Karácsony. Annyi érzés, gondolat, hit kapcsolódik ehhez az ünnephez. Csodavárás, fény születése, szeretet, béke a fennen hirdetett és megélni vágyott szólamok, miközben ez az időszak egyre inkább elkorcsosul, és már hírből is alig van köze bármi hasonlóhoz.
Kedvenc emlékeim a gyerekekkel együtt, saját kezűleg készített ajándékokhoz kapcsolódnak. Az izgalomhoz, örömhöz, hogy vajon mit szólnak majd a megajándékozottak ahhoz, amit kifejezetten nekik készítettünk.
A bejglisütés pillanatai jutnak eszembe, miközben a fenséges ízeket most is érzem a számban. A diós volt mindig is a kedvencem, bár később a mákossal is megbarátkoztam. Különösen a meggyes mákossal. Aztán jöttek a különféle extra ízek: marcipános, gesztenyés és még ki tudja, hányféle variáció. Nevetek, ha arra gondolok, hogy az elképesztő mennyiségben készített süteményeket bizony néha még szilveszterkor is ettük.
Aztán már semmire nem volt idő. Év végén volt a legtöbb munka, és mi mindent igyekeztünk befejezni. Ezért aztán az igazi örömteli pillanatokra, az együtt készített ajándékokra és a közös sütögetésekre már nemigen maradt idő. Futás a boltba, gyorsan megvenni a legfontosabbakat, és letudni az ajándékokat.
Évről évre feszültebb időszak lett a karácsonyi, ahogy az üzletekből ki-, üzletekbe berohanó emberek arcán is inkább feszültséget, mint békességet látok. Idegeskedést, kapkodást, feszültséget az öröm, az egymásra figyelés és az odafordulás helyett.

Fokozatosan távolodtam el ettől a valóságtól. Már nem akartam ajándékokkal ünnepelni, békére, nyugalomra vágytam inkább, szeretteim körében, egymással töltött időben.
Aztán ez is átalakult, mást választottunk. A pillanatokat hozom magammal, és a szeretetteli kapcsolódások örömét élem meg ilyenkor (is), bárhol vagyok éppen.

Mert szeretem távoli helyeken tölteni a karácsonyt, olyan földrészeken, ahol az év vége nem csak a pénz költésről és az év végi hajrá kipihenéséről szól. Ilyenkor utazom messzi világokba, azért is, hogy melegebb éghajlaton legyek, és azért is, hogy más népek kultúráit fedezzem fel.
Idén Mexikóban töltöm az év végét, és itt indítom az új évet is.
Élvezem a békét, a természet közelségét, a csendet, és a kedves, segítőkész, barátságos emberek közeledését. A mexikóiak többsége derűs, nyugodt, mosolygós szemű, könnyedén kapcsolódó. Ahogy beszélgettem többükkel, nekik is megvannak persze a maguk gondjai. Mégis csendes elfogadással lépnek tovább az életükben.
Félre ne érts, nem beletörődéssel, hanem elfogadással. Ellenállás helyett bölcs derűvel és megértéssel. Mert az élet megy tovább, bármi is történik benne éppen.
Mexikóban a karácsonyi díszítés is teljesen más jellegű. Itt nincs tél, nincsen hó, karácsonyfák is kevéssé, vagy inkább csak stilizálva jelennek meg. Azok is főként a bevásárló utcán, és azokon a helyeken, ahol európai vagy amerikai emberek fordulnak meg.
Itt is vannak persze plázák, főként azokon a területeken, ahol nagyon sok a turista. Egyébiránt az ünneplés és a díszítés egészen más jellegű. Hagyományos anyagokból készítenek csillag jellegű díszeket, illetve színes lufikat láttam nagyon sokat, inkább a turisták által kedvelt helyeken.
Ami feltűnt, hogy itt nincs vásárlásőrület. És ahogy megyek befelé Mexikóban, egyre távolodva a turisztikai célpontoktól és közeledve a dzsungel irányába, az autentikus mexikói léthez, egyre kevésbé látok feldíszített helyeket.
Annak ellenére, hogy nincs vagy minimális a karácsonyi dísz, sokkal őszintébbnek és szeretettelibbnek érzem a mexikói emberek szívét és azt, ami bennük van. Nemcsak három napra, nemcsak karácsonykor, hanem általában.
Ennek kapcsán azon tűnődöm, vajon miért van az, hogy három napba akarjuk sűríteni a szeretetet, fényt, megbocsátást, elfogadást, örömöt. Hiszen ezek a mindennapjaink részei, mégis, mintha az év többi napján egyszerűen megfeledkeznénk róluk. Olyan, mintha nem lenne fontos ezek mentén élni, vagy csak szavakban lenne fontos, mert a tettekben valami egészen más nyilvánul meg.
Mikor lett a betegség fő téma az egészség helyett? Mikor lett az aggódás, a félelem a hívószó, a szeretet, a mosoly helyett? Mikor lett az ítéletalkotás és véleménynyilvánítás a menő?

Szerencsére ez nem mindenhol van így. Vannak még olyan helyek ezen a földön, ahol az emberség a divat, és a szeretet a közös nyelv.
Néha azért elgondolkodom azon, hogyan fogadnánk most Jézust, hogyha megérkezne közénk. Egyáltalán felismernénk-e, vagy ismét csak halálában emelnénk mártíromságra? (Mint ahogy tesszük azt oly sokszor, oly sok mindenkivel.) Elfogadnánk-e azt, amit mond, amit tanít? És vajon hány asztalt és hány árus standját borítaná föl mérgében, amikor azt látná, hogy csak a pénzről szól minden? Mit kezdene ebben a hideg, érzelmileg kiüresedett világban?
És mi vajon mit kezdünk ebben a világban?
Rajtunk múlik, hiszen mi, emberek alkotjuk ezt a világot.
Kívánok fényt, békességet, és sugárzó szeretetet az év minden egyes napjára.
Gürtler Szilvia



