Avagy külföldi munkavállalás bennfentes szemmel IX.

E havi írásaimban saját kihívásaim és tapasztalataim osztom meg mindazokkal, akik tudatosan igyekeznek BOLDOGulni munkában és az életük egyéb területein egyaránt, határon innen és túl.

Visszaemlékezve több, mint 10 évvel ezelőtti önmagamra, aki izgatott kíváncsisággal (és persze némi természetesnek tűnő szorongással) készült élete első téli osztrák szezonjára. Mesélek most Önöknek arról, mik voltak számomra azok a dolgok, amik segítettek úrrá lenni a bennem felmerülő félelmeken, és amik átsegítettek engem a kezdeti kinti akadályokon.

1. Sokakhoz hasonlóan, akik úgy döntenek, hogy külföldön próbálnak szerencsét, én magam is olyan helyzetben voltam, amivel kapcsolatban egy dolgot tudtam biztosan: muszáj, hogy változzon, különben komoly következményekkel számolhatok. A másik, amivel pontosan tisztában voltam, hogy aki változtathat az akkori körülményeimen, egyedül én magam vagyok.
2. Tisztáztam magamban, hogy az akkori életem saját korábbi döntéseim következménye. Ami persze eleinte nagyon nem tetszett, de kénytelen voltam elfogadni, hisz a tények magukért beszéltek. S ahogy megbarátkoztam ezzel az elgondolással, az az előnyöm származott belőle, hogy felismertem: ha létrehoztam valamit, annak az ellenkezőjét is képes lehetek megteremteni. Ezúttal már tudatosan dolgozva azon, hogy milyen eredményt kívánok elérni.
3. Beláttam, hogy ideje „visszaülnöm az iskolapadba”. Nem, nem szakmai vagy nyelvi képzésben gondolkodtam, hanem arra jutottam: eljött az ideje jobban megismerni önmagam. Azt, hogyan működöm, mire miért úgy reagálok, ahogy, s leginkább hogyan tudok változtatni azokon a dolgokon, amikből mindaddig a problémáim túlnyomó többsége adódott.

Ezek voltak a legfontosabb felismeréseim azokban a napokban, mikor már javában tervezgettem az előttem álló hónapokat Bár a leghalványabb fogalmam sem volt róla, mi vár rám majd több száz kilométerre az otthonomtól. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet az élet egy alig két kilométer hosszú kis tiroli faluban, ahol amerre csak a szem ellát, havas hegycsúcsok magaslanak és a napom túlnyomó részében idegen nyelven kommunikálva élem az életem hosszú-hosszú heteken keresztül.

Többször a kezembe került az elmúlt évek során az első kint töltött napjaimról írt részletes beszámolóm, amin most visszagondolva már jókat mosolygok. Ott és akkor viszont kevéssé tűnt mókásnak a helyzet és nem is tudom hányszor fordult meg a fejemben, vajon tényleg olyan jó ötlet volt-e átlépve az ország és a komfortzónám határát osztrák szezonális vendéglátásra adni a fejem.

Na de ha már ott voltam, gondoltam kihozom a helyzetből a tőlem telhető legjobbat, s legtöbbet, hisz különben mi értelme volt kiszakadni a megszokott kis életemből és világgá menni? Így aztán napról napra egyre jobban belerázódva a munkába, na meg a német nyelvhasználatba (!!!), lassan azon kaptam magam, hogy ugyanúgy tudtam már élvezni a mindennapokat, mint idehaza korábban a Balaton part különböző vendéglátó egységeiben dolgozva. Hisz a melóbeli rutin tekintetében alig volt jelentős eltérés az itthonihoz képest. Rendelést vettem fel, kiszolgáltam, fizettettem. Igaz, hogy németül beszélve, osztrák népviseletet hordva és euróban adva vissza a vendégeknek, de akkor is gyakorlatilag ugyanazt csináltam, mint korábban, csak az itthoni korábbi fizetésem többszöröséért.

Szerettem a munkámat, a kollégáimat, a főnökeimet. Szerettem a szabadnapjaimat, szerettem az életemet. Szabadnak éreztem magam, ahogy addig talán még életemben soha. Szinte a szó szoros értelmében véve megrészegített az a fajta élmény, amit annak köszönhettem, hogy mertem valami új és addig számomra ismeretlen mellett dönteni. Néha persze kicsit bosszankodva elfilóztam rajta, mit nyerhettem volna, ha már évekkel korábban merek belevágni valami hasonlóba… Aztán végül megnyugtatva saját magam mindig arra jutottam, hogy erre a fajta változásra még nem álltam készen akár pár hónappal azelőtt sem, mikor a lehetőség megtalált, hogy Ausztriában szerencsét próbáljak.

Persze egyértelmű, hogy nekem is voltak odakint kemény napjaim. Hisz abban az országban sem kolbászból van a kerítés, ott sem a fáról hullik a pénz, a többszörös fizetésért többszörösen kell magát odatennie az embernek. Elvárják a vendégek, elvárja a főnökség, ezáltal én is elvártam saját magamtól.

Ezen elvárásoknak megfelelve viszont olyasmiket kaptam cserébe, amikről korábban álmomban sem gondoltam volna, hogy az életem részét képezhetik. S nem kell hatalmas dolgokra gondolni, mert a számomra legnagyobb értékek pénzben nem is kifejezhetők, amit a kint töltött 10 évem alatt kaptam.

• A munkám olyan fokú megbecsülését, amit itthon korábban kevés helyen tapasztaltam.
• Azt, hogy a főnökség családtagként bánt velünk, és amiben tudtak segítettek minket.
• Csodaszép helyeket láthattam, ahova a Szüleim sosem juthattak el.
• Képes voltam végre megteremteni magamnak az anyagi függetlenséget.
• Bebizonyosodott számomra, hogy egyedül is meg tudok állni a lábamon.

Tovább is van, mondjam még?

Mondom, hamarosan, ígérem. Addig viszont szívből kívánok bátorságot, hitet és megfelelő segítőket ahhoz, hogy minél többen bele merjenek vágni életük eddigi talán legnagyobb kalandjába, átlépve saját komfortzónájuk és egyúttal az ország határát is.