2, csend, kiüresedés
Az előző lapszámban írtam a karmák típusairól és a spirituális egóról, spirituális függőségről, melyet mindenki megtapasztal valamilyen formában, aki elkezd önismerettel foglalkozni. Aki elindul leásni befelé, legelőször a csend, kiüresedés fogalmával találkozik mindenhol. Kivétel nélkül mindenhol ez az Alappillér, ami megfelelő tájékoztatás vagy belső útmutató nélkül rögtön az első Buktató is, amit több év gyakorlás után sem biztos, hogy észrevehetünk.
Légy Csendben, Üresedj ki! A legtöbb meditációs ülés, gyakorlat a gondolatok leállításáról, kiiktatásáról, belső folyamataink elnyomásáról szól, emiatt sokan úgy hiszik, az ego maga a főellenség, amit el kell pusztítani. Én is így hittem. Nagyon sokat tartózkodtam mesterséges, önmagam által manipulált csendben, amiből ha kiszakítottak- legalábbis így éltem meg -, nagy ellenállást és dühöt éreztem. A saját gondolataimat igyekeztem likvidálni. Egy ideig jól ment, de később váratlanul törte rám az ajtót. „Nem igaz, hogy meditálni se lehet, mindig kell valaki vagy valami zaj, ami megzavar.” Fortyogtam. Egyedül és a természetben éreztem magam komfortosan, mert már a másik emberrel lévő kommunikáció, akárcsak jelenléte is konfliktust okozott bennem. A belső konfliktus, megfelelési inger abban a pillanatban megjelenik, amint belép a képbe egy másik ember, akár egy telefonhívással. Tudtam, hogy valamit nem jól csinálok, hiszen a meditációnak éppen az lenne a lényege, hogy a belső csendet, harmóniát kívülre is átültessem a gyakorlatba. Úgy éreztem minden beszennyez, lehúz, ami épp a csendemen kívül esik vagy a spirituális tapasztalásaimon.
Tehát elkezd ragaszkodni a halott csendhez, a halott ürességhez, ahol Ő senki és semmi, ezt magáévá téve próbál a hétköznapokban létezni. A másik véglet, amibe szintén bele lehet ragadni, a spirituális illúzió, ahol a felsőbb szférák energiái foglalják le a tudatot, elmenekülve, akár kiszakítva magát az anyagi világból, hétköznapi létből. Mindkét esetben a realitás talaja teljesen elveszik, a valóságról alkotott kép még nagyobb torzuláson megy keresztül, mint előtte volt. Erre rálátni és felismerni nagyon fájdalmas volt számomra. Akkoriban olvastam el Csögyal Namkhai Norbu – tól A tükör című könyvet. Milliószor összeomlottam már előtte, de ez letarolt, túlzás nélkül állítom, minden képességemmel kapcsolatos tapasztalatot úgy letört bennem, hogy onnantól minden tapasztalatot, még a különféle érzékeléseket is illúziónak tekintettem. Nem éppen pozitív formában. Mindent, ami kicsi önbizalmat, magabiztosságot is adott összetört bennem. Na, ezek az időszakok voltak aztán, amik levittek önmagamba teljesen a gyökérig. Bátorság, figyelem és önrombolás. Mivel túl maximalista vagyok, jól sikerült a művelet. Amikor már semmiben nem hiszel, csak elfogadod, hogy van, de már lövésed sincs semmiről, egy ilyen vákuumszerű állapotban tényleg nem maradt semmid, már reményed se, hiszen mindent megtettél, sokat dolgoztál magadon és kifetrengted magad az önsajnálatban, Ott képes az Igaz előjönni, ami valóban épít, új megvilágításba helyezi az illúzió fogalmát is, a szélsőségek között inkább lágyan hagyja magát besodródni egy középútra.
