Nekem mindig csak egy kérdésem van!
Van-e a sikernek illata? Ott van-e génjeinkbe kódolva, hogy pontosan milyen sikerre vagyunk hivatottak tehetségünk által?

Meg mindig Zólyomi Zsoltot, “az orrot” tartom a legszakavatottabbnak ezen kérdés megválaszolására, de ameddig megkapjuk tőle a választ, nézzük meg, hogyan függ össze az érzelmi előtakarékosság és bennünk rejlő siker potenciál, a mindent akaró tehetség kapcsolata és viszonya.

Mekkora sikert fogok elérni?
Annak a sikernek milyen relatív súlya lesz az életemben?
Ennek a relatív súlynak milyen relatív bekerülési ára lesz?
És mindezek fényében honnan tudjam előre, hogy az előtakarékosságra szánt energia mennyisége:
A) túl sok és pont azt teszem félre, ami kis extra a nagy sikerhez kellene
B) túl keveset teszek félre és túl sok energiát szórok el egy hiú remény érdekében, ami így kvázi teljesen haszontalanul folyik el itt és most és foszt meg egy biztosabb jövőtől.

Előre kell egy olyan döntést meghozni, amit, ha a jelenben nem jól hozunk meg, akkor a tehetségünk kibontakoztatását tesszük kockára és ha a jövőre nézve rosszul gondolkodunk, akkor a későbbi sorsunkat lehetetlenítjük el a mindent elvesztek – se tehetség, se felépített élet – állapotával.

Tehát ott a kérdés, hogy hogyan lehet jól meghozni egy ilyen döntést itt és most. Hogy pontosan hogyan építse fel egy tehetséges ember az életét, a rendelkezésre álló 100% energia mennyiséget hogyan kezdje felosztani.
Mennyit engedjen a tehetsége számára és mi legyen az a mennyiség, amit félre rak a jövője, a tehetségen kívüli élet számára?

Lehet-e ennek pontos mennyiséget adni?
Vagy csak onnan kell tudatosan elkezdeni gondolkodni, hogy ne csak a tehetség körül forogjon a tehetséges ember élete, hogy legyen egy olyan életterület, ahol más lehet, mint a “tehetséges ember”.

Ami elsőre idővesztegetésnek tűnhet, hiszen az első gondolat az lehet, hogy minden nem a tehetségemmel töltött idő a tehetségem kibontakoztatását veszélyeztető vagy minimum hátráltató idő, amivel nem csak magamat hozom hátrányba, hanem “versenytársaimnak” adok lépéselőnyt. Hiszen amíg én időt vesztegetek “egyéb tevékenységekkel”, addig ők haladnak előre a tehetség útján.

Tehát az érzelmi előtakarékosság a társas versengés pontján már meg is semmisül, mint járható út, hiszen a környezeti nyomás, ami a legjobbaknak járó helyért folytatott küzdelemben zajlik a saját magamból kiinduló, a saját igényeim megfogalmazását előtérbe hozó gondolkodást alapjaiban elfojtja.
Minél több időt töltök a tehetségem kibontakoztatásával, minél jobban minimalizálom az egyéb dolgokra szánt időt, annál biztosabban haladok a céljaim felé.

A jelen annyira beszűkíti a fókuszt a tehetség köré, hogy a hosszabb távon való gondolkodás, a tehetségén kívüli élet építése igazából teljesen kimarad a tervezésből. Pedig a kérdés ott van!
Mekkora potenciált jelent a tehetség valójában, és mi lesz velem nélküle?