Az új kezdet, azaz újra tudjuk kezdeni a régi hibák megismétlése nélkül?
Elengedtük a régi évet, bizakodva nézünk az új elébe. Fogadalmakat teszünk, ezúttal majd másképp lesz. Tanultunk a hibáinkból, az óesztendő hadd menjen amerre lát, az újesztendőben pedig minden várakozásunkat felülmúló csodákban lesz részünk minden tavalyi kínunkért cserébe. Persze, hogy így érezzük, és ezt szeretnénk. De valóban megtanultuk a leckét? Akár mint független individuum, akár mint emberiség?
Adam McKay rendező húsbavágó, sci-fi komédiának álcázott, de véresen komoly szatírája az ünnepélyes újrakezdés fennkölt jelenetét egy groteszk és cinikus végkifejlettel csapja agyon a film legvégén, de hogy ne spoilerezzünk, ezt a frappáns kis finálét meghagyom azoknak, akik még nem látták ezt a remekművet.
Amit kapunk, egy rendkívül alapos és kegyetlen görbe tükör a modernkori létünk – és tegyük hozzá az igazságosság kedvéért, hogy elsősorban a nyugati urbánus lét – mindennapjairól.
Kapunk celebeket, hazug és képmutató tévéműsort, felszínes és érdekeken alapuló kapcsolatokat, közönyt, idétlenséget, és felelőtlen, csakis a pillanatnak élő hurráoptimizmust, miközben a valós veszély feketén-fehéren (vagy inkább stílszerűen színes, szélesvásznú valójában) ott araszol felénk a világűrből, csak épp senki nem akarja komolyan venni.
Nyilván ezt a receptet sok hollywoodi blockbuster elsütötte már, közhelyesebbnél közhelyesebb formában. Csakhogy távolról sem így. És pont ez adja a film mélyebb rétegeit, mert hiszen nem a világot megmentő hős mítoszára, az amerikai klisére alapoz, hanem épp azt állítja pellengérre. A végeredmény pedig, talán sokkal jobban is hasonlít arra, ami a valóságban egy hasonló helyzetben lejátszódna, mint ahogy azt az elkoptatott popcorn-mozik ábrázolják. Az Egyesült Államok elnöke, ezúttal nem a bölcs, és a helyzetet átlátó, majd hazafiként felelősen cselekvő elnök úr, hanem egy népszerűséghajhász, a tetszési indexén és az imidzsén kívül mindenre fittyet hányó dekadens primadonna, a zseniális Meryl Streep alakításában.
A film alap sztorija sem új voltaképpen: adott egy kissé szeleburdi, szétcsúszott tudós (Leonardo diCaprio) és a lelkes, bár enyhén cinikus, és paranoiára hajlamos diákja (Jennifer Lawrence) akik a csillagvizsgálón egy új üstököst fedeznek fel, mely a számításaik szerint minden kétséget kizáróan a Földbe fog csapódni mintegy 6 hónap múlva, ezzel a Föld kipusztulását okozó eseményt előidézve.
Mire aztán hosszas viszontagságok árán hőseink elérnék, hogy a probléma megoldására foganatosított eltérítő rakéták elinduljanak, szinte törvényszerűen ostoba módon, minden észérvvel dacolva lép közbe a kapitalizmus mohó gépezete: a tervet egy tollvonással áthúzzák, mert egy prominens, kellő hatalommal bíró fülbesugdosó guru feltárja az elnök asszony előtt az üstökösben rejlő financiális lehetőségeket, többek között az abban fellelhető ásványkincsek mellett érvelve.
