A folyó sokszor oly békés, hullámai kiegyenesednek, medréből tóként tekint vissza ránk, de mi tudjuk, hogy valójában rendületlen halad előre, rezdületlensége látszólagos csupán.

Az olvadásnak indult vaskos jégréteg ugyanúgy néz ki, mint az áthatolhatatlan kemény tömbbé fagyott. A mélyben azonban zajlik a változás.

Bár a földből kisarjadó szár növekedését szabályoktól kötött szemed nem látja, az aprócska növény mégis minden pillanatban, sejtről sejtre gyarapszik, s egyszer csak ott terem kifejlett valójában.

A virág minden éjjel becsukja kelyhét, hogy ébredéskor a kelő napot kitárulva köszöntse, mozgását mégsem látod soha.

A növő hold percről percre hízik, s a fogyó, pillanatról pillanatra egyre soványabb lesz, szemed azonban nem látja.

A fa nap mint nap dolgozik göcsén, sejttégláit szakadatlan pakolja egymásra. Kívülről mégis mozdulatlannak tűnik, s egyszer csak a göcs a semmiből ott terem.

Ugyanígy azt sem tudod nyakon csípni, mint újítja meg tested önnön sejtjeit, másodpercről másodpercre haladva. Hirtelen a seb beheged, a lehámlott bőrt felváltja az üde, rózsás réteg, s a hibás, torz részek hirtelen ismét egésszé, teljessé válnak.

A vízesés parányi cseppjeinek, bennük az atomnyi részecskéknek a kapcsolódása rejtve marad. Nem látsz mást, mint az egybefüggő vízsugarat, a szinte mozdulatlan vízfüggönyt.

Látszólag a csecsemő is hasztalan sír reggel, sír délben, sír este. Sírása mögött azonban lénye összerendeződésének folyamata áll, hogy egyszer csak előrukkoljon hempergőző, gurgulázó kacajú babaságával.

A mélyben zajlanak a folyamatok, még akkor is, mikor állni látszanak.