A naptáram lapozgatva meglepődve ébredtem rá, másfél hónap és itt a karácsony.

Még két hét és vasárnap fellobban az első adventi gyertya lángja a hagyomány szerint, a Hit angyalát köszöntve, majd érkezik a Remény angyala, őt köszönti a második, azután advent harmadik vasárnapján az Öröm angyalát üdvözli a gyertyafény, s végül karácsony szent estéjén a negyedikként fellobbanó láng a Szeretet angyaláé, aki felerősíti a már lobogó három másik erejét és ragyogását ebben a mai furcsa, szokatlan, már-már hitét és reményét is elveszített világban.

Mindennek rendelt ideje van.

És talán nem is véletlen, hogy az embert próbáló, a nehéz csillagállásokat hordozó időben jelzőfényként gyúlnak meg a gyertyák idén és mindenkiben ébred a szeretet fénye.

Átlengi a földet, megtölti a kollektív tudatot és ennek még a legmorcabb „utálom-a-karácsonyt” típusú ember sem tud teljességgel ellenállni.

A HIT

A hit nem azonos azzal, hogy elhiszek valamit, mert az utóbbiban mindig ott lapul a kétség. A hit mentes a kétségtől, valami sokkal mélyebben gyökerező érzés, tudás, tapasztalás a bölcsője, ami, jóllehet nem a látható világban ring, hanem valahol a lelkünk legmélyén, egész egyszerűen csak tudjuk, hogy úgy van, és ezt nem tudja megrendíteni semmi.

Az emberekben benne van a gyermeki csodavárás készsége, lehet sokukban mélyen a tudatalatti szintjén lebetonozva, ha túl sok csalódás érte őket az életben, de mégis ott van. Sokunkban közel a felszínhez, és nagyon nem is lepődünk meg azon, ha a dolgok úgy alakulnak, amire azt mondhatnánk: ez maga a csoda. A mai modern tudomány szinkronicitásnak is definiálja. A kicsit misztikusabb megközelítés az, „ha Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot”, ha a lehetőségekről beszélünk. Mindannyian élünk meg ilyeneket, s közben fel sem merül, a kulcsot a hitünkben kell keresnünk.

Vagy itt vannak a csodálatos gyógyulások, amelyek ellentmondanak minden orvosi előrejelzésnek a lefolyásukat illetően, és nem tisztelik az orvosi protokollt.

dr.Joe Dispenza egy előadásában elmondta, hosszú éveket töltött azzal, hogy felkutassa, megértse, melyek lehetnek a közös pontok a csodával határos gyógyulást elérő emberek körében, akikről a hagyományos orvoslás már lemondott.

Az egyik a hit volt abban, hogy képesek rá, eleinte csak halvány reménysugárként, de ezt folyamatosan, kitartóan erősítették magukban és megtörtént.

Amikor azt mondom, hiszek egy folytonosan jelenlévő magasabb erőben, intelligenciában, ami az univerzumot irányítja és még rám is gondja van, ezt nem elhiszem, mert nem tudok rá magyarázatot, csak tudom, hogy úgy van és a hitem az, ami összekapcsol vele.

A REMÉNY

A sors mindannyiunk életében produkálhat rendkívül nehéz helyzeteket, amikor minden veszni látszik, kilátástalanná válik és teret nyerne a tehetetlenség érzése és ebbe bele is törődnénk. De az ember képes küzdeni, amíg bele nem fárad, az ismert, tanult eszközeivel elméből a kifulladásig, mondják, erőn felül is, bár szerintem olyan nem létezik.

Amikor az eszközök kudarcot vallanak, van egy pont, ahol az elme elhallgat, keskeny ösvény nyílik, aminek az eredője a hit bölcsője mellett lehet, és megjelenik a remény. Halvány, majd egyre ragyogóbb fénypont a mélysötétben, s mint egy világítótorony fénye utat mutat a hitnek, amiket ha engedünk lenni, tápláljuk, erősítjük, hegyeket mozdíthatunk velük.

Ismertem egy idős katonaviselt embert, egy közeli barátnőm édesapját, aki hadifogolytáborban volt hosszú ideig.

Végtelenül szelíd, jólelkű, vidéki tanárember volt, aki nagyon idős kora ellenére is mozgékony, szellemileg friss volt és én nagyon törékenynek láttam. A testsúlyát sosem sikerült igazán visszanyernie a hazatérése után, a családja körében békésen bekövetkező haláláig sem.

Számunkra borzasztó történeteket mesélt a fogságról, de csak ha kérdeztük, magától sosem, és nem drámázott, az ő megélt valóságát mondta el.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogyan lehetett ezt túlélni, honnan volt benne ennyi, szinte emberfeletti erő.

