–a termékenységi problémák lelki háttere

Az ősz, a szüret, azaz az elvégzett munka eredményének betakarítása idején hajlamosabbak vagyunk arra, hogy az év végéhez közeledve fokozottabban koncentráljunk nemcsak a sikereinkre, hanem a kudarcainkra is. Annak, aki már régóta vár a gyermekáldásra, nagyon nehéz elfogadni, elengedni, hogy egy újabb év telt el sikertelenül.

Egyre több a negyven év körüli, első gyermekéért küzdő nő. Sajnos ilyenkor hajlamosak vagyunk ítélkezni: biztosan az ő hibája, mert… És jönnek az indokok: túl sokáig várt, biztos senki nem felelt meg neki, vagy épp rásütjük a „karrierista” bélyeget. Holott nagyon sokan időben döntenek úgy, hogy gyermeket szeretnének, de sajnos a sors sok évnyi várakozásra és küzdelemre kényszeríti őket.

Szeretném közelebb hozni mindenkihez a bennük zajló folyamatokat, hogy ne csak a családtagok, a közvetlen barátok forduljanak empátiával feléjük, hanem társadalmi szinten is megértésre találjanak.

„Nagyon érzem, hogy megy az idő, lelkileg satuban vagyok. A harmincas éveimet azzal töltöttem el, hogy küzdöttünk, hogy családdá váljunk. Egyik kivizsgálásról a másikra jártunk. Endometriózis. Műtétek. Sikertelen lombikok. Másoknak rég van gyerekük, és ez egyre inkább elkeserít. Nem az ő boldogságuk, hanem a tény, hogy milyen gyorsan megy az idő. Úgy érzem, hogy sok mindent megtettem, de mostanra teljesen kimerültem, elfáradtam, és semmi eredményt nem hozott.”

Vannak szerencsés párok, akik eldöntik, hogy gyermeket szeretnének, és szinte azonnal, vagy rövid időn belül érkezik a gyermekáldás. Másoknál azonban ez a pont csak egy nehéz, sok testi és lelki fájdalommal járó út kezdete, orvosi vizsgálatok tömegével, és sokszor műtétek sorozatával. A nő, aki éveken át azt hitte, hogy minden rendben van a testével, csak a meddőségi kivizsgálások során szembesül azzal, hogy PCOS miatt nincs is peteérése, vagy endometriózisa van, amelyet a gyermekvállalás előtt még meg kellene műteni, vagy épp pajzsmirigy alulműködése, esetleg autoimmun problémája. Sajnos hosszú a lehetséges okok listája…

Mindezekről a tágabb környezet nem tud semmit, sokszor még a család is csak részlegesen. Ezért nagyon sértőek és fájdalmasak lehetnek a barátok, ismerősök sokszor tapintatlan vagy értetlenkedő megjegyzései, kérdései, amelyek arra vonatkoznak, hogy mikor jön már a baba.

Ez eltávolodást idézhet elő a baráti kapcsolatokban. A pár, hogy elkerülje a kellemetlen helyzeteket, egyre többször marad távol a baráti, családi összejövetelekről, és egyre inkább elszigetelődik.

Holott már önmagában azzal a veszteségélménnyel is nagyon nehéz egy nőnek megbirkóznia, hogy úgy érzi, kudarcot vallott, mert nem képes eleget tenni a legalapvetőbb női feladatnak, az anyaságnak. Kimarad a gyermekvárás élményéből, látja, ahogy a testvérek, barátok szülővé válnak, és fájdalmas a számára, hogy ők nem élhetik meg a szülői szerepeket. Ezt a veszteségélményt gyarapítja a szociális kapcsolatok beszűkülése is.

„Holnap megyek egy új orvoshoz, egy másik meddőségi központba. Előre tudom, hogy mi következik. Megint jön majd a korommal, meg hogy mit képzelek én. Hova akarok én már gyereket. Nem tehetek róla, hogy ilyen későn találtam meg a férjemet. Én már huszonéves korom óta szeretnék anya lenni, de sosem volt olyan partnerem, aki szintén családot szeretett volna.”

A meddőségi kivizsgálások, beavatkozások testileg, lelkileg és anyagilag is megterhelőek. A nő azt éli meg, hogy a teste cserbenhagyta, idegenek vizsgálatának tárgyává lett. A legbensőbb, legszentebb élményt, a gyermekvállalás csodáját ki kell tennie az egészségügyi dolgozók kezébe, a testével együtt.

