Viszonylag korán megjelentek a kézfejemen a májfoltok. Anyu azt mondta, örököltem, és mivel még az ötven évemet sem értem el, ez nem volt megnyugtató. Irigyen figyeltem az idősebb hölgyek kezét a járműveken, ha nem volt rajtuk egy folt sem.

Ugyanakkor rendkívül megdöbbentem, amikor a szeptemberi tankönyvárusítás kapcsán iskolánkba kilátogató RTV híradó adását látva anyu a televízió képernyőjén keresztül felismerte a kezeimet, holott az arcom nem látszott.

Ettől függetlenül a kezeim mindig nagyon fontos testrészeim voltak, s nemcsak azért, mert 22 évig általános iskolai technikatanár voltam, emellett kézműves alkotó. Sokszor elcsodálkoztam, mi mindenre képesek a kezeim, néha magam sem értettem, hogyan valósultak meg általuk a fejemben megszületett ötleteim.

Lám, most is, ahogy ezt a cikket írom, rácsodálkozom az ujjaimra, milyen rugalmasak, milyen frissek, milyen tudatosak, ahogy a billentyűkön megtalálják a helyüket, mintha szemük lenne, „tornáznak” a klaviatúrán, s közben szavak kerekednek a monitoron, alkotják azokat a mondatokat, amelyek tegnap este óta zakatolnak bennem.

Ez pedig a kezek szerelme.

Volt egy fiatal fiú az ismerőseim közt, – még alig múltam húsz éves, amikor egy buliban találkoztunk, – aki megismerkedésünk „hajnalán” kifejtette, kezei alapján ítéli meg a lányokat, és ha elhanyagoltak a körmeik, akkor a továbbiakban nem kapcsolódik velük. Hát bizony sikerült bennem kisebbségi érzést keltenie, mert a körmeimet édesapám körmei formájára alkotta a természet, és sosem tudtam olyan szép nőies körmöket növeszteni, mint sokan az ismerőseim közül. Igaz, a kezeket tényleg szebbé teszi a szép köröm, de a természet ezt adta nekem, hát ezzel élek. Sőt, a viszonylag lágy, könnyen törő és formátlan körmeimre rátettem még egy lapáttal, amikor a kilógó csavarokat látni nem bírván a körmeimmel próbáltam őket becsavarni, hogy bizonyos helyiségek kilincsei le ne essenek. Ezután a műköröm látszott az egyetlen megoldásnak, de a testemnek nem tetszett, előbb leugráltak, majd gombás lett az eredeti körmöm a műkörmök alatt. A testem azt üzente, fogadd el, ez van, ilyen a kezed, májfoltos, ilyen a körmöd, formátlan, de csodákra képes, olyanokra, amelyekre csak te vagy predesztinálva.

Ezért már máshogy nézek a kezeimre.

Látom bennük azt, hogy valami csoda minden porcikájuk, minden alkatrészük, minden, ami látható, és minden, ami belül mindezt irányítja, mozgatja, lazává, bársonyossá teszi az érintést, keménnyé az ütést, erőssé a fogást. A másodperc tört része alatt reagálót, amikor el kell kapni a labdát vagy egy tárgyat, amely lefelé indul el a gravitáció nyomán.

Mindaz csodálatos, amit tudatosan vagy tudattalanul teszünk velük. Kezeink megadják nekünk a varázslat lehetőségét, nem kell varázspálca hozzá – kezeink maguk azok, – hogy érintsünk, simogassunk, kapcsolódjunk, érzékeljük világunk tárgyait.

A kezek szerelme pedig az, amikor belefeledkezem saját kezem szépségének, létezésének jelen pillanatába, s elindítok egy mozdulatot. A mozdulat nyomán egy másik kézzel találkozom, annak a másik kéznek a bőre és ujjai is mély szeretet-kapcsolódást sugároznak felém, majd kezeim irányításával s karjaim által kibontakozik az az áramlás, amely szavak nélkül is összekapcsol minket az Univerzum végtelen szeretete által közvetített vibráló örömmel. Egy végtelen csodálatos érzéssel, azzal, hogy ÉLEK, LÉTEZEM!

Táncolunk. Szabadtánc, egyénenként mindenki máshogy éli meg ugyanazt a zenét. A lassú ritmusra magába mélyed, földön térdelve hullámzik, lassú keringővel kering a teremben, maga elé képzelve partnerét vagy egy színháztermet, ahol ő a színpadon teszi ugyanezt. Mindenki a saját világában, a lassú és gyors számok váltakozásának ütemére áramlik. Néha kinézek a szemhéjaim mögül, majd újra behunyt szemmel lassú lélegzettel feledkezem bele a lehetőségbe, hogy vagyok, hogy megint ott lehetek, ahol megvalósulhatok testi-lelki mivoltomban, a szerető közösségekben. Esetenként a lassú számok után jönnek a pörgős zenék azért, hogy kirázzuk, kiengedjük a gőzt, majd újra lelassulunk, lelkünkbe építjük a zene csengő dallamait.

És akkor meglátok egy kezet, amely megszólít, arra „kér”, hogy kapcsolódjak hozzá azért, hogy kezeink lassú, finom érintéssel találkozzanak, hol az ég felé, hol a talaj irányában, hol egymásnak háttal, de összekapcsolódva létezzünk, elvesszünk a semmiben, amelyben csak mi vagyunk kezeink által. Legyünk négy kéz, amely a szépségről szól, a táncról, az érintés gyönyörűségéről, a belső örömről, a lágy szerelem energiájáról, az emberről, s mindarról, ami ott abban a pillanatban megszülethetik, mindeközben ahogy kanyarodik, csavarodik a két kar, vibrál a test és mosolyog a száj.

Nézem a kezeinket, nem győzöm csodálni, mert ilyenkor szerelmes vagyok önmagamba, az életembe, a térbe, mindenkibe s mindenbe, ami körülvesz.

Érintésem lágy, meleg, szeretetteljes, átadja lényem, lelkem üzeneteit, átveszi a partnerem sugallatait. Szerelem ez a javából, olyan szerelem, mint ahogy a napot szeretjük, amikor átjár és feltölt, olyan, mint amikor átfúj a szél a hegycsúcson, ahogy ott állunk kitárt karral, olyan, mint az óriás lehelet, a maratoni futás végén, ez maga az élet szeretete.

Kezeim önálló életet élnek, boldogok és boldoggá tesznek, feltöltődnek a másik érintése által. Aztán suhanok tovább azért, hogy a legközelebbi partneremnek továbbadhassam e kapcsolódások csodáit és szerelmes kezeim érintését.