“The earth turned to bring us closer,
it spun on itself and within us,
and finally joined us together in this dream…” (Eugenio Montejo)

Vártalak!

Szobám ablakához simulva ültem és néztem, ahogy kint zajlik az élet.
Mindenki ment az útjára, s tette a lépéseket a dolgához vezető irányba.
Közeledés és távolodás pulzált körülöttem és minden lépésben ott volt a reményem, hogy Te jössz majd egyszer csak a közelembe. Hogy egyszer a közeledés és távolodás pulzáló váltakozása egy megnyugvást találó közeledésbe szelidül le és megérkezel hozzám, hogy közelemben legyél, s többé már ne távolodj el tőlem.

Mert én csak ezt tehetem. Várhatlak rendületlen odaadással és türelemmel. Itt vagyok, mint origó, mi köré a keringésed pályája majd felírható.

Stabilan állok és nem mozdulok, nehogy elvesszen a fókuszt jelentő központ, aki én vagyok, akihez te majd megérkezel.

Mert ugye meg fogsz érkezni életembe?
Mert ugye majd egyszer a közeledés és távolodás pulzáló dinamikájában egyszer megszakad a lánc és a közeledés, a közelembe kerülés ereje felülírja a váltópont, a távolodás tőlem elválasztó távolságának erejét?

Ugye úton vagy már?
Én itt várlak szobám ablakához simulva áttetsző fénnyel átitatva, jelt adva, hogy én létezem!

De hol jársz te most az utadon? Közeledsz hozzám? Egyáltalán tudod, hogy én vagyok?

Itt a szobám ablakához simulva ülök és várlak, a közeledés és távolodás pulzáló dinamikájában a megérkezésed pillanatára várva.

Kerestelek

Mivel nem jöttél és én már nagyon rád akartam találni, hát úgy döntöttem elindulok eléd, hogy így gyorsítsam fel egymáshoz közeledésünk folyamatát.

Minden emberben téged kerestelek, s oly sokszor meglátni véltelek!
De mindig rá kellett eszmélnem, hogy nem te jöttél velem szembe!

Kerestelek, de nem tudtam hol talállak. Random csapódtam mindenféle utakra, s hoztam magam embert próbáló kihívásokba.
Csak meg szerettelek volna találni, ez a vágy hajtott. A vágy, hogy én már készen állok és minden perc mit tőled távol töltve kell lennem fölöslegesen kidobott, elvesztegetett idő.
Választ a miértekre már nem találtam, ezért akartam hozzád sietni, hogy a kételyemre a párbeszéd másik fele te legyél végre.
Szomorú monológomat a párbeszéd pezsgő lendülete töltse meg – ennyi vágy hajtott előre oly epekedően.
Kerestelek, kezemben egy képpel rólad, mit oly sokszor láttam szememet rólad álmodozón lehunyva. Az arcot kerestem minden szembe jövő emberben, hogy végre meglássalak és felém gyere egy fénylő reggelen, hogy holnapom utána már ne egyedül íródjon!

Kerestelek! De megtalálni nem tudtalak bármerre is mentem.

Megszállottaddá váltam

Szent oltárt emeltem Neked, s mint félistenséget ünneplő dicshimnuszt zengtem képed előtt percről – percre.
Követtelek és kutattalak. Bármi áron birtokolni akartam egy darabodat, részedet.
Ideál képet festettem le fejemben rólad, egy tökéletes képet, mi szerintem vagy, mi szerintem lehetsz túl a rajongás fényes világán.
Ahol ott voltál, ott voltam én is. Köréd szerveztem az életem is, csak hogy közeledben lehessek, csak hogy észrevegyél a tömegben!
Elképzeltem mit mondanék neked, s te hogy válaszolnál arra nekem.

Elképzeltem, hogy csak mi ketten vagyunk, hogy a téged rajongással szerető tömegből engem kiemelve, magad mögött hagyva a többi csillogó szempár vonzását csak rám figyelsz. Tekinteted tekintetemben elveszve bezáródunk közös történetünk pici világába lecsendesítve a zajt, mi körülvesz téged a sikoltozó rajongásba fojtott vágyat, amivel mindenki csak egy pici részét akarja magának belőled.
Én vagyok számodra a legjobb, még ha ezt még most nem is tudod, s követni foglak nagy hittel és lendülettel, míg egy szép nap végül az enyém leszel!

