még nehezebb

Úgy három hónapja könyvbemutatóra voltam hivatalos.
MKM Széll Felícia: Akik a sikertől szoronganak… (és csomó minden mástól is) c. könyvének könyvbemutatójára, mely könyv a szerző megfogalmazásában: „…szókimondó kézikönyv imposztorszindrómásoknak”. A könyv beköszönőjében a következőket olvashatjuk: „Az imposztorszindróma nem móka és kacagás. Nem divatnyavalya. Nem megkülönböztetés. Nem betegség. És legfőképpen nem hivatkozási alap.”
Beszereztem a könyvet, mert érdekelt. A könyv olvasgatása közben egyre inkább elhatalmasodott bennem az a gondolat, hogy erről a témáról beszélni szükséges, s legfőképpen az érdekelt, vajon hogyan érinti a közelgő karácsony az imposztorszindrómások életét.
Széll Felícia Veress Anitát, imposztorszindrómásokkal is foglalkozó, nevelési, családi kommunikációs coachot ajánlotta nekem beszélgetőtársnak.

Az imposztorság egy sajátos viszonyulás önmagunkhoz és a külvilághoz, – kezdte Anita, rögtön belevágva a téma közepébe. Hatalmas azon elvárások tömege, amelyet önmagunkkal szemben táplálunk, úgy, hogy saját érdemeinket lebecsüljük, mert az önkritika és a kételyek folyamatos társunk a mindennapokban. Rengeteg ember küzd ezzel.

Általában gyermekkorból ered. Nagyon gyakori azok körében, akiket elhanyagoltak, vagy soha nem dicsértek, illetve azoknál, akiket mindenért megdicsértek, így a dicséret elsúlytalanodott, – a kisgyermek azt érzi, hogy ugyan dicsérik, de mindez nem az ő érdeme. Egyik csoport számára sem derül ki, hogy mikor igazán jó az, amit csinál. Nem alakult ki a belső stabilitás, nem képesek reálisan megítélni képességeiket, teljesítményeiket. Ezért nagyon fontos, hogy súlyozva, aprólékosan dicsérjük a gyerekeket, mindig tudják, melyik cselekedetért dicsértük meg. Felnőtteknél is nagyon fontos, hogy tudják, ez célzott pozitív üzenet. A visszajelzések felett könnyű elsiklani, el lehetetlenülhet a jó szándék. Bár az önértékelés
igénye megerősödött napjainkban, fontossá vált, sokat tudunk egymásnak és a gyerekeinknek is segíteni a megfelelő értékek beállításában. Ugyanakkor vannak családok, ahol folyamatos érzelmi hiányt él meg a gyermek, esetleg bántalmazzák. Ott egészen más lesz a saját magával való kapcsolata, mert folyamatos kétségek gyötörhetik, hogy ő vajon értékes-e, van-e benne bármi, ami jó. Ez melegágya lehet az imposztorságnak.

Ami még jellemző imposztorosokra, hogy nem tudják elviselni a dicséretet és a bókokat. Igyekeznek elhessegetni maguktól: „ó ez véletlen!”, „ez most így sikerült”, vagy ugyan elfogadják a dicséretet, de rögtön replikázva felhívják a figyelmet valamilyen negatívumukra a témával kapcsolatban. Erre amúgy mi nők hajlamosabbak vagyunk, hiszen a szocializálódásunkból eredően nem tudjuk a dicséretet megfelelően fogadni, nem tudunk mit kezdeni vele. Mert ha azt válaszoljuk, hogy „ez jól esik”, vagy azt, hogy „igen, tudom”, akkor „nem gondolják-e rólam, hogy beképzelt vagyok?”.

