Melyik a nehezebb? Egy kiló vas vagy egy kiló tollpihe?

A versenyhelyzet lélektanának nyomában

Ugyanaz a mennyiség és mégis eltérő súlya van – lehet ilyen?

Ugyanaz a táv, ugyanaz a gyakorlat, ugyanaz az a végtelenszer elismételt mozdulatsor, ugyanaz az időmennyiség, amit magas esetszámú repetitív újrajátszással rögzített tested, s elméd, aminek minden részletéhez kidolgozott tematika fűz, amiben ugyanaz vagy te, amire – aktuálisan – feltetted az életed

Ugyanaz, de valamiben mégis nagyon más.

Versenyhelyzet.
Megmérettetés.
Ami célja miden befektetett energiának és a lemondás alfája és ómegája, amitől a versenyre felkészülő ember a saját beteljesült csodáját várja néhány perces esszenciába sűrítve hetek, hónapok, évek vagy akár egy élet befektetett munkáját.

Mert a verseny az verseny, ahol van győztes és a vesztesek.
Mert a verseny az verseny, ahol egyéni szinten is megmérettetésre kerül a győzelem és veszteség, a mélység és magasság szélsőséges végpontja, ahol az egyéni mérce szerinti megítélés súlya, mint egy elkerülhetetlen summázat, ott fogja várni a versenyzőt a célon való áthaladáson túl.


Mert a verseny az verseny, legyen szó akár milyen volumenű versenyről – a kis házi verseny zárt kapus megmérettetésétől egészen a gigantikus egész világ számára látható eseményig.

Egy közös mindegyikben – van egy cél, amit teljesíteni kell, amihez társul egyéni szinten a megmérettetés ténye, a versenyig megtett út, amit pontosan egy fókusz által vezérelve tett meg az ember, hogy: „Képes legyen a legjobbat kihozni magából a verseny alatt”.

Minden befektetett energia, minden edzéssel töltött perc azért az egy versenyért volt, azért a néhány percért. Azért a néhány percért, amiben értelmet nyer vagy fájdalmasabb esetben értelmét veszti mindaz a fáradozás, alázatos munka, amit belefektettünk a felkészülés során.

Helyesen volt az a cél meghatározva?

Meghatároztad önmagad számára pontosan, hogy mit jelent a győzelem?
Testedet felkészítetted a megmérettetésre, de elmédet is ugyan olyan acélossá tetted és felkészítetted, hogy mi fog a verseny során rá várni, hogy mi lesz a pontos feladata a megmérettetés során?

Hogy személyes győztese tudsz –e lenni az adott versenynek?
Mutatok 5 olyan szempontot, ami, ha fennáll – akár az összes, akár csak egy pár – ott lesz a nagy felkiáltójel, hogy van még hova fejlődni a versenyfelkészülés mentális, pszichés folyamatában.

1) Csak a végcélra koncentrálsz

Én azt szoktam mondani, hogy: „Vesd a tekinteted a távolba, a végcélra. Tudatosítsd és lásd tisztán, hogy hova szeretnél eljutni, majd azzal a lendülettel hozd vissza a fókuszt az itt és mostba. Hogy mindig a jelen helyzet adta pontos helyzetértékelésnek megfelelően tudd elkezdeni felépíteni az utat, ami elvisz oda a távolba és segít beteljesíteni a célodat.”

Ha csak a végcélt nézzük, elfelejtjük látni az utat, tekintetünket egy olyan pontra fókuszáljuk, ami beszűkíti látóterünket ezzel megfosztva minket a teljes és komplex kép megtapasztalásától.
Ha az ember csak egy pontra fókuszál, megfosztja önmagát az itt és most tapasztalásától, a helyzethez mért legoptimálisabb megoldások meglátásától.

A fixált figyelem merev rugalmatlanságot hoz, önmagunkat egy – nagy eséllyel – diszfunkcionális, de a cél miatt makacsul fenntartott állapotba szorítva.

Nem lehet minden részletet pontosan látni a célig elvezető úton.
Nem lehet minden változatra felkészülni és minden variációt beépíteni a tervbe, amit végigvisz az ember, hogy beteljesítse legfőbb vágyát.
Ezért nem lehet minden lépést pontosan megtervezni a célig elvezető úton, ezért nem lehet a fókuszt csak a végcélon tartani, mert akkor lemond az ember arról a finomhangolásról, arról az aktuális helyzetre és állapotra való reflektálásról, ami igazán személyre szabná a célig elvezető utat.