Függtem tőled

Nálad volt kalitkám ajtajának kulcsa, te szabályoztad szabadságom és bezártságom, s én önként hagytam, hogy felettem így uralkodj.
Levetettem mindent, mi én voltam, s elfogadtam mindent mit te adtál helyette nekem, rám.
Szűkre szabott zárkámba így vonultam be.
Mert azt mondtad megvédesz engem, s legjobbat akarod nekem, hogy óvni és őrizni fogsz engem, s a lakat, mi kalitkámon lóg, kint tartja az engem bántani akaró embereket.

Azt nem mondtad, hogy végül engem zársz el.
Azt mondtad értem vannak a rácsok, mert a világ veszélyes hely, s nyugodjak meg, mert benned biztonságra lelek.

Csak hogy egyre szűkösebb lett életterem, s egyre szigorúbb szabályok mellett nyíltak meg kalitkám ajtajai.

Erőtlen lettem, s elvesztem, tőled függött az életem. Csak azt tehettem, mit megengedtél nekem, s erre már csak akkor eszméltem rá, mikor minden szabadságomtól megfosztva léteztem.

Letettem jóhiszeműen életem, abban az ígéretben bízva, hogy jobbat kapok helyette.
Lecseréltem énemet egy újra, mert hittem jobbat kapok régi létem helyett, hogy új ruháim szebbek és jobbak lesznek, benne még inkább kiteljesedhetek.
Azt hittem táplálsz engem és új falatokkal ismertetsz meg, de rájöttem, hogy kiszolgáltattam magam neked.

Enni kaptam mikor enni adtál nekem, szabadon mehettem, mikor kinyitottad cellám ajtaját, kimehettem, ahova engedted, beszélhettem mással, mikor te úgy ítélted meg – de beleszólni, hogy velem mi történjen, már nem tudtam, nem engedted.

Én már csak az voltam, mit te kreáltál belőlem. Játékszer voltam a kezedben, mivel szabadon rendelkeztél. Bőrömet vitted a vásárba, s élvezted az újonnan felettem szerzett hatalmadat.
Megszűntem létezni saját jogomon, s mit egykor önként tettem le aranykalitkába menetelem örömére, arról mára tudom börtönbe lépésem saját vállalású döntése volt, egy visszafordíthatatlan folyamat első „szabad akaratból” meghozott lépése.

Elvesztettelek

Örökre nélküled a kiteljesedés beteljesülése nélkül, megcsonkítva kell, hogy létezzek.
Hagytalak elmenni. Nem tudtam rád vigyázni! Nem volt elég erőm, hogy megvédjelek, és magam mellett tartsalak téged!
Lassan tűntél el az életemből vagy egy szempillantás alatt? A választ erre már megadni pontosan nem lehet, csak a hiányodat érzem.
Nem tudtam értékelni azt, amim volt, túl magától értetődőnek vettem, hogy vagy nekem, s belekényelmesedtem ebbe a helyzetbe.
S mivel magától értetődő volt, mivel azt gondoltam nekem jár csak még többre vágytam. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy hol a hiba, mit javítanod kell, hogy még jobbá tedd, hogy kijavítsd mitől nem olyan tökéletes a nekem járó kegy – maga a léted.
Minden, ami jó volt benned rátarti módon úgy hittem csak úgy az enyém lehet, anélkül, hogy cserébe nekem is valamit adnom kellene.

Én voltam az origó, az etalon, mihez neked igazodnod kellett. Én voltam a megrendíthetetlen állandóság, mihez mérten neked alakulnod kellett, mint a méhkirálynő ki körül a kaptár népe sürög – forog úgy kellett neked szolgálnod engem.
S egy nap arra ébredtem, hogy már nem vagy mellettem.
Értéked súlyát most kezdem el érezni. Tükörbe nekem ezzel a bűntudattal kell nézni, s csak az új kezdet, a megbocsátás reményében tudok bízni.

