Megérkezett az ősz csodálatos színeivel, utánozhatatlan illataival és minden szépségével.

A reggelek, az esték napnyugta után már hidegek és éjszaka is elkél már egy kis fűtés.

Az év termése már learatva, a földek beszántva, az őszi magok elvetve, a természet a téli pihenésre készülődik.

Már csak kármentés folyik a földeken, a kertekben is és az őszi hideg elől a kertbe telepített növények is bekerülnek a fűtött lakásba, pincébe vagy, ahol elférnek, hogy átteleljenek.

A fák leveleit mesteri módon színezi át az ősz fénylő sárgától a rézvörösig, szemet gyönyörködtető tarka szín kavalkád ez, mielőtt megválnának végleg az ágaiktól, hogy betakarják, majd az enyészetükkel táplálják a földet, s a fákat, amiken tavasszal életre keltek.  

Ez a rend a természet rendje, ami azonban jelen korunkban szép lassú, de hosszú évek, évtizedek óta tartó változásával egyre nagyobb kihívás elé állítja az embert, a növény- és az állatvilágot is.

Az évszakok egyre inkább összemosódnak, az időjárás is kiszámíthatatlanabbá kezd válni.

És ez az erő nem uralható, hiába gondolja azt az ember néha eszeveszett gőgjében, amikor oly büszke a kreatív elméjére. Csak alkalmazkodni tud, hogy túléljen, más esélye bizony nincs, mert a törvény nem a versengés, hanem az együttműködés.

“A természet nem siet és nem is vár” – mondta a dédnagyapám és tudják ezt a természettel összhangban élők, a földművelők, a költöző madarak éppúgy, mint a növények és az állatok. Elrendelt ideje van mindennek, a ritmusát is ez szabja meg. 

A föld, a természet szeretetét dédnagyapám génjeivel örököltem, mivel városi lányként nem igen volt hogyan és kitől tanulnom, hogyan kell ásni, vetni, ültetni, a növényeket gondozni, de mélységes örömeim forrása volt mindig. Legyen az akár csak egy ablakpárkányra tett virágláda, vagy talpalatnyi föld mindig úgy éreztem, hogy vétek vetetlenül hagyni.

Dédnagyapám egy kis Szeged melletti faluban Földeákon élt, nagygazdának számított, sajnos nem ismertem őt, csak édesapám elmondásaiból tudom, hogy még 80 évesen is az első kaszás volt aratáskor a földeken és a lányok alig győzték szedni a markot utána, s hogy gondos jó gazdája volt, földnek, jószágnak.

Mostanában elgondolkodtam azon, ha ma hirtelen itt teremne ebben a felgyorsult időben, a rohanó, elgépiesedett, eliparosodott világban, tudna e bölcs tanácsot adni nekünk, akik a nagy rohanásban rég elszakadtunk az égtől, s a földtől is.

Azt hiszem, felmutatna az égre és igaza lenne, mint mindig.

Ami nem változik sosem, az a bolygók járása, a Napé, de legfőképpen a Holdé a huszonnyolc napos ciklusaival, ami az erejével tengereket mozgat és megszabja az árapályt.

És nemcsak azt, hanem szinte mindent. A mayák Szinkronáriuma, ami erre a ciklusra épül és követi ezt, a mai napig hajszálpontos „naptár”, pedig évezredes.

Évekkel ezelőtt a kezembe került egy könyv, Johanna Paungger – Thomas Poppe Útmutató Hold című könyve.

Ámulattal olvastam, hogyan hat a testünkre, a szerveinkre, a növényekre, a fákra, a földre, a látszólag élettelen dolgokra is, hasznos útmutatásokkal látva el az olvasót.

A dolgok működésének mélységeit kutató hajlamomnak engedve, de nem hiszékenyen, a tapasztalatban bízom, így kipróbáltam akkor még csak a háztartásomban. Kellett hozzá egy aktuális Holdnaptár is, hogy tudjam napra pontosan a 12 csillagjegy közül épp melyikben munkálkodik két, néha három napig. Csodaként éltem meg, ahogyan működött és eluralkodott a rend.

Víz napokon mostam, locsoltam a kertet és a szobanövényeimet, levegő napokon tisztítottam ablakot, föld napokon ültettem és ültettem át a dísznövényeket, főként Szűz napokon, Bak napokon irtottam gazt a virágágyásokban, s bizony három hétig nem is kellett már gondot fordítanom rá, minden élt és virult, tűz napokon Oroszlánban kértem időpontot a fodrászomhoz és így tovább. A családom eleinte furcsállta az új elköteleződésem, de látva, hogy működik, rám is hagyták.

