Egy másik világból, a föld alól, feltör egy aprócska forrás. Bár kicsi még, de ereje, szomjúsága nagy. Szomjazza a tudást, a tapasztalást.

Megrepeszti, szétfeszíti a sziklát, míg az felhasad, hogy kiserkenjen belőle az élet, az életnek forrása, s kisvártatva óvatosan, gyöngyöző érként indul útjára.

Amint jár-kel medrében, egyre többet lát a világból, úgy lesz egyre merészebb, kíváncsibb, és válik csörgedező csermellyé. Csacsogva táplálja környezetét, szelíden simogatja az útjába kerülő követ, faágat, fűszálat. Folyása még bizonytalan, s ha útját állja egy-egy szikla, meg-megtorpan, de meg nem áll, lelkesen tovasiet. Minél többet lát a világból, annál kíváncsibbá érik, vagányan csobban egyet, és így kiált:

– Istenuccse patak leszek!

Egyre duzzad, erősödik rendületlen, mígnem a kis csermely patakká nő. De nem ám akármilyen patakká! Hogyisne! A legizgágább, legszeleburdibb patakká válik az egész föld kerekén. Féktelen csobogásától visszhangos az erdő, mező. A sziklákon táncot lejt, s a rábízott köveket hanyagul dobálja ide-oda.

Hamarosan eljő azonban az idő, hogy medrét kitágítsa, erejét megsokszorozza és folyóként folytassa életét. Hol sebesen száguld, hol meg szelíden hömpölyög széles medrében az éltető víz.

A kövek megmunkálására nagy gondot fordít, szívén viseli mindnek sorsát, hiszen gyermekei ők. Ereje nő, medre tágul, mélyül, s az öntudatos folyó bölcs folyammá érik. Már ismeri az utat, tudja az irányt. Nem siet, de meg sem torpan, könnyedén járja a világot. Hordalékától, – melyet mindvégig méltósággal cipelt-, hamarosan megválhat, mikor elérkezik utazása végállomása, ahol eggyé válik minden vizek anyjával, a ragyogó kék tengerrel.