A Csend tehát nem a zaj hiányát jelenti, akár a külvilágból vagy bennünk mentálisan vagy érzelmileg lévő folyamatokról beszélünk. Nem elszigetelődés, kirekesztés. Inkább elfogadás és figyelem. Hagyni mindent úgy lenni éppen, ahogy van. Az igazi Csend mindent magában foglal, így akár fúrás mellett is meg tudod őrizni a nyugalmadat, képes vagy meditálni. Amikor Csendben vagy, a tudat-od kitágul, azt érzékeled minden és mindenki, még a tested is Benned van, akár az egész bolygó és Univerzum. Ez az állapot eleinte ritka, idővel egyre gyakoribbá és tartósabbá válik, ahol az elme működése ugyan úgy megvan, de már tudod mire érdemes figyelni és mi éppen egy sallang. Itt nincs erőfeszítés, hogy magadra erőltess egy állapotot, békésen önmagad vagy, míg nem azonosulsz újra egy gondolattal, érzéssel, akár a senki léttel. Az Üresség tulajdonképpen a Csend, amit ha megcímkézel, azonnal el is tűnik. Emiatt a meditációnál ne folytassunk belső párbeszédet, hogy csendben vagyok-e, jól csinálom-e, most éppen senki vagyok stb…
Az elmúlt hetekben a nyaralásom alkalmával 2 helyzet is előállt, ami igencsak ezt tanította. Az első a szálláshely. Minden tökéletes lett volna, ha még jobban utánanézünk a környéknek. Mivel évek óta pont arra a legzajosabb, legbulizósabb területre sikerült mennünk, ezt mindenképpen el akartuk kerülni. Alaposan megnéztünk mindent többször is, de az élet úgy akarta, hogy elkerülje a figyelmünket, hogy megint arra a területre menjünk. Sőt, pont bele a középpontjába. Már az első nap nehezen viseltem el a folyamatos hangoskodást, ivászatot, bulizást, ami ott reggeltől estig tart. Éjjel erre rátett pont alattunk az étteremben a focimeccs és közelünkben a diszkó. Hogy fogom így a gyakorlataimat megcsinálni? Hogyan fogunk aludni? Bepánikoltam, lőttek a nyaralásnak. Aztán megtörtént a felismerés, Ez Van, nem tudunk már mit tenni, a szállás előre lett fizetve, valamiért oka van, hogy nagy odafigyelés árán is pont a legvelősebbet kaptuk. Befejeztem a panaszkodást és csupán figyelő maradtam. A szálláshelyen kívül pedig csak töltődtem, engedtem jól érezni magam. Meglepett az elfogadás, ami által már nem zavart ez a helyzet, ami hetekig tartott, és ha nem is eleget, de napi 3-4 órát tudtunk azért aludni füldugóval, kikapcsolni az agyunkat. Amikor az éjjeli őrjöngés is elkezdődött, a légzés figyeléssel és nyugalom kiterjesztésével csupán féléberen hagytam magam pihenni. Az itthoni lakóhelyem zaját pedig átértékeltem, az éjjeli csendet tudom díjazni.
A másik eset a delfinnéző kirándulás volt. Kicsi motorcsónakkal vittek ki minket a delfinek élőhelyére, ahova az idő betartása végett nagy sebességgel mentünk. Normál sebességnél élvezem, viszont ennél annyira dobáltak a hullámok, hogy a gyomromban a liftezés komolyra fordult. Kis híján elájultam, zacskót szorongattam a kezemben hányás esetére. Nagyon rosszul lettem 5 perc után és fél óra volt még odáig. Hiába a légzésfigyelés, csukott szem, nem leszek rosszul – belső bíztatás. Hiába az érzés figyelése, honnan jön- hova megy. Egyetlen módszer vált be, hogy kibírjam valahogy, a 7 másodperces légzés. 7 sec belégzés, 7 sec tartás, 7 sec kilégzés, 7 sec várás az újra belégzésig. Amint a figyelmem kicsit is megingott, rosszabbul voltam, ahogy beállt, eltűnt az idő és az, hol vagyok, a légzési ütemek még hosszabbak lettek és lágyak, alig észrevehetőek. Abban a pillanatban érkeztünk a célhoz. Rácsodálkoztunk a Párommal, milyen szépen megoldotta/m, míg mögöttünk egy nő végig annyira rosszul volt, hogy feküdt, hányt, alig tudták kisegíteni a motorcsónakból. Visszafelé már normális tempóval haladtunk, gyönyörű szigetrészeket láttunk, a delfinek látványa pedig csodálatos volt.
A Csend gyakorlásának legelső lépései maga a csendben levés. Kevesebbet beszélni, megfontoltan csak akkor hangot adni, ha annak valóban van értelme. Sok ember ontja a szót teljesen feleslegesen, panaszkodik, pletykál, értelmetlenül pazarolja el energiáját és egy kis figyelemért másokat is tudattalanul leszív. Nem kell mindig beállni vitatkozni, nem kell mindig az igazunkat, képességeinket, világlátásunkat hajtogatni. Sokszor, amikor az ember megírná, kimondaná véleményét, gondolatát, legtöbbször önigazolásból teszi. Kiemelem, hogy Önigazolásból! Azért, hogy mások lássák, mennyire okos, mennyire kiáll magáért, hogy önbizalmat, dicséretet, egót növeljen. A legtöbbször kivagyiság bizonygatása húzódik meg a háttérben. Erre jó sajnos a közösségi média. Ha ezt a folyamatot valaki felismeri és megállítja magában, vagyis nem írja le, nem mondja ki azt, ami éppen feljön benne, az már önmérséklet. Ezzel a gyakorlattal megindulhat a belső folyamat, mit-miért is teszek tulajdonképpen? Mire vágyom valójában? Mit érek el a felesleges beszéddel, véleményezéssel? Mivel, miből táplálkozom? A kukaság és a folyamatos beszéd közötti termékenyebb állapotot lehet a csendben levéssel megtalálni.