Cseng a telefon. Egy volt főiskolai csoporttársam van a vonal végén. Azt gondolom, hogy a pandémiával kapcsolatos, különböző megszorítások feloldása után, arról fog tájékoztatni, amire várok, mivel 45. főiskolai találkozónk ideje jött el ezen a nyáron. Gondolataimat az serkenti, sok éven keresztül ő volt a főszervezője debreceni találkozóinknak. De nem, miután elhadarja, hogy vajon én hogy vagyok, hogyan vészeltem át az elmúlt másfél évet, és a vidám, jól vagyok válaszomat szinte meg sem várva, belekezd az ő másfél évének sorolásába, egyre lejjebb és lejjebb nyomva engem is a saját „mocsarába”, az anomáliák tüzetes leírásával, a családi betegségek, és katasztrófák széles spektrumát felsorakoztatva.
Az empátia vitatkozik bennem határaim felhúzásával, – hiszen mi van akkor, ha mindez egy nagyon mély segélykiáltás?–, így hát nem akasztom meg a szóözönt. Néha galádul lerakom, – kihangosítva, de lehalkítva – a telefont, írok közben, de hallom azért, s néha beleszólok egy „hm-t”, „egy igen, igen-t”, vagy „jaj, te jó isten-t!”, de az egészet mélységesen megalázónak, és lehúzónak érzékelem.
Amikor a húsz-harminc perces „beszélgetés” végén leteszem, azt érzem, kihúzták alólam a talajt, nem tudom, hol vagyok, keresgélem az olyan jól felépített egyéniségemet, az erőmet, és a biztonságomat.
Nem telik bele pár nap, (mint a mesében), s mennyekben csücsülő unokanővérem fia keres telefonon, azzal a hírrel, hogy immár anyu családjának egyetlen, még létező tagja, 89 évesen, – ahogy anyu, anno, – eltávozott e földi síkról. A fiatalember telefonja azért is megrázó, mert május van, s mint kiderül, az őt nevelő nagymamája halála, – amelyet képtelennek érez feldolgozni, – februárban történt. A fiú magas alkoholszintje a telefonon is áttűnik, amikor elmeséli, milyen hideg volt aznap, és, hogy a korlátozások miatt, amúgy se tudott volna elhívni a temetésre. Mélységes bánata előbb meghat, de támogató szavaim nem hatolnak át a burkon, amelyet maga köré építetett, viszont leszív, sőt még négyszer hív aznap, nem emlékezve az előzőkre, a harmadiknál már nem veszem fel, közben önmagamat keresgélem, vagy két napig, valahol elveszett a „nem-et mondási képességem”, s újfent lazák, ingatagok lettek, elködösültek a határaim.
Ami a telefonon keresztül lehúzó energia, élőszóban még borzalmasabb. Szavainknak, a szavak körüli energiáinknak elképesztő ereje van. Képes ez az energia bármilyen telefonbeszélgetésen áthatolni, belénk „mászni” elkeseríteni, rosszkedvet sugallni, sőt romboló hatása hosszú évek önmunkáját is tönkrevághatja, s az a bizonyosság, hogy mi erősek vagyunk, minden energetikai támadással szemben, mehet a kukába. Mindez akkor, ha hagyjuk, ha nem figyelünk, ha belemegyünk, sőt, akkor a legrosszabb, ha mindennek hatására mi is panaszkodásba kezdünk.
Anyukám, és az imént említett nagynéném hosszú „telefoncsatákat” folytatott arról, hogy melyikük a betegebb. S lám, mindketten szép kort éltek meg, mindketten 89 évesen távoztak erről a létsíkról, ahol AKKOR IS annyira borzalmas volt számukra az a lét, amikor már élhettek volna boldogan, elengedve a háború borzalmait, a táborokat, a gettót, a Rákosi rendszer anomáliáit, a szegénységet, amelyben felnőttek. Persze könnyű azt mondani, hogy lerakhatták volna, és akkor sokkal szebb életük lehetett volna, hiszen nekik nem volt módjuk mindezt átlátni. Ők úgy éltek, ahogy látták a szüleiktől, ahogy elvárták tőlük a rendszerek, ahogy szocializálódtak, és talán a belső kényszerük így parancsolta nekik, mert így érezték védve magukat. Ők még azt tanulták, tapasztalták saját életük tragédiáiból, hogy a panasz segít, előrevisz, és megtart.
Sokat dolgoztam azon, hogy a bennem genetikusan, és családi hagyományként megtalálható panaszkodás szokását letegyem, illetve, hogy csak akkor és úgy panaszkodjak, amikor tényleg szükséges, mert másképpen nem kapom a mentális, vagy fizikális segítséget, de mindezt, úgy tegyem, hogy senki energiáját ne használjam fel, és az esetleges segítségre, amit felajánlanak, támaszkodhassak, és általa léphessek tovább.
Anyukám mindig végletekben beszélt. Ő minden náthánál „nagyon beteg” volt, és minden konfliktusát, amelyek vele és általa elég sűrűn fordultak elő, úgy mesélt el, hogy az másik konfliktusba torkollhatott, vagy a történet elmesélése által gyűjtötte az újabb energiát belőlem is harcaihoz, és annak a meggyőződésének erősítéséhez, hogy ő az, akivel mindenki ki akar tolni, vagy akit mindenki át akar verni. Ez egyfajta védekezési mód is volt, sokszor tényleg megóvta magát a „bevonzott” bajokkal szemben, de pont emiatt, bármely hazug, mézesmázos túldicsérő egyén megtéveszthette. Így fosztották ki kétszer is, egyszer az ékszereit vitte el tőle az utcán őt leszólító segítőkezet felajánló, s őt a lakásába bekísérő asszony, másszor több, mint egymillió forinttal károsították meg gondozói. Viszont, mivel sosem lehetett tudni, mi mennyire komoly, azt se lehetett tudni, igazából mikor jön a farkas, hogy megegye a bárányokat, így volt, hogy a komoly rosszullétet már kézlegyintéssel intéztük el – a háziorvosával egyetemben – és csak utána ijedtünk meg igazán.
