A témában elég sok elmélet, diagram és cikk született már. Ezért különösebb történelmi, kronológiai bevezetés nélkül az olvasóval szeretném megosztani saját nézőpontomat.

A korai tehetség gyors sikerélményt ad, ami főleg a kezdeti fázisban (általános iskola, stb.) jelentős előnyt és ezáltal magabiztosságot adhat. Gondoljunk csak bele, a tehetséges gyerekeknek, akiknek kevesebb időt, energiát kell beletenniük abba, hogy megcsinálják a házi feladatot vagy felkészüljenek a következő napi felelésre, dolgozatra, mert szivacsként szívja fel az agyuk matek órán az információt.

Ők társaikhoz képest viszonylag kisebb erőfeszítéssel és gyorsabban jutnak el az „átlagosnál magasabb szintre”. Gyakori eset viszont, hogy később, (pl.: középiskola vége, egyetem) romlani kezd a teljesítményük. A korábbi szintű teljesítményhez ugyanis már nem elég, hogy bent ültek az órán és meghallgatták az anyagot, bele kellene tenni azt a bizonyos plusz energiát. Ez az a pont, amikor a tehetség már nem elég. Ők viszont nem „tanulták meg” ennek a módját, folyamatát, ezért hosszú távon fennáll az „elkényelmesedés” veszélye.

A gyerekek példájánál maradva ennek extrém esete, amikor valakit csodagyereknek titulálva korát meghaladóan tehetségesnek tartanak valamiben (pl.: sport, zene). Egyedülálló képességei, „isten adta” tehetsége kortársai fölé emelik, privilégium, ami egyben teher is a gyerekekre nézve.

Tiger Woodsra a legsikeresebb golfozóként tekintettek, amikor ő lett a legfiatalabb, aki valaha is megnyerte a US Masters versenyét. „Minden idők legtehetségesebb játékosa”, ez volt a szakemberek megállapítása, a sajtó és a világ „csodagyereknek” tartotta. Azóta egyedülálló karriert tudhat maga mögött, megválasztották World Golf Hall of Fame-nek és a 21. század legsikeresebb golfozójának tartják.

Woods sikertörténetéhez azonban hozzátartozik, hogy öt nappal első születésnapja előtt (!) kapott egy golfütőt, amivel kétéves korára már túl volt első meccsén, ötévesen pedig többet foglalkozott a golffal, mint amennyit egy átlagember az életében valaha.

Woods elköteleződése a golf iránt, a folyamatos, már–már betegesnek tűnő gyakorlása és szorgalma egyedülállóvá tette őt.

Ehhez a példához hasonlóan, azok a fiatalok, akik világszintű teljesítményt tudnak felmutatni, természetesen ráerősítenek a „természet adta” tehetség elméletére. Ezek a junior sportolók fantasztikus képességekkel vannak megáldva, ez nem kérdés, de ezek a képességek nem jelentenek egyenes utat a sikerhez, nem mindenkiből lesz Tiger Woods. Szüksége van arra a bizonyos pluszra, az „X” faktorra.

Mindkét esetben ezt a „pluszt” számomra a szorgalom jelenti. A plusz, amit te magadnak kell bele tenned mindennap, újból és újból, mert senki nem fogja megtenni helyetted. („Kamatos kamat effektus” – minél többet pakolok bele, annál halmozottabban fog megtérülni. Olyan még nem volt, hogy rosszabb lennék, stagnáló igen, de rosszabb nem.) Aki plusz erőfeszítés nélkül csak a tehetségre támaszkodik, az nem lesz hosszú távon sikeres.

Woods példájánál maradva talán a sport esetében hallunk, olvasunk a legtöbbet a tehetség vs. szorgalom kérdéséről. És ha már sport, akkor így foci EB idején utána olvastam, hogy oszlik meg ez a kérdés a foci világában. Előre bocsátom az olvasóknak, hogy nem vagyok foci szakértő, ezt kérem, nézzék el nekem.

Két példát szeretnék kiemelni, az egyik David Beckham. Beckham kisgyerekként egy kelet-londoni parkban órákon át gyakorolta a focit. „Lenyűgözően elhivatott volt – mondta az édesapja. – Néha olyan volt, mintha ott élne a pályán.”

Beckham szorgalma soha sem tört meg, bár már rég nem aktív, soha nem szűnt meg tanulni, fejlődni. Amikor Sir Alex Ferguson 1994-ben, munkamorálját jellemezte, alig jutott szóhoz az álmélkodástól: „Figyeli az idősebb játékosokat, állandóan gyakorol, mesésen kezeli a labdát, és állandóan a technikáján dolgozik.”