Mosolyogva válaszolt:

• Tudod kisjányom, sosem hagytam elnémulni magamban a hitet, hogy túlélem és a reményt, s bár megfogalmazni nem tudtuk, csak éltük, hogy hazajövök. Hol az egyik volt erősebb, hol a másik, de támogatták egymást idebenn – és a szívére mutatott. – És a szeretet a családom iránt, ami húzott hazafele, mert sokszor szinte tapinthatóan éreztem az övékét is. Nap mint nap elképzeltem, éreztem is, milyen lesz az öröm, amikor hazaérek.

ÖRÖM

Az öröm is egy mélyen a lelkünkben élő érzés.

Nem azonos az érzelmekkel, mert azok csak jönnek-mennek, folyamatosan változók, mint a felhők az égen, vagy mint a gondolatok. Egyik sem a miénk, kívülről jönnek és az elménk vagy megragadja őket vagy nem, ha igen, társít gondolatokat, hozzá kapcsolódó érzelmeket.

Az öröm a lelkünkben fészkelve, mint egy szelíd madár, arra vár, hogy szárnyra kaphasson.

Földöntúli öröm, ugye ismerjük ezt a kifejezést, mindannyian éltünk már át ilyet.

Anyaként, apaként az újszülött gyermekünket először megpillantva, s a karunkba véve, társként a társunk örömét együtt átélve, az öreg katona a hosszú hazavezető úton, amit a képzeletében annyiszor idézett, figyelve arra, hogyan növekszik az érzés a lelkében minden egyes lépéssel és teljességgel betölti, amikor meglátja a szeretteit.

A gyermekeim koncertjein is megélem ezt mindig, újra meg újra. Látom őket átszellemülni, átadva magukat a zenének, amit ők hoztak le, tettek hallhatóvá a mi számunkra is. Látom és átélem a felszabadult örömüket előadás közben, s a végén, hogy átadták, amit szándékuk szerint átadhattak.

A felszabadult öröm a lélek szabadsága, ami parttalan, kiáradó és magával ragadó, amikor megérint, felébreszti a másik emberben lakó örömöt. Talán ezért is szeretünk örömöt okozni másoknak, amire a szeretetünk inspirál.

SZERETET

A szeretet önmagáért való, az éli és azt élteti, aki átérzi. Aki nyitott szívvel él és kiáradó szeretet veszi körül, nem függ senki szeretetétől. Mások szeretete pusztán csak ébreszti, előhívja a bennünk lakó szeretetet.

Annyian szóltak már a szeretetről, annyiféleképpen és azt érzem, hogy talán a legtöbb félreértés, ami övezi, is ebből származhat.

Szeretet-e az elnyomó szeretet, a feltételekhez kötött, a mérgező szeretet? Hallottuk-e már életünkben ezt a mondatot: „legyél jó, mert különben nem szeretlek”? Bizony, igen és életünk első nagy csalódásai közt tarthatjuk számon, főleg, ha első pár évünkben hangzott el, amikor mi még a feltétel nélküli, őszinte szeretet állapotában léteztünk és amely szeretet csak jelen van, mindenhol, mindenben, összeköt mindent mindennel, egységbe szereti az univerzumot, nevezhetem Istennek vagy magasabb rendű erőnek vagy intelligenciának, kinek melyik az elfogadható, de állandó áradó jelenlét, bár megfogalmazni nem tudtuk, csak éltük.

Azután megfeledkeztünk róla és valami furcsa üresség töltötte be a helyét, amit mindenfélével próbálkoztunk betölteni, sikertelenül.

Talán erről szól a jelen idő, ami a közös teremtésünk, és talán erővel ruház fel az advent négy hete, és alkalmat ad arra, hogy változzunk és változtassunk.

Tegyük le a terheinket, amit generációról generációra magunkra vettünk és hordoztunk vélt vagy valódi sérelmeinket, tévhiteinket, és gyógyítsuk be a sebeinket.

A bennünk élő szeretet képes erre, ha kifejezzük a szándékunkat és teszünk is érte, megtapasztalhatjuk a belső béke érzését is, mert csak lehalkítani tudjuk az érzéseket, ha és amikor csak kifelé figyelünk, de elveszíteni nem.

Kedves Olvasóm!

Lehet, szokatlannak tűnik, de egy egyszerű kis adventi mágikus gyakorlatra, tapasztalásra hívlak meg szeretettel, ha kedvet érzel hozzá.

Amikor meggyújtod majd a HIT adventi gyertyáját, mondd ki csendesen: A HIT VAGYOK és figyelj befelé, az érzésre. Azután majd mondd el a hét minden napján egyszer, akár többször is, ahogy jól esik és érezd, az érzés napról napra erősödni fog.

Azután tedd meg ugyanezt a REMÉNY, az ÖRÖM és a SZERETET adventi gyertyáinak meggyújtása alkalmával.

Adj időt magadnak az érzések megtapasztalására

Kívánok örömteli felfedezéseket a gyakorlás során és készülődést az ünnepekre.