Nem lehet kőbe vésni a kezdőponton egy távoli lépést, amire még semmilyen rálátásunk nincs. Nem lehet kőbe vésni és ezzel önmagunkat gúzsba kötni, szabad mozgásunktól megfosztani egy olyan hosszú út kapcsán, ahol ki tudja hány váratlan helyzet, hirtelen fellépő kérdés és probléma, nem várt fordulat adódhat.

Stabilitáson belüli rugalmasság – ez legyen a fő szempont, azaz legyenek meg a főbb csomópontok, legyenek meg azok a mérföldkövek, melyek kisebb résztávokra bontják a nagy célig elvezető nagy ívű menetet. De a csomópontok között hagyjuk meg önmagunk számára azt a szabadságot, hogy az útvonal tervet, a két pont között épülő kapocsul szolgáló ívet az aktuális tapasztalatok által írjuk meg.

Tervezési alapszabály – szerintem – hogy a kezdet és a végcél között építsünk fel egy utat, aminek az első pár, még belátható lépéseit tervezzük meg fixen és stabilan. A többi pontra, pedig mint mozgatható és mobilis pontokra tekintsünk, melyeket a már megszerzett tapasztalatok és fejlődésünk irányának és ütemének fényében aktualizáljunk és mozgassuk a megfelelő helyére, ami beleillik a célhoz elvezető legoptimálisabb menetbe.

2) A sikert a szerencsének tulajdonítod

A szerencse forgandó – tartja a mondás.
Talán szemérmes szerénység, vagy a siker lehetőségének súlya alóli menekülés, a felelősség hárítása?

Bármi is legyen az oka, amikor az ember egy külső, általa nem irányítható és arra ráhatással nem bíró tényezőre bízza és kidelegálja erősségeit és tehetségének kibontakoztatásához szükséges képességeket, készségeket és személyiség jegyeket, akkor egy nagyon fontos dologról mond le.

Nem önmagunkénak tulajdonítani és szerves részünkként kezelni azon tulajdonságokat, melyek segítségével sikert hozó eredményeket éltünk meg, talán az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk önmagunk ellen. Amit elkövethet a tehetsége kibontakoztatásáért szorgalmasan és tematikusan dolgozó ember. Hiszen akkor nem tesz mást, megfosztja önmagát és tehetségét a sikert hozó alapoktól.

Ha a jó dolgokat önmagából „kihelyezi az ember”, ha arra úgy gondol, hogy csak kölcsön kapta a sorstól, akkor mije marad meg saját jogon?

Ha a sikert és a hozzá elvezető és az ahhoz hozzá segítő készségekre, képességekre és tulajdonságokra csak, mint egy ideiglenesen megkapott jutalom csomagra gondol, amit az elért siker pillanatában, a jól végződő projekt végeztével vissza is kell adnia, akkor mit gondol a tehetség mi lesz vele a következő projekt esetén?
Miből fog építkezni, mire tud támaszkodni, miből tud újra sikert kovácsolni?

Ha nem az van a fókuszban, hogy a siker az addig befektetett energia, alázatosan elvégzett munka gyümölcse, hogy a siker a tudatosan felépített stratégia és jól véghezvitt versenyzés eredményeként elért beteljesülés.
Ha nem az a biztos tudat táplálja az elért sikert, hogy egy milyen stabilan felépített út áll mögötte, amit a következő versenyre újra lehet építeni, aminek mintájára lehet majd alapozni, aminek tapasztalatait leszűrve tovább lehet fejlődni.
Ha nem stabil részeként és bármikor mozgósítható énrészként éli meg az ember személyisége erősségeinek összességét.

Akkor mi marad az ember számára?

A gyengeségek és fejlesztésre szoruló tulajdonságok tárháza.

Ez hogy lehet alapja és motiváló, önbizalommal teli kiindulópontja a sikeres tehetség kibontakoztatásnak?

A siker – bár lehet, része van benne a szerencsének – a jelenléttel kezdődik, a harcba szállás pillanatával, amikor az ember nekilát, hogy személyes történetének abban a fejezetében megírja saját előre menetelésének nagy pillanatát.

És ahol jelen vagyok, annak részese vagyok, abban a történetben én veszek részt teljes egész valómban, jó és rossz tulajdonságaimmal, erősségeimmel, gyengeségeimmel, azzal az egységgel, ami én vagyok elidegeníthetetlen teljességemben.

3) Nincsen verseny előtti szertartásod

Eero Arnio azért tervezte meg – állítólag – buborék székét, hogy lakjon bármilyen kis lakásban is az ember legyen egy olyan hely, amibe bebújva privát teret tud magának teremteni, ahol el tud bújni és be tud gubózni saját kis világába.

Egy pici kis privát buborék, ami egyszerre része egy nagyobb térnek, s közben, mint egy privát bejáratú saját kis világ szakít ki a térből egy tér részletet, megteremtve egy saját kis univerzumot az embernek.