Nem nehéz észrevenni az alkotók által egyébként is nyíltan kommunikált metaforát, miszerint a film üzenete elsősorban a klímaválságra, illetve a szélesebb közönség erre való reakciójára utal. Azaz: hiába a tudományos körök által megerősített tény, a konteókra, és a tényszerűtlen fejtegetésekre a társadalom mindig jóval fogékonyabbnak mutatkozik. Másrészről egy ilyen horderejű rossz hírt mindig könnyebb elbagatellizálni, mint elfogadni, pláne tenni ellene. A “miért foglalkozzak olyan problémával, ami nem az én kertemben zajlik”, a “velünk ez úgysem történhet meg”, az “ilyen a valóságban nincs, csak mese az egész” reakciók egytől egyig tetten érhetők. A probléma filmbéli ábrázolása során rengeteg reakció, és emberi megnyilvánulás emlékeztethet bennünket akár a COVID pandémia kezdeti időszakában tapasztalt közhangulatra: a social médiában keringő fél információk, és elméletek gáttalan terjedésére, és ezeknek a közösségekre gyakorolt hatására.
Ami igazán tanulságos, és majdhogynem ijesztő jelenség volt, az egyébként a jelen film fogadtatása: számos kommentet olvasva teljesen világosan látszik, hogy sajnos a közönség egy igen jelentős hányada egyáltalán nem értette, mire is megy ki a játék. Arra pedig pláne nem ébredt rá, hogy ez esetben pedig a film éppen róla szól. Néhány influenszer tartalmatlan, mégis milliónyi nézőt a laptop elé szegező vonaglását elnézve ráadásul olyan hitelesen, hogy az még csak nem is tekinthető paródiának, hanem sajnos maga a lesújtó valóság.
Ebbe a görbe tükörbe pedig talán túl fájó és kínos lehet egyeseknek belenézni, ami viszont megint csak aláhúzza jelen filmalkotás égető aktualitását.
A film másik vonulata ugyanis éppen a modern fogyasztói társadalom értékvesztettségét ábrázolja tűpontos precizitással. A fennhéjázó, üres celebek, a bulvárhírekre feltüzelt utca embere, a trendeket formáló, de valójában a nagy közhelyes semmiről fecserésző megmondóemberek uralják ezt a világot, alig hagyva teret pár őszinte, tiszta és intakt karakternek. Nemcsak hogy semmibe veszik, de egy ponton túl a nevetség tárgyává is teszik őket, amiért azok teljesen kilógnak az általuk megrajzolt klisékből.
Még a filmben szintén tudós Dr. Teddy Oglethorpe (Rob Morgan) figurája is belefeledkezik az aktuális celebpár, a kis túlzással tulajdonképp önmagát alakító Ariana Grande által megszemélyesített tini pop díva, és rapper barátja közti bulvár-románc alakulásába, és magát a főhős tudóst (Leonardo di Caprio) is elkapja a népszerűség, és a korábbi frusztrációiból táplálkozó gőg gépszíja, majd meg sem áll a trendi műsorvezetőnő (Cate Blanchett) ágyáig.
A mellette még ezek után is hűségesen kitartó felesége karakterében fedezhető fel talán egyedül némi emberi melegség, valamiféle belátó bölcsesség, és tartalom, szemben a film szinte karikatúrába hajló egyéb karaktereihez viszonyítva. Illetve, a nevetség tárgyává tett és mémmé silányított – egyébként magát az üstököst felfedező, és így róla elnevezett – csillagász növendék Kate (Jennifer Lawrence) szintén komoly jellemfejlődésen megy keresztül: a korábbi magába forduló, cinikus és egzaltált fruskából végre felszabadult, elfogadó és nyitott személyiség válik, minden korábbi őt ért atrocitás ellenére, vagy épp azok hatására.
A filmben a társadalom megosztottsága, a tömeghisztéria lélektana, a szájhagyomány által torzuló információtartalmak, mind mind mesteri precizitással kerülnek ábrázolásra, mindezen lehangoló tényezőket azonban a film alap sztorija ellenére mégis balanszban tartja némi egészséges fanyar humor, ami miatt az alkotás mégsem csúszik át a letargia lápvizére.
Még tovább megyek: egyenesen a boldogság receptjét, és az ébredés ígéretét kínálja a film, amennyiben az alapvetően emberi, és így ránk is vonatkozó gyarló mivoltunk ellenére képesek vagyunk felismerni, hogy milyenek ne legyünk.
