Filmajánló

Hogyan válik valósággá, és világhírűvé egy fesztivál egy fiatalember ártatlan ötletéből?

És vajon végül az lett-e belőle, aminek először megálmodta?

1969 augusztus 15 – 18. Négy nap, s mind a négy: történelmi dátum. A woodstock-i szabadtéri rockfesztivál híres-hírhedt “hosszú hétvégéje” hivatkozási alap, és ikonikus múltbéli esemény, köszönhetően nemcsak az anekdotáknak, és a múltat alaposan megszépítő nosztalgiának, de az eseményről készült, immár több tucatnyi verzióban publikált dokumentumfilmnek, valamint a kapcsolódó előadásokról készült hangfelvételeknek is. Sokak szerint minden kétséget kizáróan Woodstock volt a hippikorszak legutolsó felhőtlen, és ünnepi eseménye, majd az azt követő balsorsú Altamont-i fesztivál jelentette szimbolikusan az álom végét, egyben lezárását egy eszmének és egy idilli korszaknak, valamint egyúttal a 60-as éveknek. Woodstock után – számos visszaemlékezés szerint – valami elveszett, az intakt, és tiszta álomvilág, melyet a korszak fiatalsága önmaga számára teremtett, a nyárspolgári Amerika szerintük idejétmúlt, és gyöpös eszméire válaszul, maga is elfáradt, és romlásnak indult. Vagy talán csak – mint annyi trendnek és szubkultúrának, melyet talán nem támasztottak alá valóban működőképes, és a társadalom egészére sikerrel alkalmazható ideológiák és tartalmak, egész egyszerűen lejárt a szavatossága.

Sokan – tévesen – a külsőségekkel azonosítják a hippimozgalmat, és ez alapján hosszabb időtartamot tulajdonítanak neki, mint ameddig az valójában tartott, holott a hippimozgalom voltaképp tényleg véget ért a hatvanas évekkel. Talán ebben része volt a mozgalomhoz kapcsolódó egyre több rossz megítélésnek is, melyet számos olyan esemény támaszthatott alá, mint többek közt az Altamonti tragédia, amikor is a Hells Angels motoros banda tagjai agyon szúrtak egy Meredith Hunter nevű színesbőrű fiatalembert a Rolling Stones koncertje alatt, vagy a szintén 69 nyarán megesett Charles Manson – Sharon Tate gyilkosság.

A hippimozgalomnak, a béke eszményének, a szabadságnak és szabadosságnak meglett az ára, és paradox módon sok esetben éppen azokból az egykori hippikből lettek a legnagyobb hatalmú későbbi nagytőkések (mint pl. Bill Gates, vagy Steve Jobs), és az új világot meghatározó milliárdos üzletemberek, akik annak idején a leghangosabban lázadtak az általuk falsnak bélyegzett amerikai álom ellen.

Ang Lee Taking Woodstock (Woodstock a kertemben) című filmje Elliot Teichberg-nek, a Woodstock fesztivál egyik szervezőjének igaz történetén alapul.

Elliot fiatal belsőépítész, aki otthagyja New York-i karrierjét, hogy hazatérjen New York állam északi részébe, és segítsen szüleinek megmenteni a lassan csődbe menő, lerobbant motelt, melyet családi vállalkozásként egyre nagyobb küszködések árán képesek épp, hogy csak életben tartani.

Elliot egyébként már ekkor sem volt teljesen zöldfülű a fesztiválszervezésben: igaz, a korábbi általa rendezett “fesztiválok” általában abban merültek ki, hogy pár tucat hippi a fűben ülve hallgatta az általa lejátszott lemezeket. Nagy út, fényévnyi távolság ez ahhoz a sorsfordító történethez képest, mely aztán részben a véletlen folytán úgy alakította, hogy voltaképp az ő nevéhez fűződjön a világ, és a rocktörténelem méltán leghíresebb és legnagyobb hatású fesztiválja.

