Az alkotás lehetőségének hiánya több mai középkorúnak egyfajta fekete lyuk. Hisz a napi hajszában az alkotás, vagy az alkotó gondolat sokszor eltűnik, a fontossági sorrendek változnak, s azt gondolom, a kényszerű bezártság az elmúlt másfél évben sem teremtett több ingert mindezek fejlesztésére. A gyermekekkel közös alkotást nagyon kevés szülő tudta megvalósítani.

Amióta már nem laknak együtt a családok a nagyszülőkkel, a nagymamák dolgoznak azért, hogy fenn tudják tartani magukat, vagy éppen nagymama korban jutnak el az eladdig mélyen eldugott gyermekkori álmuk megvalósításához, kevés az unokával együtt sütögető, kötögető, horgolgató nagymama, és az együtt faragó, formázó, bogarakat megfigyelő, horgászó nagypapa.

A mai nagymamák és nagypapák a Ratkó korszaknak „köszönhetik”, hogy megszülettek.

Elég korán nagyot álmodtak, s bár a boltokban kevés volt a holmi, nem voltak kütyük, így hát, ahogy a történelem során több esetben, a szülők, nagyszülők a gyermekekkel együtt, közös alkotó teremtéssel tették teljessé hétköznapjaikat. E tevékenységek láncolatában kevés volt az unatkozó gyermek, és szépen kibontakozhatott mindenféle rejtett tehetség is.

Sok esetben a közösen alkotott dolgokkal együtt játszottak, és a játék maga újabb,- és újabb kreatív, alkotó, közös gondolkodásra, élményre hívó együttlétté válhatott.

• Gondoltam erre, találd ki!
• Itt egy kő, itt a másik, találd el!
• Gyere ugróiskolázni!
• Ki tud több ideig hullahopp karikával a derekán mozogni?
• Húzd a kötelet, ne lazsálj!

Tették ezt a családban, közösségben, csapatban, – kisdobos, úttörő, KISZ, – testvérrel és nagyszülővel, játszottak, és alkottak. Kacagós játék volt a közös együtt alkotás akkor is, ha krepp-papírból készült a jelmez, és pattogatott kukoricából a karácsonyfadísz.

Sokszor hangoztatjuk, milyen fontos a játék, az alkotás, milyen erőteljes lehetőség arra, hogy a tehetségek felszínre kerüljenek.

Hiszem, mindenkinek van valamilyen tehetsége, van, akinek nem is egy irányú, hanem végtelen, szerteágazó. A tehetség mindenkiben fejleszthető, kibontható, megtalálható. S felszínre hozható a sokáig fel nem ismert tehetség is. A gyermek egy „gyúrható” lény, játékkal, alkotással meglelhetjük a csodákat, mely bennük lakozik.

Hat éves korig a gyermek szárnyal, folyamatos dicséretet kap, bármilyen alkotást készít, verset mond, táncol, énekel, sportol, – mindenben ott a tehetség magja, – szárnyalása büszkévé teszi őt és a családját. Iskolába kerülése után viszont – kivétel a speciális iskolák lehetőségei –, a rendszer, a teljesítménykényszer, az osztályozás, a kreatív tárgyak kevés óraszáma miatt az alkotó szabad szellem tehetsége, apró sarjadó növénykéi hanyatlásnak indulnak. Mert az állami oktatásban az egyenlőség a legfontosabb szemléletmód, ezzel elvéve a vágyat, az inspirációt a többre.

Lélekként egyenrangúként érkezünk az anyagba, testünkbe. Mindenki másképp jelenik meg, de konkrét feladattal jöttünk, és feladataink megoldásának stabil alapja a tehetség, mely kódolva van mindenkiben.

A Covid sok változást hozott a világban, és sokunk életében. Soha ennyi válás, soha ennyi vállalkozás szétesése, soha ennyi újjászületés, új tervek megszületése nem volt, mint a bezártság, és életünk ilyetén változása kapcsán. Egyre több embernek van elege a multik világából, ráismerve, hogy más rendeltetése, feladata, lélekútja van. Ráérezve, hogy van valamije, amit érdemes megkeresni önmagában. A speciális, a csak rá jellemző tehetséget.

A szabad akarat, a belső szabadság igénye a hosszú kényszerű bezártság után kopogtat, és ezáltal ébred a vágy, hogy olyannal foglalkozzunk, amit szívünk diktál. Hogy olyan tevékenységgel töltsük ki napjainkat, melyben kibontakozhat a tehetségünk, vagy legalábbis lehetőség nyíljon arra, hogy megmutassuk magunkat a világnak.

Nem egyszerű. Nem egyszerű felvállalni az álmainkat, s mindazt a vágyat, célt, és belső indíttatást, intimitást, ami a miénk. Mert a tehetségünk a mienk. Hiába van sok ezer festő, kárpitos, cukrász, pék, párkapcsolati tanácsadó, tanár, író, énekes, színész, riporter, zenész, tornász, focista, úszó, és így tovább, mindenki máshogy éli meg, közelíti meg a belsőjében megszülető igényt arra, hogy kinyíljon a világ felé, és megmutassa önmagát. Mindezek felvállalása a legnagyobb szabadságot adhatja, mert a bennünk lévő érzékenység megtalálása a tehetségeink gyökere.

Sajnos a technika fejlődésével nem versenyezhet a papírhajtogatás, a játékboltok kínálatával, a fejlesztő programok terén. A televízió és az internet kiváltja ugyan a szülők, nagyszülők dilemmáit, hogy miként szórakoztassák az unatkozó gyermekeiket, unokáikat, mégis hiszem, egy közös gyurmázás, vagy a homokozóban eltöltött alkotó kreatív idő, és közös program, a gyermeki fantázia kiapadhatatlan forrása és hatalmas lehetőség lehet.

Ne hagyjuk, hogy elvesszen az alkotásban megélt szabadság, az az öröm, mely tehetségek kibontakozásának alapjává válhat!