Ödön, a kövérkés aranyhal, ezen a napon is felkelt, mint tette azt minden reggel, és körbeúszott beköszönni a barátainak.

A neonszínű koralldísszel kezdte:

– Jó reggelt hercegnő! Milyen csodaszép napunk van ma! Hogy szolgál az egészsége? – kérdezte, válasz azonban nem érkezett, majd tovább ficánkolt a műanyag, rózsaszínű korallhoz:

– Szia, kedves Pinky! Igazán csinos vagy ma! Fodrásznál voltál? – bókolt a mereven díszelgő korallutánzatnak, majd tovasiklott a sötétkék csillámos korallhoz.

– Hejj, Amigo! Micsoda váratlan öröm, hogy összefutunk, pajti! Mi járatban vagy errefelé? – érdeklődött lelkesen, de válaszul, ha tehette, a csillámos korall csak még büszkébben díszelgett az akvárium oldalához tapadva. Ezzel meg is volt Ödön reggeli útja, majd szokás szerint úszkálni kezdett otthonában. Először jobbról balra úszott 36-szor, majd pedig balról jobbra, ugyanennyiszer. A számolást csak saját szórakoztatására végezte.

Minden szépen folyt a jól ismert uszonycsapásban, mígnem, valami rendkívül szokatlan dolog történt: Ödön, az üveg túlsó falán izgatott mozgolódásra lett figyelmes. Odatapasztotta halfejét az üveghez, hogy kiderítse, mi ez a nagy sürgés-forgás. Ezzel sikerült azt elérnie, hogy az üveg kényelmetlenül nyomni kezdje az arcát, azonban egy petényivel se látott jobban. Ödön ugyanis, rövidlátó volt, és az akvárium sajnálatos módon nem szemüveglencséből készült. Megelégelte, hogy még mindig nem lát semmit, ezért nekiúszásból támadt az üvegre, hátha így közelebb kerülhet a külvilághoz, és kiderítheti, mi ez a nagy felfordulás. Ödön nem volt különösebben okos jószág, de kitartása nem ismert határokat.

Addig-addig vetődött, erőlködött, mígnem leverte az akváriumot a földre. Mivel valóban nagy volt a zűrzavar – a házban lakó kisfiú születésnapját ünnepelték -, így senki nem vette észre a szerencsétlenül járt aranyhalat. A víz szétfolyt, és Ödön az üvegszilánkok között tehetetlenül elterült. Egyre nehezebben lélegzett. Érezte, hogy valami baj van, ezért megpróbált jó mélyen a levegőbe szippantani, de hasztalan. Apró kis kopoltyúlebenyei remegtek az oxigénért. Vergődött, pihegett, és ereje egyre inkább fogytán volt. Picinyke szíve egyre lassabban vert, a vér az ereiben épphogy csak csordogált, míg végül teljesen leállt.

Csak nagy sokára találta meg néhány gyerek. Próbálták kitapogatni a szívverését, de nem találtak semmit. Gyorsan engedtek egy műanyag kádba vizet, és beletették. Ödön azonban meg se nyikkant, csak lebegett a víz felszínén. Ekkor elrohantak, hogy felnőtt segítséget kerítsenek. Misinek, a születésnapos kisfiúnak az anyukája szomorúan nézte a halacskát, de már semmit sem tudott tenni érte. Azt javasolta, hogy engedjék el az utolsó útjára: így lebocsátották Ödönt a lefolyóba.

És ekkor történt valami! Csodálatos, megmagyarázhatatlan dolog. A lezúduló víz hirtelen lökésétől Ödön szíve ismét lüktetni kezdett. Bár még épp csak néhány jelzésszerű dobbanás volt észlelhető, de az egyre határozottabban. Az aranyhal sodródott a víz áramlásával, mígnem egyszer csak teljesen visszatért bele az élet. Aprócska kopoltyúi mohón itták a zavaros vizet, és abból próbálták az élethez nélkülözhetetlen oxigént szervezete számára kivonni. Mindez Ödönnél szédelgésként jelentkezett. Mozgása minden uszonycsapással egyre erősebb, magabiztosabb lett, és az aranyhal hamarosan újra átvette az irányítást teste fölött.

A víz egyre tisztább lett körülötte, majd fokozatosan megjelent az élővilág is. Ödön ismét erőre kapott, és elkápráztatta, amit látott. Vörös, sárga, türkiz, violaszínű korallmezők ékesítették a vizet, amerre a szem ellátott. Az aranyhal, a számára jól ismert módon üdvözölte őket:

– Jó napot kívánok! Üdvözlöm! Szia!

Most azonban valami rendkívül különös dolog történt: visszaköszöntek! Egytől egyig barátságosan mosolyogtak, és üdvözölték az új jövevényt. Ödön a felkavaró élmény hatására először ledermedt, majd fokozatosan ismét visszanyerte lélekjelenlétét olyannyira, hogy már-már tetszett neki a szívélyes fogadtatás. Egyre szélesebb mosolyra húzódott a szája, és önfeledten lubickolni kezdett a vadonatúj ingerek tengerében. Majd egyre sebesebb uszonycsapások közepette száguldott, hogy felfedezze az új világot. Siklott, repült, szárnyalt! Várta őt, a TENGER.

Látni akarta az összes vízlakót, meg akarta érinteni az összes követ, érezni akarta minden virág illatát. Megízlelni a temérdek, különlegesebbnél különlegesebb algafajtát, éjszakánként a szirének dalára elaludni, igazgyöngyökről igazat álmodni. Bár ereiben mindig is ott lüktetett az élet nedűje, de Ödön most érezte életében először igazán, hogy ÉL.