Mert elveszítettem ki érték volt nekem, kit értékelni, mikor ott volt mellettem méltatlanul elfelejtettem.

Elmentem melletted
Nem vettelek észre, hogy ott voltál.
Nem vettem észre, de talán még hozzám is szóltál?
Nem láttalak, nem hallottalak, nem éreztem jelenlétedet csak ott voltam saját világom csöndjébe zárva, hova külső inger be nem férkőzhetett.
Ott voltam, de nem voltam jelen.
Léteztem, de nem éltem, hozzám kapcsolódni így nem lehetett.
Csak fények és zajok szűrődtek be saját világomba, magamnak alkotott fikció szőtte létembe, hol elképzeltem, hogy üres korpuszok sétálnak csak körülöttem.
Nem láttam arcokat és nem hallottam hangokat, üres voltam csak úgy poroszkáltam saját magamon belül életemben és az engem körülvevő térben.
Kiüresedett voltam, mely ürességhez kapcsolódni nem lehetett, a semmibe kapaszkodni hogyan is lehetne?

Talán ott voltál és szóltál nekem, de nem hallottam a hangodat, ürességem sebektől áttört szita testén csak, mint tranziton érintés nélkül hullottak át az események és élmények, nyomot nem hagyva a semmitől kongó korpuszon.

Elképzeltelek, és mint hologramot az egemre festettem

Hol kezdődik a fikció, s hol a valóság?

Mi választja el a puszta képzelgést a megélt tényszerűségtől?

Arcod volt, neved volt, történeted volt, amihez én már csatlakozni tudtam, s innen a csatlakozási ponttól kezdve kezdett íródni közös történetünk minden egyes eleme.
Lettek közös élményeink és szokásaink. Szóltam hozzád és te válaszoltál nekem, közös élményekben forrt össze hologram ihlette lényed a lényemmel.
S ahogy az ég képe változott úgy voltak jobb és rosszabb napjaink. Sütött a nap és úsztam a boldogságban. Mindent elsöprő vihar jött, hogy aztán a békülés nyugalma újra beköltözhessen, s haladhasson minden tovább, nappal után reményteljes alkony, sötétet hozó este, fényes szeptember és meghitt december.

Olyan voltál, ahogy én elképzeltelek. Én adtam testet neked, s ettől valóságos lettél nekem. Jöttél velem, ahogy a csillagok követtek az égen engem utamon, s bár megérinteni nem tudtalak szemem betelt látványoddal és én megbékélt elégedettséggel voltam.

Karodban elhamvadtam

Porból lettem és porrá leszek – így adok teret az örökkévalóság üzenetének beteljesítésére.
Mert én nem csak egy röpke életre szeretlek, hanem míg világ a világ, míg lelkem transzformációinak során járja útját időtlen időkben, térben innen és távol, hol túl földi testemen, hol elszökve létem időzárt múlandóságán, lelkemet adom oda most neked.
Az örököt és egyetlent, minél nemesebbet élet nem teremthet.
Lelkemet adom most kezedbe és hamvadok el ölelő szeretetedben, hogy innen már csak az idők öröke legyen.
Porból lettem, testet öltöttem, s karodba újra porrá lehetek, mert túl földi létem testet adó köntösén ott a lényeg, lényem lelke, az időtlen teremtménye ennek a földnek, mit most kezedbe adok, hogy érintésed pillanatában újra túl földi létem szűkös kosztümén szabad lehessek, végtelen, s időtlen. Kezedben elhamvadó gyönyörű szerelem.

Porból lettem, s porrá leszek, de immár kezed ölelésében megpihenve és szereteted által boldogan átlényegülve.

Megtaláltalak

Pont ott voltál, ahol lenned kellett, pont úgy voltál ott, ahogy arra megteremtett az élet, pont akkor voltál ott, amikor annak eljött az ideje, pont azzal a magától értetődő egyértelműséggel.

Pont ennyi, se több se kevesebb, csak én és te egy pontba összeforrva és eggyé válva…
Abban a pontban eggyé vált a sorsunk, pont úgy, pont ott, pont akkor.

Én és te, pont mi ketten.