Nem tudtam, hogy az új életem alapjaihoz gyűjtöm a tudást, ami azután nagy hasznomra vált évekkel később és egy vidéki kisvárosban szinte mozgalommá nőtte ki magát.

Egy hatalmas kert, ami vállig érő gazban állt és egy kicsi ház lett az új, puritán életem színtere hét esztendőre. A szomszédok első évben gyanakodva figyelték mit művel a „városi naccsága”, amikor egy terebélyes, út menti árokból mentett fűzfának kezdtünk gödröt ásni a kertben, júliusban. Az útról igaz kicsinek látszott és alaposan meg is dolgoztatott mire kiszabadítottuk onnan, persze Szűz napon. Az új helyén alaposan eláztattam, de szigorúan csak víz napokon, mégis elszáradt az összes levele. A szomszédok bólogattak, én locsoltam, meg ölelgettem is gyakran, s már kezdtem elbizonytalanodni és hitelt adni a bólogatásoknak, amikor egy reggel az ágain duzzadó új rügyekkel fogadott és pár hét múlva terebélyes, hűs árnyékot adó, szinte földig érő lombsátrával hálálta meg a kimentést.

De az igazi elismerésre a következő év volt hivatott, amikor már megmutatta magát a mindenféle permetezéstől és gaztól mentes, óriási, gazdagon termő veteményeskertem.

Már átmentünk a három stáción addigra.

Először bolondnak tituláltak, azután valamiféle vajákos boszorkának, s átmentek inkább a túloldalra, de végül kérdezni kezdtek.

Elsőnek a szomszéd kertész, hogy hogyan csinálom, s hogy átültetné a cseresznyefáját, meg mondanám – e mikor lehet, különben ki kell hogy vágja, mert hogy rossz helyen van.

A következő évben az első tálnyi cseresznye engem illetett, amitől egészen meghatódtam, azt mondta a fa küldi hálából, mert megmentettem.

S azután már beszéltünk gyógyításról, s minden másról, melyik növények szeretik egymás társaságát, s védik egymást a kártevőktől, s lassan az ő kertje is átalakult.

De hírét is vitte, mert a „mag jó földbe hullott” és egyre többen nyitogatták a kulcsra sose zárt kapunkat.

Ez volt az én hétéves elvonulásom, tanítottam és tanultam, gyógyuláshoz segítettem és gyógyultam én magam is, gondoskodtam, tápláltam minden élőt, alkalmazkodva a Nap és a Hold és az idő járásához és egyre teljesebbé váltam közben.

A mai világ se változik gyorsabban, mint kellene, épp a maga ritmusában teszi évezredek óta, pont úgy, ahogy kell egy magasabb terv szerint, mint azt átláthatnánk, de ez így van jól, én ezt érzem és így gondolom. Nekünk kell kicsit lassítani, figyelni befelé, újra kapcsolódni a belső lényünkhöz és a természettel és egymással is együttműködni. Nem lemondani kell a világról, hanem átalakítani, élhetővé tenni jobbá téve önmagunkat és a környezetünk is változni fog, igaz lassan, de biztosan.

A hivatalos állásfoglalások klímaváltozásról, várható katasztrófákról beszélnek, nem kicsit riasztva és manipulálva is az embereket, nem ritkán az érdekeik mentén.

A természeti népek spirituális vezetői viszont átalakulásról szólnak, ami nyilván jár szokatlan és bevett megoldásminták nélküli nehéz helyzetekkel is. Én ez utóbbinak adok hitelt.

Volt alkalmam találkozni Don Alejandróval, a ma élő mayák törzsfőjével, körülbelül tíz éve, aki beszélt erről. Ő emlékszik a 13 ezer évvel ezelőtti inkarnációira is, a Föld folyamatosan fejlődik, változik mondta, a földön élőkével együtt, így volt ez régen is. Ez a fejlődésnek egy újabb, de különleges fázisa, aminek mi most a tanúi vagyunk, és ha jól alkalmazkodunk, sikerrel járunk.

Ez folyamat, s hogy mikor zárul annak tudása az égieknél van, de rajtunk is múlik, egyénenként és kollektívan is tudunk ebben segíteni, vagy hátráltatni is.

A kollektív tudatban levő információk aránya a döntő.

Ahogyan dr. Masaru Emoto kísérletében a szeretet, a hála, az együttérzés szavak rezgései harmonikus gyönyörű kristályszerkezetbe rendezik a vizet, ezek a rezgések minden mást is ugyanígy rendeznek harmóniába.

Persze amit korábban vetettünk tudattalanul, a szokások, berögzülések, megvezettetések mentén azt le is arattuk, merem remélni ez már a múlt.

A jó hír, hogy most tudatosan választhatunk, a jelenben mit vetünk el, mit teremtünk meg, mert választás mindig van.