Előző cikkemben körüljártam a rokontartás általános szabályait, említést téve arról, hogy bár a tartás, tartásdíj szavak hallatán az emberek többsége a gyermektartásra asszociál, fontos volt a tartás teljes halmazának áttekintése.

Mint az szintén említésre került, a rokontartásra való jogosultsághoz két alapvető körülménynek kell teljesülnie, mégpedig rászorultságnak kell fennállnia a jogosult oldalán, ugyanakkor elengedhetetlen feltétel, hogy az a rokon, akitől a tartást igényelnénk rendelkezzen teljesítőképességgel.

Fenti feltételekkel szemben a gyerektartás egész más kategória, hiszen az minden más igénnyel, követeléssel szemben prioritást élvez, s a kötelezett teljesítőképessége sem előfeltétele a gyermektartás megállapításának.

Míg a rokontartásnál kiemeltem, hogy saját létfenntartásának veszélyeztetése senkitől nem várható el, a jogszabály kifejezetten kiemeli, hogy a kiskorú gyermek tartását a szülők saját tartásukat megelőzően is kötelesek biztosítani.

Kiskorú gyermek esetén a rászorultságot is alapvetésként kezeli a polgári törvénykönyv családjogi könyve, így e vonatkozásban nem terheli bizonyítás a gyermeket aktuálisan gondozó – s tartásdíjat igénylő – szülőt. Ezzel párhuzamosan nem állhat fenn kiskorú gyermek esetén érdemtelenség sem, így erre sem hivatkozhat a kötelezett szülő. (E kérdés vizsgálata ugyanakkor a nagykorú gyermekek tartása esetén már felmerülhet, s ilyen esetekben bizonyítás tárgyát képezi. Ezt az esetkört egy későbbi cikk keretében szintén tárgyalni fogom.)

A bizonyítási eljárás a gyermektartásdíj megállapítása iránti perekben tehát főként a tartás mértékének megállapítása iránt folyik (nem képezi részét a jogosultság/rászorultság, vagy a kötelezetti teljesítőképesség vizsgálata).

Ha már szóba került a bizonyítási eljárás, fontos leszögezni, hogy bár a szülők között bármikor van lehetőség megállapodást létrehozni, gyermektartásdíjról hazánkban kizárólag bíróság dönthet végrehajtásra is alkalmas határozattal.

Ha a korábbi megállapodást a tartásra kötelezett fél a későbbiekben bármely okból nem tartja be, igen szorult helyzetbe hozhatja a gyermekről természetben gondoskodó szülőt, hiszen, ha csak ezen időpontban indul meg a bírósági eljárás, a gondozó szülő hosszabb időre – segítség nélkül – magára maradhat.

Fentiek alapján tehát – álláspontom szerint – legcélszerűbb megoldásnak az tűnik, ha a szabályozásra mindenképpen bírósági határozatban kerül sor. Ez természetesen úgy is megtörténhet, hogy a két szülő egyetértésben, az általuk már megkötött megállapodásra kéri a bíróság jóváhagyó végzését, mely aztán az ítélettel azonos hatályúként funkcionál, tehát szükség esetén végrehajtható.

Megállapodás hiányában természetesen hagyományos bírósági peres eljárás keretében lehet rendezni a gyermektartás kérdését. A tartás módjaként – a törvényes – elsősorban a pénzbeli teljesítést írja elő. Szűkebb körben előfordulhatnak azonban olyan esetek is, a gyermektartásdíj megváltása körében, amikor a tartásra kötelezett szülő egy nagyobb összeget, vagy egy ingatlan tulajdonjogát ruházza át, s ilyen formán mentesül a további tartási kötelezettség alól.

Fenti előzmények után elérkeztünk a gyermektartásdíjjal kapcsolatos legfontosabb kérdéshez, azaz a tartás összegéhez.

Az összegszerűség meghatározása szempontjából a jogszabály lehetőséget ad a szülőknek a megállapodásra, melynek létrejötte esetén a bíróság nem folytat le bizonyítási eljárást e körben, hanem jóváhagyja a – jogszabálynak megfelelő – egyezséget.

Megállapodás hiányában azonban sor kerülhet egy igen hosszadalmas és mindkét szülő számára kellemetlen bizonyítási eljárásra, melynek részét képezi egyrészt a gyermek indokolt szükségleteinek feltérképezése, másrészt mindkét, de különösen a különélő szülő jövedelmének vizsgálata. Szintén vizsgálat tárgyát kell képezze a szülők további (más kapcsolatból származó) gyermekeinek tartási igénye, a gyermek esetleges saját jövedelme, vagyona, valamint a gyermek után járó állami támogatások, juttatások összege.

