvbe és futjuk újra és újra a Titanicot oly elszántam megmenteni kívánó köröket.

„Mert a teremtés történetében mindig egy emberi élet története elevenedik meg.”

Pedig, ha csak egy szót átírnánk forgatókönyvünkben, a „Mentsd meg a süllyedő Titanicot” helyett a „Mented meg az embert” forgatókönyvi nyitóeleme adná meg a cél irányát és fókuszát és a motiváció energiája az ember mentésre irányulna, ott lenne a teremtés csodája, a megmentett emberek sora.
Az elvetett jó szándék gyümölcsét aratnánk le önmagunk és környezetünk legnagyobb örömére.