A mennyből tényleg csak a pokolba vezet közvetlen út

„A tehetség a test autoimmun betegsége, ami önmagát felemésztve taszítja a mennyből a szenvedés legmélyebb poklaiba a tehetséget”

„A mennyország szilánkjai a gyémántok” – ez a mondat, ami a James Bond: Halj meg máskor című filmben hangzik el azt hiszem nekem íródott, hiszen ennél gyönyörűbb kép nem is létezik arra, hogy megértsük és elmeséljem, hogy miért is jutnak a pokolra, az addikciók legmélyebb és legsötétebb bugyraiba a tehetségek.

Hogy miként válik hirtelen értelmezhetetlen hellyé a tehetség számára a világ abban a pillanatban, mikor tehetségének tárgya megszűnik létezni az életében?
Hogy miként válik semmivé az én tehetsége elhalványodása után és indul meg ezzel párhuzamosan rögtön a fejveszett hiánypótlás?

Nos erre – az amúgy az addikciókba és tragédiába torkolló – helyzetre és jelenségre van egy kedves példám, ami rögtön eszembe jut, amikor arról kezdek el mesélni, hogy válik semmivé a tehetség mikor tehetségének tárgya megszűnik létezni.

Szóval a történet így hangzik.

Mark Owen a Take That fiú csapat oszlopos tagja egy interjúban a Take That feloszlása utáni időszakról és az akkor induló szólókarrierjéről vallott.

„Nem értettem, hogy miért nem viszi senki a táskámat” – hangzott el az egyik mondata.

A Take That alatti korszakban az irántuk való rajongás legmagasabb fokait élhette át, amikor minden egyes kis mozdulatára tucatnyi ember figyelt és ugrott. Mindenki a kegyeit kereste és az egész világ körülötte forgott. Ez volt a mindennapjainak természetes része, ez lett a létének valósága. Ő lett a sztár.

És mi történt, mikor szóló karrierbe kezdett? Erről mesélte, hogy nem is értette, hogy magának kellett vinnie a táskáját. Nem is értette, hogy nem ugrik tucatnyi ember, hogy megragadja és helyette vigye a táskáját.

Mi történt a világgal?
Én = a sztár

Én én maradtam, azaz megmaradtam sztárnak lenni. Akkor miért nem így viszonyul a világ hozzám? Miért foszt meg énemtől, mikor nem sztárként kezel engem már tovább?

És ha nem sztárként kezel – én = a sztár alapképletből kiindulva – akkor ki vagyok én?

Lépjünk vissza és építsük fel hogyan is szól ez a mennyből a pokolba menő történet, hogy az én = a tehetség képlet felborulása esetén a tehetség, azaz végső soron az én, az identitás elvesztése után a keletkezett űrt miért egy addikció fogja feltölteni.

Mert, hogy mit szoktam mondani én?
A Dare to be the best! Építsd tudatosan önmagadat! Építsd tudatosan pályafutásodat!

 tehetségekre fókuszáló konzultációs munkámat kedves kis bájjal a gyémántcsiszoló leányvállalatomnak hívom