Kérdéses lehet, hogy mi tartozik a gyermek indokolt szükségletei körébe. A jogszabály e körbe sorolja a megélhetéséhez, egészségügyi ellátásához, neveléséhez és taníttatásához szükséges rendszeres kiadásokat. A bírói gyakorlat szerint a gyermek nem kerülhet számottevően rosszabb helyzetbe, mint ami a szülők együttélése alatt biztosított volt számára, ugyanakkor természetesen előfordulhat, hogy a „nulláról” új életet kezdő szülő (aki adott esetben hátrahagyta a korábbi közös ingatlant, a gyermeket természetben gondozó szülő és a gyermek számára) nem képes pontosan a korábban megszokott szinten gondoskodni a tartásról.

A joggyakorlat egyértelmű ugyanakkor abban, hogy a gyermek ellátása nem korlátozódhat szűkös tartásra.

A polgári törvénykönyv családjogi könyve konkrét eligazítást ad a tartásdíj kapcsán, amikor is kimondja, hogy a tartás összegét gyermekenként általában a kötelezett átlagos jövedelmének tizenöt-huszonöt százalékában kell meghatározni. Az átlagos jövedelem megállapításánál rendszerint a kötelezettnek előző egy évi összes jövedelmére figyelemmel kell lenni.

Előfordulhat persze (bár ez az esetkör sajnos ritkább), hogy a kötelezett szülő jövedelme olyan magas, hogy a fenti százalékos megállapítás alapján irreális összeg jönne ki, ez esetben van jelentősége a gyermek indokolt szükségletei vonatkozásában felmutatott bizonyítékoknak a gondozó szülő részéről.

Mint a rokontartásról szóló cikkemben is kifejtettem, számos esetben felmerül a kötelezettekben, hogy a jogosult esetleg nem „helyesen használja fel” („műkörömre, dohányzásra, vagy egyéb luxuscikkekre költi pl. élelmiszer helyett”) a tartásdíj összegét, ezért szívesebben teljesítenének természetben. Célszerű lenne azonban ilyen esetekben a kötelezett szülőnek belegondolnia abban, hogy milyen összeget tett ki a gyermek ellátása azon időszak alatt, mikor még együttesen gondoskodtak róla. Az esetek többségében ezen átgondolás akár meg is oldhatná az ügyet, hiszen a gyermekkel kapcsolatos kiadások az idő előrehaladtával csak emelkednek, a korábbi összegek pedig mindkét fél előtt ismeretesek. Sajnálatos módon a szülők – mire a peres eljárásra sor kerül – már olyan viszonyban vannak, hogy az egymással szembeni negatív érzéseik elhomályosítják a gyermek érdekeit, melynek éppen elsődlegesnek kellene lennie számukra.

A legalapvetőbb szükségletekkel kapcsolatos felesleges bizonyítási eljárás kiküszöbölése végett a Kúria megfogalmazott egy javaslatot, melyben utalt arra, hogy támogatandó a gyermek indokolt szükségletén belül meghatározni a gyermek köztudomású alapszükségletét, amit a szülőknek minden körülmények között biztosítaniuk kell gyermekük számára. Ennek összegét a Kúria joggyakorlat-elemző csoportja 2018-ban 25.000 forintra tette.

Bár a Kúria kiemeli, hogy a javaslat nem kötelező érvényű, – álláspontom szerint – hazánk legfelső jogalkalmazói fórumának – széleskörű gyakorlati tapasztalatai alapján kialakított – ajánlása mindenképpen figyelembe veendő a többi jogalkalmazó fórum számára, s kiemelten megfontolandó a tartásdíjra kötelezett szülők számára is.

Cikkem végén kiemelendő még, hogy ugyanúgy, mint a rokontartás esetén, amennyiben a gyermek tartásra való jogosultsága megszűnik (nagykorúvá válik, vagy ezt követően tanulmányait befejezte), a jogosultnak kötelezettsége ezen tényt a bíróság felé bejelenteni, s a kötelezettség megszüntetését kérni. Ennek hiányában – kötelezett későbbi kérelme alapján – jogosultnak visszatérítési kötelezettsége keletkezik, melyet kamatokkal együtt kell teljesítenie.

Tekintettel arra, hogy a gyermektartás témaköre igen sokakat érint, s még több vonatkozása tarthat számot érdeklődésre, ezek további részletezésére, valamint a nagykorú gyermek tartásával kapcsolatos kérdések elemzésére következő cikkemben kerítek sort.