Hogy igazságosak legyünk, egyébként maga a rockfesztivál eredetileg nem Elliot ötlete volt: egy hozzájuk közeli városban épp 69 augusztusára szerveztek volna valami hasonlót, azonban azt a helyi városvezetés nem engedélyezte. Mivel azonban Teichberg vezetőségi tagja volt egy kisebb helyi kereskedelmi kamarának, felkereste az eredeti fesztivál szervezőit, és engedélyt ajánlott fel számukra. A többi innentől kezdve történelem.

Ha valaki, az eredeti Woodstock dokumentumfilmből kiindulva egy zenés játékfilmre számít, talán csalódni fog, ugyanis a Taking Woodstock teljesen másról szól. Eme tényt sok filmkritikus támadta, jómagam viszont örömmel üdvözöltem: semmi sincs rosszabb egy egyébként is hozzáférhető, történelmileg hiteles, és megmásíthatatlan zene, és filmanyag újra interpretálásánál – ráadásul az esetek nagytöbbségében az ilyesmi elég rosszul is szokott sikerülni. Jobb, hogy nem kellett egy színészileg és zeneileg is rosszul eljátszott Jimi Hendrix figurával szembesülnünk például, és ehelyett inkább a háttértörténet és a kulisszák mögött zajló események forgatagába kaphattunk intim betekintést.

Lee elsősorban a helyiek viszonyát mutatja be az egyre inkább elharapózó és egy idő után úgyszólván irányíthatatlan eseményekhez, és ezt, mint szándékos komédiát, igen jól kivitelezi. Figyelemmel kísérhetjük a legtöbb helyi lakos és a rendőrség jóindulatú, leginkább segítőkész hozzáállását is, akiket láthatóan magával ragad a fesztivál szellemisége.

A film legfeljebb annyiban idézi Michael Wadleigh klasszikus, 1970-es Woodstock-dokumentumfilmjét, hogy előszeretettel alkalmazza az ott megszokott osztott képernyős megoldást. A zene azonban leginkább csak a háttérből hallatszik, és nem kap főszerepet a filmben, de ez a film cselekményét tekintve érthető: a főhős Elliot túlságosan elfoglalt is ahhoz, hogy a színpad közelébe kerülhessen egyáltalán.

Minden Elliot szemszögéből látható, aki figyelmen kívül hagyja a helyi hippilázadástól való általános félelmet, és ráveszi a helyi tejtermelőt, Max Yasgurt (Eugene Levy), hogy az egyre fokozódó érdeklődésre való tekintettel bocsássa farmja teljes területét a fesztivál rendelkezésére, mely időközben többszörösen “kinőtte” az eredeti tervezett helyszínt. Max, és még számos, a filmben szereplő figura, mint például a helyi házaspár, akiknek egyik fia Woodstockban, egy másik pedig Vietnamban van, az eredeti dokumentumfilmben is feltűntek.

A film egyértelműen vígjáték, vicces közjátékokkal, és szerethető karakterekkel. Feltűnik például egy meztelen színházi társulat, aki Elliot pajtájában él, Vilma, a motelbiztonság önkéntes vezetője, valamint egy transzvesztita ex-tengerészgyalogos, akit Liev Schreiber alakít. Természetesen kulcs-karakter a koncertszervező Michael Lang (Jonathan Groff) és Elliot haverja, Billy (Emile Hirsch), a paranoiás vietnami veterán, aki poszttraumás stressz-szindrómában szenved. Szintén meghatározó, és harsány karakter Elliot minden lében kanál édesanyja, Sonia (Imelda Staunton) és birkatürelemmel megáldott apja, Jake (Henry Goodman).

Ang Lee Woodstock a kertemben című filmje olyan, mintha a világ legnagyszerűbb koncertjére mennél a kulisszák mögé, de soha nem jutnál el a színpadig, hogy testközelből átéld a zenei élményt, mert eltévedtél a színpad felé vezető úton.

