„Az az igazság, hogy a szívünk mélyén jól tudjuk, ugyanabban a szent csapatban játszunk, és per pillanat az a dolgunk, hogy úgy szeressük egymást, hogy kinőjön tőle a szárnyunk.”

Ha a nők minden porcikájukban éreznék, hogy a testük egy szent templom, akkor gyengéden, szeretettel bánnának vele, nem lehetne őket mindenféle praktikával rávenni az önsanyargatásra, és senkinek nem engednék, hogy másként bánjon a testükkel, mint egy szentéllyel.

Ezt a könyvet csak akkor vedd a kézbe, ha a lapokat forgatva nem elsősorban irodalmi értéket keresel. Azt máshol leled. Értéket viszont ebben a kötetben is találsz bőven.

A kortárs szerző, Meggan Watterson, saját bevallása szerint egy indie egyházi anya, aki annak a Redladies nevű közösségnek az alapítója, melynek küldetése, hogy a nők szentnek tekintsék testüket, hogy minden kompromisszum nélkül lélekhangjuk által vezérelve éljenek, s megtanuljanak jelen lenni a testbe, melybe születtek.

A szerző egy gyermekkorában történt abúzus feldolgozási folyamatának részeként kezdett el mélyrehatóbban foglalkozni a nőiség kérdésével. Azonban azt gondolom, hogy nem kell ahhoz feltétlenül erőszak áldozatának lenni, hogy a női energiák után kezdjen kutakodni az ember, az is elég csupán, ha nőnek született.

Érdemes a könyvet lassan, lehetőleg fejezetenként olvasni, hogy maradjon idő a szerző által felvetett gondolatokhoz kapcsolódni. Úgy is lehet az egyes részek témáira tekinteni, mintha fel nem tett kérdések lennének. Bennem ez, hogy zajlik? Ezzel kapcsolatban mi jut eszembe? Milyen érzéseket kelt ez a gondolat? Mi lehet ennek az oka? A legjobb, ha egyfajta kézikönyvként tekintünk a kötetre, és a számunkra fontos gondolatokat kijegyzeteljük.

A másik ok, amiért érdemes lassan haladni vele, az az, hogy rendkívül sok hivatkozást tartalmaz. Előfordulhat, hogy egyeseket ez zavar. Én viszont örültem, hogy a szerző által újabb és újabb könyveket, műalkotásokat, hagyományokat, gondolkodókat ismerhettem meg.

Meggan Watterson végig zarándokolja a világot az isteni nőiséget kutatva – sámánoknál, egyházi, szent templomokban, és minden elképzelhető helyen – míg végül sikerül fellebbentenie az isteni nőiséget rejtő mind a hét fátylat.

Útja során a szerzőnek számos tanítója, mestere akad. Legbiztosabb vezetője azonban mégis a lelkének hangja, ami a hosszú éveket igénylő zarándoklata során egyre tisztábban különül el a benne lévő félelem hangjától.

Meggan így fogalmaz, amikor a megadásról, mint önvalónkhoz vezető kulcsról ír:

„A megadás csak azzal hangol össze bennünket, ami igaz számunkra. Leválaszt az élet felszínes drámájáról, bármilyen szórakoztató tud is lenni, és levisz a „mik próbálunk lenni” és „mik akarunk lenni” hullámai alá, hogy megpihenjünk abban, akik valóban vagyunk.”

Watterson szerint a lelki munka meglelése kiemelt fontossággal bír abban, hogy önazonos életet élhessen az ember lánya (vagy akár fia):

„A lelki munka vagy lélekmunka lehet önkéntes, kiegészítő vagy teljes munkaidős. Olyan munka, amely nem von el az életedtől, olyan munka, amelyet egyáltalán nem érzel munkának. Nem válik el attól, aki vagy, tökéletesen illeszkedik hozzád. Nem foglalkozás, hanem lelki elhivatottság. Mindnyájunk – világiak és egyháziak – előtt ott a lehetőség, hogy valami olyan tevékenységet végezzünk, amely révén meg tudjuk osztani másokkal a lélekben rejlő hathatós gyógyszert.”

A világban való létezés női aspektusáról, és egyáltalán az erőfeszítés nélküli állapotról, a taoizmus vu veiről pedig ezt mondja:

„A cél az, hogy harmóniába kerüljünk a taóval (vagy az Erővel, ha úgy tetszik), és általa egyfajta képlékeny, láthatatlan hatalomra tegyünk szert. Olyan erő ez, amely első ránézésre gyenge vagy alázatos, engedékeny, mint a víz, amely arra folyik, amerre az áramlat viszi. És mégis, a víz alkalmazkodása és az áramlat ereje hihetetlen természeti csodákat hoz létre. Igen, például a Grand Canyont.”

Az író jóvoltából megismerhetünk számos női istenségként tisztelt alakot, szentet, a világ különféle kultúráiból. A kereszténység Mária Magdolnáját, a katolicizmus Fekete Madonnáját, a hinduizmus Káliját, ill. a buddhizmus Zöld Táráját. Mindegyik másra tanít bennünket, s talán valamennyien mást tanulunk ugyanattól az istennőtől. Azt viszont egyértelműen a szívünkbe véshetjük, hogy – bár évszázadokon keresztül az ellenkezőjét akarták velünk elhitetni – nőnek születni nemcsak, hogy nem hátrány, de kiváltság, erő, feladat.