Nyilván sokan ismeritek Messi múltját: Ötévesen kezdett el futballozni egy helyi, Grandoli nevű csapatban, ahol apja volt az edző. 11 éves korában növekedésihormon-hiányt diagnosztizáltak nála. Az argentin első osztályú River Plate érdeklődött iránta, de nem volt arra kapacitása, hogy finanszírozza a fiú gyógykezeltetésének havi 900 dolláros költségét. Ekkor szerzett Messiről tudomást Carles Rexach, a Barcelona akkori sportigazgatója, aki felajánlotta, hogy a spanyol klub fizeti a kezeléseket, amennyiben az argentin Európába szerződik. Így indult anno Messi a korántsem garantált világhírnév felé…

A két fent említett sportoló mellett példának hozhatnám Zlatan Ibramovichot, aki bár egojával a futball világ talán egyik legmegosztóbb figurája, az viszont vitathatatlan, hogy túl a 40-en fizikumával és elszántságával egyedülálló értéket képvisel. (Zlatan Ibrahimović – Wikipédia (wikipedia.org) „a 21. század egyik legeredményesebb góllövője, több, mint 550 találattal. Többszörös holland, olasz és francia bajnok, gólkirály, emellett Európa Liga győztes. A svéd válogatottban messze ő lőtte a legtöbb gólt. Az új évezred egyik legmeghatározóbb játékosa.”)

De a futballon túl nézzünk rá egy másik sportra, a sakkra.

Az olvasó először azt gondolná, hogy milyen hasonlóság lehet a sakk és a foci között. Hiszen a sakkban még csak fizikai erőkifejtés sem történik, órákon keresztül egy helyben ülnek a tábla előtt… Nekem pont ez benne az érdekes.

A Netflix siker sorozatnak, a Vezércselnek (The queen’s gambit) köszönhetően újra felkapott lett a sakk, még azok számára is, akik nem játszák rendszeresen. A sorozat főszereplője, Beth Harmon gondolkodása, logikája már gyerekként egyedülálló. Vizuális látásmódja és vonzalma a sakk iránt valamennyi nehézség ellenére utat tör. A különböző házi, megyei versenyeket sorra nyeri – különösebb erőbefektetés, nehézség nélkül. Amikor azonban szintet kellene lépnie és egyre erősebb ellenfelekkel találja szemben magát, a tehetsége már nem elég és kudarcot vall.

Ahhoz, hogy erről a megrekedt szintről tovább tudjon lépni, bele kell rakni azt a bizonyos „pluszt”. Ami a foci esetében a pályán a cselek, kapura lövés begyakorlását és a mentális, erőnléti edzést jelenti, az Beth esetében a különböző lépés kombinációk folyamatos gyakorlását, mentális stabilitást és a végtelen szakirodalom olvasását jelenti.

A sorozat főszereplője és Beckham is dönthetett volna úgy, hogy nem teszik bele ezt a bizonyos pluszt. (Beth egy ponton ki is száll és alkoholba, egyéb szerekbe „fojtja” kudarcát.) Valószínűleg megyei, országos szinten még így is mindketten elég jól „elpötyögtek” volna, de akkor nem ezt a szintet érték volna el és ma nem biztos, hogy tudnánk, ki az a David Beckham.

Ehhez kapcsolódóan szeretném megosztani az olvasóval az alábbi cikk részletet:  

„A sakkozóknál szerintem nehéz is azt mondani valakire, hogy igazán tehetséges, mert ilyen sakkozónak majdhogynem születni kell. Ők olyanok, akik társaikhoz képest rendkívülibb intellektuális adottságokkal vagy képességekkel rendelkeznek. Azt viszont nem lehet mondani, hogy csak az ilyen sportolók érhetnek el óriási sikereket, sőt… Itt merül fel a kitartás és a szorgalom kérdésköre. Az, aki plusz erőfeszítés nélkül csak a tehetségére támaszkodik, nem lesz annyira sikeres. A rengeteg szorgalom, és a sakkozó aktuális fejlettségi szintjéhez és igényeihez igazodó edző segítségével a határ a csillagos ég lehet.” (Rátkai Marianna, az ELTE BDPK)

Legyen szó bármilyen sportról vagy akár hétköznapi tevékenységről, nemcsak a gyakorlás mennyisége számít, hanem annak a minősége is. Kulcskérdés, hogy milyen gyakorlatokat, aktivitásokat iktatunk be, amelyek segítségével átléphetjük saját határainkat. Legyen szó a mindennapokba bevezetett folyamatokról, szokásokról, minden, amivel jobbak/többek leszünk, az az előnyünkre válik.

Úgy gondolom, hogy a legjobb, ha a tanuláshoz/ valami új, más elsajátításához van tehetségünk.

A tehetség köré fonódott kultuszt talán azért értékeljük túl, mert csak azt az apró mozdulatot látjuk, ami már a profizmus kategóriájába tartozik. Az, hogy szeretnénk-e sikeresek lenni valamiben, igazából rajtunk múlik. És a legtöbb ember számra ez a valódi teher, hiszen nem más/mások, hanem mi magunk vagyunk azok, akik döntünk arról, hogy hajlandóak vagyunk-e tenni ezért, vagy nem.

Hajlandó vagyok -e meghozni azokat a plusz áldozatokat, amik közelebb visznek engem a sikerhez. Nálunk a döntés!

-Béres Eszter-

Felhasznált irodalom:

Zlatan Ibrahimović – Wikipédia (wikipedia.org)

http://elteonline.hu/savaria/2021/02/25/a-tehetseg-vagy-a-szorgalom-fontosabb/