Az egykori ártatlan álom egy csaknem kezelhetetlen káosszá lesz, szinte pillanatok alatt több százezer ember gyűlik össze a mezőkön. A sztorihoz hozzátartozik, hogy habár igazán nagyot nyilván a főszervezők, és kisebb mértékben a zenekarok kaszáltak a fesztiválon, Elliot szülei egy életre eleget kerestek a jegyek utáni jutalékból. Ez azonban nem sokat számít Elliot leuraló természetű, és harsány anyjának, aki nem hajlandó engedni, hogy Elliot felnőjön.

Ang Lee rendező több filmjének is visszatérő momentuma a tiltott szerelem, mely itt is előkerül, amikor is Elliot a film közepe táján ráébred, hogy meleg. Ez a konfliktus valahol együttérzést szül a nézőben, mert eleve tudjuk, hogy egy amerikai kisváros a 60-as években nem volt épp a legszerencsésebb és legélhetőbb közeg egyetlen homoszexuális számára sem; Lee azonban nem teszi nyilvánvalóvá a konfliktust azzal, hogy ennek kinyilatkoztatását mondjuk a szüleivel vagy egy, a városlakókkal való konfrontáció során kezeli.

A Taking Woodstock azon az elven működik, hogy a történelmi események pereméről való nézőpont esetenként sokkal leleplezőbb, és izgalmasabb lehet, mint a forró középpontból. Habár hatalmas forgalmi dugót, szeméttel teli mezőket és sárban csúszdázó hippiket mutat be, a film határozottan elzárkózik a fő attrakció bemutatásától, és annak a felfedezésére irányítja a néző figyelmét, hogyan alakul át a történelem által utolért szereplők élete. A főhős, Elliot, Dustin Hoffman Benjamin Braddockját juttatja eszünkbe a Diploma előtt című filmből, Hoffmann legendás karakterének minden félszeg csetlés-botlásával, ámde a felszín alatt rejlő erejével.

Saját megvilágosodásuk pillanatában Elliot apja, Jake és anyja, a zord, pénzéhes Sonia is feladja gátlásait, miután elfogyasztottak néhány hasissal megtömött süteményt. A “gyógyulás” kiterjed Elliot középiskolás barátjára, Billyre (Emile Hirsch), a paranoiás vietnami veteránra is.

A film legszellemesebb nosztalgikus jelenete az Earthlight Players (akik valóban léteztek) szereplése, mely egy avantgárd utazó színház volt, és melynek tagjai bármilyen ürügyet felhasználtak a csoportos meztelenkedésre. A film kacagtató pillanata Csehov „Három nővér” című darabjának jóformán felismerhetetlen színrevitele, melyet meztelen „történelemként” aposztrofálnak, és amelyben szembeszállnak a közönséggel, valamint hangosan elítélik „a tisztesség illetlen légióit, fasiszta pornográfusokat és rasszista háborús szítókat”

A film – nem váratlanul – erősen ironikus módon azzal ér véget, hogy a fesztivál nagymenő főszervezője bejelenti, Kaliforniába utazik, hogy azt a bizonyos később hírhedtté vált Rolling Stones koncertet megrendezze Altamont-ban.

Ang Lee alkotása egy letűnt kor, és egy idilli, felhőtlenebb, “hinni akaró”, és “álmodni merő” világ színes tablója, olyan arcokkal és karakterekkel, akik félszeg-naivan, és valójában tudtukon kívül alakították a történelmet. Egészen biztos, hogy Elliot Teichberg álmában sem gondolta volna 1969 nyarán, hogy a részben általa kitalált “hosszú hétvége” ide növi ki magát. Hogy ma, 2022-ben is hivatkozási alap, és minden legendás fesztivál alapköve.

A fesztivál, melyre még az is emlékszik, aki ott sem volt, illetve aki tényleg ott volt, gyaníthatóan elég homályos emlékeket őriz csak róla.