Lányi Pál

Legelsőben is érdekes és érdemes küldetésekké alakítom a kihívásokat. Újabban nemcsak a közösségieket, hanem a személyeseket is. Így ugyanis izgalmasabb, kevésbé unalmas az életem. Alapelvvé tettem, hogy a ki tudja hány évnyi hátralévő életem legfőképpen a kedvteléseké legyen, így kárpótolván magamat sokféle átszenvedett időért és átoktényezőért. A jó és érdekes tartalomban is bővelkedő, ám keservek tömegével megvert fél évszázadnyi kezdést követően a napos oldalon kívánom folytatni létemet.

Mindig is a használni akarás mozgatta cselekedeteimet. Ez már iskolakezdő gyermekkoromban is kiütközött. Megnyilvánult rendezvény utáni székhordásban, szellemi vetélkedőn való győzni akarásban, osztálytársak matek-korrepetálásában. Középiskolában az osztályterem és az iskolafolyosó képekkel díszítésében, egyetemen a kultúrfelelősi feladatok vállalásában. Ekként sok év teltével csendesen kedvteléssé értek, szublimálódtak a kihívások.

Mostanra, vagy legalábbis az utolsó leélt bő évtized kezdetére – a nyugdíjba menetel idejére – beérett az a belső motiváció, hogy akkor is folytassak segítő tevékenységet, ha semmilyen anyagi fizetség nem jár érte. És tegyem ezt belső derűvel, mindenkori mosollyal, mert mindez a lelkemnek jó és az eszmei „járadék” oly tetemes, ha látható örömöt fakaszt és szép eredményeket szül. Az is egy nagy érzés, ha nem szorul belém rengeteg megélt helyzet tapasztalata és azokból minél többet át tudok adni a törekvő fiatalabbaknak. Ezért volt nagy késztetés számomra a tehetséggondozás, az önkénteskedés, na meg a családi hagyományok ápolása, a régmúlt történéseinek a megmentése, lejegyzése. Ebben akár örökhagyás is: a nagyon érdemes fölmenők emléktáblával való megjelölése, kiállítások útján való jubilációja.

És ilyen az olvasás mélyítése kritikai följegyzésekkel, akár kapcsolat fölvétele az alkotóval, sőt, véleményformálás és átadás. Rendkívüli lebegő érzést ad, ha egy ifjú költő visszaigazolja: „öröm, hogy van, aki érti, de főleg ÉRZI, ami történik bennem. Rögtön kevésbé érzem magam magányosnak. Most és majd általában is – lesz honnan erőt merítenem. […] Maga pedig elképesztő módon látja az íveket, látja a honnan hovát, megtisztelő a figyelme és az éleslátása. Őszintén köszönöm. Sosem fogom elfelejteni, hogy amíg egyik életemből evezek át a másikba, addig Maga végig szurkolt a partvonalon. […] Van valaki, aki néhány hónapja folyton zavarba hoz. Figyelme megtisztelő, olyan éleslátással olvas, amit szeretnék megosztani másokkal is.”

No meg aztán a kocsmai kvíz-esték, hogy azok milyen kettős flow-élményekkel ajándékoznak meg. Nano-adagolásban kérdésenként, ha az ifjú csapattársak csettintenek, hogy a tudástár minő mély rétegéből hoztam föl egy-egy helyes választ, nagyban pedig azokon az örömteli estéken, amikor kellően sok pont összegyűjtésével elsők lettünk tucatnyi versengő mandschaft között. Épp ezekért hívtak öt és fél éve barátom fia és menye a játékba, hogy a korukkal összefüggő tudásköri hézagokat töltsük ki az általam hozható régebbi rétegekkel. És éppen ez a határmezsgye a közösségi-, illetve a személyes kedvtelések között. A „műveltség kertápolása”, amit semmi pénzért nem szeretnék föladni. Ez tartja agyamat készenlétben, ez jelent kihívást a barátok között arra, hogy sok dolgot tőlem kérdezzenek, mert tapasztaltak némi találati biztonságot.

És zárásul itt egy pár példa arra, hogy próbálom kihívássá nemesíteni mindennapos legbanálisabb időtöltő kedvtelésemet: a rejtvényfejtést. Amidőn a kommerszebb füzetek rejtvényei már nem elégítették ki növekvő igényeimet és túl könnyűnek találtam föladványaikat, előfizettem a nehezebb „olasz módra” szerkesztett, „kemény dió”-kat tartalmazó kiadványokra. De hogy az agytorna az egyszerűbbeknél is megmaradjon, többnyire igyekszem a keresztrejtvények soraiba már akkor betippelni a beírandó szavakat, amikor még csak egy-két betű van meg belőlük.

Még egy „apróság”: a kvíz-esték „elhatalmasodása” – az, hogy már hetente kétszer is megyek – egy komoly másodlagos hozadékkal jár: elvon a politika szennyétől, csökkenti ATV-függőségemet és kiszorítja a szörnyedelmek miatti dühöngésre pazarolt időt életemből.

Mottó helyett egy Máraitól átvett tanulság: „Igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel. Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal, megsokszorozzuk azt. Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért. Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma – bármilyen sok is jusson – véges!!!”