Magam gyermekkoromban próbálgattam, hogyan lehet panasszal figyelmet, ha nem is nagyot, de legalább kicsit kicsikarni. Amikor figyelemre vágytam, betegséget teremtettem magamnak, nem nagyokat, kisebb rosszulléteket, vagy megfázást, de a figyelem így sem lett több felém. Aztán ráébredtem, hogy a panaszkodás elviszi az értékes kapcsolatteremtési lehetőségeimet, persze ez sem ment egyik percről a másikra, észre kellett vennem magam, meg kellett tanulnom mindezeket.
Érettségi után, volt harmadikos osztályfőnökünk Gabi néni, – később csak Gabi, – megengedte nekünk, hogy tegezzük. Több alkalommal többen látogattuk őt a lakásán, több éven át jártam hozzá rendszeresen, mint lelki tanácsadómhoz.
Gabi 6 évvel idősebb, mint mi, rögtön a debreceni egyetem elvégzése, és családjával Budapestre való felköltözése után vállalta el szakközépiskolai osztályunk vezetését, és a történelem tanítását. Egy évig bírta a vezetés ellene irányuló atrocitásait, aztán másik iskolát keresett. Imádtuk történelemóráit, mert szerepjátékkal tanított, és talán, ezért alakult így, hogy baráti viszonyt ajánlott fel nekünk érettségi után, hiszen csak az iskolától vált meg egy év után, nem tőlünk. Látogatásaim alkalmával sok számomra érdekes, ismeretlen dologra világított rá, és sok mindenre megtanított, pl. a passzírozott halászlé készítésére, a szemöldököm kiszedésére. Rengeteg jó tanácsa ma is alapvető nekem. Figyelt az öltözködésemre, én pedig mivel sehol nem találtam a helyem, se otthonomban, se újdonsült elektronikai műszerész érettségizett szakemberként egyik munkahelyemen sem, folyamatosan panaszkodtam neki, a munkára, a fiúkra, anyura, az élet minden apró-cseprő dolgára.
Sosem fogom elfelejteni, hiszen önismereti munkám egyik és előremutató, – akkor még fel nem fogott, – állomása, első ráébredése volt az az este, amikor egy panaszáradatom végén, – miközben ő éppen vasalt, én pedig csak mondtam-mondtam, – nekem szegezte ezt a mondatot, lecsapva a vasalót. (Azt hiszem, nagyon mérges volt.)
Azt hiszed, másnak nincs problémája?!
Lehet, hogy még mást is mondott. Arra már nem emlékszem, leforrázva indultam el tőle 19. évem minden fájdalmát magammal hurcolva, vonszoltam magam az utcán, égetett a világfájdalom, az, hogy engem senki sem ért meg, de mire a villamosmegállóba értem, rájöttem igaza van!
Persze sok évnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy erre ilyen szinten rálássak. Hogy tudatosodjon,– bármely panaszáradattal kapcsolódó mélyrepülésem után, – hogy bizony védőfalaimat még erős bástyákkal is meg kell erősítenem, akár a saját vélt, vagy igaz panaszaimmal szemben is.
Ugyanakkor ráébredtem, hogy akár írásban, akár szóban, de mindenképpen jó megmutatni, milyen az életem panaszkodásmentesen, milyen így ez a tér, milyenek azok az illatok, milyen az a nap. Miképpen szárnyalok, repülök, fényangyalként a lemenő napba beletáncolva, libbenve, két karom közt fel-felrebbenő fátyolszerű kendővel.
Abban is reménykedem, hogy ez a folyamat erősít. Amikor egy panasszal átitatott szóözön közben, a lelkem csendesen rám mosolyog, s MÁR nem próbálom az illetőt azonnal megmenteni, nem próbálom bevonzani segítő terápiáimba, nem akarom őt más terapeutákhoz elküldeni.
Ez egy új feladat, mert tegyük föl, már ki tudom zárni, hogy lehúzzon, s az én energiámból töltődjön, de ilyenkor rendszerint beindul bennem a megmentő-segítő kényszer, amit a panaszkodó viszont NEM AKAR. Ő csak mondaná, mert neki az a jó, nem lát mögé, az én energiámmal akar áthaladni a saját konfliktusán, ezért hárít, és magyaráz, majd áttér az „IGEN, DE”, vagy, az „ÉN MÁR MINDEZT FELDOLGOZTAM”, „RENGETEG TERÁPIÁBAN VOLTAM”, vagy a „EZT MÁR KIDOLGOZTAM MAGAMBÓL” mondatokra.
Mi hát a végső konklúzió?
Nehéz meghatározni. Azt hiszem a legtöbb, amit tehetek, tehetünk, hogy önmunkával a szépre, az élet jelenpillanataira koncentrálva olyan kisugárzást alakítsunk ki, amely másokat mosolyra, ölelésre, kedves szavakra, és arra inspirál, hogy elérjék ezt az állapotot, vagy még többet. Ez nem a megvilágosodás, de egy kis szelete! Mert rávilágít arra, hogy az élet nem szívás, az élet szép, az élet adomány, minden perce valami csodát hordoz.
A MI DOLGUNK MEGLÁTNI, MEGLÁTTATNI, ÉS MINDEZT TOVÁBBADNI.