Egy külön kis világ, ahova el lehet vonulni, ami együtt pulzál a külvilággal, de mégis saját ritmusára jár egészen tökéletesen az adott egyénre hangolva.

A verseny előtti szertartás a te buborékod ami, mint egy biztonságos és ismert közeg vesz körül, ahol a te ritmusodon és fókuszodon van a hangsúly.

Ami egyensúlyban tart, s nem hagy, hogy az események sodrása átvéve feletted a hatalmat kizökkentsen felépített verseny stratégiádból, kibillentsen a számodra megfelelő ritmusból.

A te kis világod, a te biztonságod, ami megóv és körbe ölel, hogy fókuszban tudd tartani a számodra megfelelő közeget, amire építve a legjobbat önmagadból kihozni tudó formádat őrzöd meg.

Verseny előtt annyi impulzus, annyi a helyzetből és a versenytársaktól érkező információ áramlik az ember felé – ami saját ritmusából kizökkenteni képes erőként jelenik meg -, hogy megszámlálhatatlan.

Egy olyan helyzetben, ahol minden energiára szükség van, ahol a csúcsforma a saját csúcsforma kihozatala a cél, ott nem szabad hagyni, hogy az események random áramlása a kelleténél több erőt és energiát elvigyen. Hogy a környezet ritmusa vegye át az irányítást az egyén felett, hogy átírja és átrendezze a felépített verseny stratégiát, hogy önmagára – a környezetére – terelve a fókuszt elvonja a saját magára fókuszáló tudatosságot.

Ha az ember nem vonul be a kis világába, ha nem teremti meg a saját buborékát, amiben az önmaga számára megteremtett univerzum jól ismertségéből adódó biztonsága teremtődik meg, akkor egy versenykörülmény adta sodró lendület könnyen beszippanthatja, átteheti a fókuszt az énről a környezetre.

A versenyhez vezető út egy tudatosan szűkülő és lépésről – lépésre egy – egy pontba fókuszáló folyamat, ahol vagyok én és a verseny stratégiám. Aahol a külvilágból jövő impulzusok egyre halkabbá és súlytalanabbá válnak, ahol minden energia egy fókuszban marad, s nem más rendelkezik az energiák felhasználásának módja felett, nem a környezet külső ingerei hatnak arra, hogy éppen merre menjen az ember fókusza és hova rakja ezáltal az energiákat.

Az izgalom és idegesség, a verseny előtti felpörgött állapot, ha nincs egy jól ismert mederbe terelve, ha nincsenek egy felépített verseny előtti szertartás keretei és pontosan megtervezett lépései közé szorítva, akkor könnyen csap át random csapongásba, mely kiszámíthatatlan menetelésének következtében energia pazarló működésbe kezd az ember, aminek következménye a siker nagyfokú megkockáztatása lehet.

4) Nem készültél fel a bukásra

Hogyan tovább?

Azt szoktam mondani, hogy ha célod megvalósítása során nem ütköztél nehézségekbe, nem szembesültél kihívásokkal, nem tapasztaltál meg mélységeket és magasságokat, nem kellett a határaidat túlon – túl feszegetni, ha nem adott elsőre talán megugorhatatlan helyzeteket, akkor el sem indultál a célod felé vezető úton.

Talán elsőre ellentmondásnak tűnik, hogy ha az ember tudatában van a képességeinek és a verseny siker érdekében mindent megtéve készült fel, ha tudja „mit ér” a tudása miért kellene felkészülni a bukásra.

Első pillantásra talán ellentmondásnak tűnik, de valójában nem az!

Ha a sikertől a bukásig tartó távolságot egy kontinuum természetes két végpontjának tekintjük, akkor ezen rendező elvet követve magától értetődő természetességgel lehet azt is kezelni, hogy az embernek van egy – vész – forgatókönyve arra, ha aktuálisan, abban a pillanatban minden összeomlik.
Hiszen amire van forgatókönyv, arra van megoldás. Így a krízis pillanata nem az abban való totális bennragadás veszélyét rejti magában, hanem egy problémamegoldó, az újrarendeződést segítő – nem könnyű, de megoldható – fájdalmas, de a felépülés perspektíváját előre vetítő folyamat nyitányát jelenti.

Gondoljunk csak Japánra.
Pontosan tudják, hogy földrengés bármikor jöhet, éppen ezért, hogy ne érje őket felkészületlenül az esetlegesen bekövetkező katasztrófa, tudatosan előre felkészülnek.

Menekülési gyakorlatokat tartanak, pontos menekülési folyamatokat vázolnak és házaikat földrengés biztosra építik, hogy a kár minimális legyen, hogy „könnyebb legyen”felépülni egy esetleges katasztrófa után.