Az imposztorosok mindig irreálisan magas elvárásokat támasztanak saját magukkal szemben, s ha valamiben sikert érnek el, azonnal feljebb rakják a mércét. Valahogy azt élik, mint az a szamár, aki az elé lógatott répát sosem éri el. Ha valamiben sikeressé válnak, rögtön azt érzik, „ó, ez nem is akkora nagy dolog!”. Ha mégis igazi és mérhető a siker, netán ettől az imposztoros népszerű lesz, esetleg valamilyen rangot elér, még szorongóbbá válik, mert azt érzi, hogy újra és újra bizonyítania kell, hogy tényleg jogosult arra a pozícióra.
Innen is ered az „imposztor” név. Az imposztoros belül folyamatosan „csalónak” érzi magát, attól fél, hogy nagyon rövid időn belül valaki leleplezi, és kiderül, hogy mégse olyan profi, csak valami furcsa véletlen folytán érte el azt a sikert.
Az ilyen ember sosem érzi komfortosan magát, ezért folyamatosan képzésekre, tanfolyamokra jár, könyveket vásárol, egyfolytában arra érez késztetést, hogy a legújabb trendekkel haladjon.
Az évek során témájuk legsikeresebb képviselőivé válhatnak, miközben változatlanul nem érzik
magukat profinak, hisz mindig a saját hiányosságaikat látják, s bár egyre jobban kimunkálják magukat, belül azon szoronganak, hogy ez még mindig kevés. Álszerénység és maximalizmus folyamatos belső harcként munkál bennük.

A könyvben szerepelnek megküzdési stratégiák és szakember ajánlások is, Széll Felícia így szeretne segíteni azoknak, akik a könyv olvasása közben magukra ismernek. A könyv sokaknak segített ráébredni arra, hogy imposztorosok?

A könyv olvasása kapcsán sokan egyfajta „aha” élményt éltek meg. „De jó, mintha rólam írtál volna!”, sokan már látják, hogy mi az, amivel eddig küzdöttek. Van, akinél viszont mélyrepülést indított el, „jaj, a defektemnek már neve is van, akkor én teljesen értéktelen vagyok!”. A cselekvésre hajlamosak viszont inkább megküzdési stratégiákat ismertek fel, ha már „neve van, akkor ezzel kezdeni kellene valamit, most már lehet, hogy képes leszek elindulni”. A mindennapokban eléggé gátolták magukat abban, hogy képességeiknek megfelelő eredményeket érjenek el. Félelemből, önvédelemből, vagy abból adódóan, hogy nem is látták reálisan képességeiket. Néha az is zavaró lehet, ha azt látják, hogy egy negyed olyan képességű ember, nagy hanggal sokkal nagyobb sikereket ér el, ekkor ráébredhetnének, hogy mennyivel kiterjedtebb tudással rendelkeznek. Sajnos viszont legtöbbször ez mégsem elég ahhoz, hogy kiálljanak a
rivaldafénybe, és megmutassák, hogy ehhez vagy ahhoz jobban értenek, mert rögtön az ugrik be nekik, hogy viszont mennyi mindenhez nem értenek.

Aztán az a szép, amikor ez megjelenik az emberi kapcsolatokban. „Létezik, hogy szeret engem az a másik?” „hú nagyon sokat kell dolgoznom azért, hogy rászolgáljak erre a szeretetre”, „elég jó anya vagyok-e?”, „nagyon béna vagyok, nem megy ez nekem!”. Sokszor inkább titokban tartják, amihez értenek, mert attól félnek, hogy csalónak tartják majd őket, vagy lebuknak. Ez végül is nem kóros, ezzel együtt lehet élni, ezért nem szeretjük a szindróma meghatározást, és ezért nevezzük ezt a nagy tömeget csak simán imposztorosnak, egymás közt imprósnak.

Amikor először beszéltünk egymással, említetted, hogy legfőképpen családok egymáshoz
kapcsolódásával foglalkozol. Ami a beszélgetésünket erre a hónapra fókuszálta, az a karácsonyi
ünnepkör, a mostani karácsony és az imposztorság, megspékelve az emberek mélységes elkeseredettségével az elmúlt két év történetei miatt.

Elég jól fokoztad. A karácsony alapból is egy feszült időszak, sőt ahogy közeledünk, egyre feszültebbek leszünk, nagyon sok ilyenkor a kiéleződő külső-belső konfliktus. A Covid meg eleve egy alapfeszültséget kulminál, s így ez szépen hatványozódik. Aki imposztoros, az ugye különösen igyekszik a legcsodálatosabb karácsonyt varázsolni a családjának. Igyekszik mindenkinek megfelelni, ötven fogásos vacsora, mindenkinek a lehető legjobb ajándék – személyre szabottan –, és eközben folyamatosan szorong – hogy vajon fognak-e az ajándékoknak örülni, megfelel-e az anyósnak a lakás tisztasága – mindenért. A tökéletességre törekvés ilyenkor extrán felerősödik. Az ajándékozás különösen furcsa dolog. Ugyanakkor érdekes az a szegmens, milyen az, amikor egy imposztoros ajándékot kap.