Mert egy krízis közepén – ha nem készült fel arra az ember – ha nincs előre eltervezett forgatókönyv, amibe kapaszkodni lehet könnyen a krízis okozta sokk által dezorientálttá válva benne ragad az ember a katasztrófában, megoldás hiányában csak sodródni fog a krízishullámmal.

Tudni hogyan tovább, tudni merre tovább a nehéz pillanatok után az egyetlen biztos megoldás a mélységekkel és magasságokkal teli tehetség kibontakoztató úton.

5) Essünk már túl rajta érzés egyeduralma, dominanciája

Hogy tudná az ember kihozni önmagából a legjobbat egy olyan helyzetben, amitől alapvetően megóvni szeretné önmagát, amin csak átszáguldani szeretne?

Hogy lehet jelen lenni és megélni azt a pillanatot, ahol egyetlen vágya az embernek, hogy láthatatlanná válva csak átsuhanjon?

Hogy lehet beleadni minden energiát abba a helyzetbe, amit, mint veszélyes ágenst elkönyvelve él meg az ember, arra felkészítve önmagát és szervezetét, hogy a helyzetből való menekülésre kell megspórolni minden erejét, a menekülésre, amivel önmagát kell ebből a rettegett és nem várt helyzetből kimentenie.

Hogyan lehet úgy a sikerre készülni, hogy legszívesebben kitörölné az ember ezt az időt az életéből?

Hogy nyer értelmet minden addig befektetett energia, ha az addig megtett utat megkoronázandó lépést legszívesebben kihagyná az ember?

Egy egyszerűnek tűnő gondolat, ami alapvetően megingatja elköteleződésünk tárgyát, értelmét veszti az addig megtett út, maga a versenyfelkészülés folyamata.

Befejezetlenül marad az elkezdett mű, megmérettetés nélkül marad az eddig felépített megmérettetésre szánt, begyakorolt produktum.

Befejezetlen, lezáratlan, céltalan…

Mintha egy repülőt elindítanánk az útjára, felszállnánk a kifutó pályáról, elérnénk a repülési magasságot, majd mikor a végcélhoz közeledve el kellene kezdeni a landolást makacsul ragaszkodva a repülési magassághoz még a levegőben maradnánk.

De, mint tudjuk, amelyik repülő felszállt, annak egyszer így – vagy úgy földre kell újra érnie.

Ám pontos és odafigyelő landolás nélkül ott a veszélye, hogy repülőnk sérülni fog és roncsolódik.

Ha csak el akarjuk kerülni a versenyhelyzetet, ha nem akarjuk látni és mi irányítani az ott történteket minimális az esélye, hogy ne sérüljön az ember.

A tudomásul nem vétel, önmagamat a helyzetből kimenekítve okozta feszültség csökkentés pillanatnyi megkönnyebbülést hozó nyugalma a versenyhelyzettől távolodva hirtelen visszacsap, és egy sokkal nagyobb erővel sújt le, megkérdőjelezve a versenyig elvezető hosszú utat, az abba beforgatott energiákat.

Megúsztam, aktuálisan nem sérültem, de akkor mi értelme volt az addig a pontig vezető szenvedésnek?

Ott marad a kérdés, amire válasz tudni lehet, soha nem fog érkezni.
Nem megélni azt a pillanatot, ami addig életünk minden pillanatát uralta, ami fókusza volt mindennapjainknak rombolóbb hatással bír, mint azt hinnénk.

Meg kell látni, meg kell tapasztalni és jelen kell abban a pillanatban lenni, amire feltettük az életünket, különben csak értelmét vesztett időtöltésre és oktalan szenvedésre fog visszaemlékezni az ember.

Mert a nagy versenyen belül sok kicsi verseny zajlik. Ahol lesz egy kollektív győztes és a többiek, de az embernek egyéni szinten lesz egy saját versenye, amiben megélheti vagy elveszítheti a saját magának szánt győzelmet.

A szó klasszikus értelmében győztes az, aki megszerzi magának az elsőséget, aki felállhat a dobogó legfelső fokára, akinek szó szerint arannyá válik a teljesítménye. De győztesnek mondhatja önmagát az is, aki azzal a jóérzéssel tudja elhagyni a versenypályát, hogy önmagából a legjobbat kihozva elérte azt a személyes csúcsot, ami abban a pillanatban a maximum volt.

Ugyanannak a mennyiségnek így lesz nagyon más a súlya – ezt teszi a versenyhelyzetet oly különlegessé, amire pont ezért – ahogy testünket az edzések sorozatával – elménket tematikusan trenírozva kell felkészíteni.