Bizonyára hallottál már arról, hogy van ötféle szeretetnyelv. Minden embernek van 2-3, amit jobban preferál, közelebb érez magához. 1. Az érintés, – van, aki azt szereti, ha megérintik, – 2. Az ajándékozás, – karácsony táján ez még jobban felerősödik, – 3. A szívességek, – van, aki abból érzi, hogy szeretik, hogy
milyen szívességeket tesznek neki, – 4. A minőségi idő, – a családban egymással vagy önmagunkkal töltött minőségi idő, ami csak rólunk szól, – 5. elismerő szavak, – bármilyen dicséret vagy, az, hogy észrevették-e, amit csináltunk.

Ezek különböző megjelenési formák, de ugye karácsonykor az ajándékozás kerül előtérbe. Ha tudjuk, hogy a szerettünknek melyik szeretetnyelv a fontos, akkor jobban tudunk ajándékozni. S amikor egy imposztoros ajándékot kap, akkor két lehetőség van: fontos-e neki az ajándékozás, mert az a szeretetnyelve, vagy nem fontos. Ugyanakkor az is fontos, hogy az ajándék betalált-e, vagy sem. Ha a szeretetnyelve az ajándékozás, és az ajándék is betalál, akkor elkezdhet azon gondolkodni, hogy az az ember, akitől ezt az ajándékot kapta, az őt fontosnak tartja-e, de vajon ő megérdemli-e ezt a kiemelt figyelmet? El lehet kezdeni szorongani. Aztán ha betalál az ajándék, de nem az a szeretetnyelve az ajándékozottnak, akkor megijedhet attól, hogy talán nem örül eléggé, de ugyanakkor szorongani kezd attól, hogy mit is tett azért, hogy ezt kapta, vajon megérdemli-e, ezzel sokkolja magát. Ha az ajándékozás a szeretetnyelve, de az ajándék nem nyerő, akkor úgy érzi, hogy ez mind az ő hibája, hogy nem ismerik őt eléggé a családban, hogy nem látható rajta, hogy minek örülne. A másik igyekszik meglepni engem, „de béna vagyok, hogy nem lehet tudni, minek örülnék”. Az pedig, amikor nem az ajándékozás a szeretetnyelve, és az ajándék se talál be, akkor a „nem számítok neki, nem is figyel rám”, „amúgy sem érdemlem meg”. Végül is, ha távolról ránézünk, minden opció rossz, mert minden opcióból saját magát hozza ki vesztesnek.

Nagyon sokat segíthetünk azzal, ha az átadásnál meg tudjuk indokolni, miért gondoltuk azt, hogy ez az ajándék tetszeni fog neki, így meg tudjuk könnyíteni a feldolgozását annak, hogy ajándékot kapott. A külvilág reális, de nem tolakodó visszajelzései segíthetnek, amikor látjuk azt, hogy nem álszerénykedik a családtagunk, hanem ezek a folyamatok benne tényleg valósan zajlanak. Vagy ha elmondjuk, „minden nagyon finom, nem kell a tizenkettedik fogás, nincs ennyi gyomrunk”, finoman le lehet állítani, megnyugtatni, hogy boldogok vagyunk a kevesebbel is. Úgy is segíthetünk, hogy a mennyiséget áttesszük a minőségre. Ugyanis, ha arra törekszünk, hogy minden és a vacsora is tökéletesre sikerüljön, abba bele lehet rokkanni.

Legyen az a cél, hogy minél meghittebb legyen a karácsony. Minél több időt töltsünk együtt nyugalomban, így máshová kerül a fókusz, és egész másképp alakulhat az ünnep. Nem az ötezer fogás és annak a legtökéletesebb kivitelezése lesz a lényeg; hanem a meghittség és a családi szeretetben való együttlét.