A vizsgálatok során az orvos kevés időt tud szánni egy-egy páciensre, és jellemzően nem empatikusan, hanem nyersen és határozottan, időnként kifejezetten bántóan fogalmaz. Egy negyven évet betöltött nő már nehezebben fogan meg, és több a komplikáció lehetősége, kevésbé növeli a meddőségi központok sikerességi rátáját. Ezért egy ilyen korú nő eleve szégyent és szorongást él meg, amikor orvosi segítséget kér, és sokszor az orvos előítéletével is szembe kell néznie.

„Nem bírom magam rászánni, hogy újra ezt végigjárjam, hogy újabb és újabb stimuláció, és beültetés. Az elmúlt 3 évben teljesen megváltozott a fizikumom, a külsőm, a személyiségem is.”

A lombik programok hormonkezeléssel járnak. A hormoninjekciók pedig nem kívánt testi változásokat okoznak, például jelentős mértékű hízást. Az orvosok ezekben a több héten át tartó időszakokban a sportolást sem javasolják, ami szintén hozzájárul a testalkat változásához. Emellett a hormonok a viselkedést is megbolygatják, a nő ilyenkor sokszor ingerlékenyebb, érzékenyebb, egy lelki hullámvasúton érzi magát, ami a párkapcsolatra is rányomhatja a bélyegét.

Az injekciókat általában minden nő magának adja be, van, ahol a férj segít ebben. Meg kell szoknia, hogy fájdalmat kell okoznia önmagának, hogy egy idő után a teste úgy néz ki a sok injekciótól, mintha megverték volna. Ráadásul az injekciókat időre kell beadni, ami behatárolja ilyenkor a pár mozgásterét, lehetőségeit.

„Nem lehet ehhez az egészhez hozzászokni. Mikor beültetik a babát, megkapod az ultrahang felvételt, itt van ő, menj haza, és vigyázz rá, meglátjuk, hogy két hét múlva mi lesz. És nem sikerült. És megint nem. És megint nem…”

A várt fogantatás elmaradása érzelmileg nagyon megterhelő, a reménykedést rendre a csalódottság és szomorúság időszakai követik. Minden egyes sikertelen beültetés veszteségélményt és feldolgozandó gyászt jelent a pár mindkét tagjának. Sok sírás, düh, harag, és a végén ürességélmény szövi át ezeket a napokat.

A nők gyakran érzik azt, hogy egyedül maradtak a veszteségükkel, mert a férfiak látszólag könnyebben viselik a kudarcot. Látszólag: hiszen ők érzésük szerint nem omolhatnak össze, nekik kell támaszt biztosítaniuk a szeretett nő számára, aki a hasfalába szúrta a rengeteg injekciót, aki félt, szorongott, remélt az utolsó pillanatig, amíg kimondták: ezúttal sem sikerült.

„Van olyan barátnőm, aki nem akar gyereket, és tök jól érzi magát így. Azt mondja, hogy élvezzem az életet inkább, ne azon görcsöljek, hogy nem jön a baba. Utazzunk inkább a párommal, járjuk körbe a világot. Én értem, hogy ő élvezi a gyerek nélküli létet, mert ez az ő döntése. De én nem ezt választottam. És én minden lehetőséget próbáltam megragadni.”

Amikor egy pár elmondja nekünk, hogy nehezen jön a baba, nem könnyű bármit is válaszolni. Néha nem is kell, mert mint tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve… Sokszor egy segítő szándékkal kimondott tanács ilyenkor többet árt, mint használ.

Mégis mit tudunk tenni ilyenkor? Tanácsadás helyett inkább kérdezzük meg, miben segíthetünk. Legyünk empatikusak. Próbáljuk a másik ember helyzetéből tekinteni a világra, képzeljük el, mi hogyan éreznénk magunkat, ha a fent leírtakon kellene keresztülmennünk. Ne ítélkezzünk, és ne kicsinyeljük le az érzéseit! Jelezzük felé, hogy látjuk, hogy ez fájdalmat okoz neki, hogy nehéz dolgokon megy keresztül, és hogy meghallgatjuk, ha szeretné elmondani.

„Eléggé magányos út ez. Az emberek nem akarják megérteni, mert ez nem egy olyan habos-babos téma, amiről bárki szívesen beszélget. Vagy azért szakad meg a kapcsolat, mert a másik félnek családja lesz, vagy egyszerűen nem érti, mit kell emiatt ennyire szenvedni, és nyavalygásnak érzi. Úgy érzem, hogy eléggé ketten maradtunk ezzel a problémával a párommal.”

A nehezített fogantatás tehát nehéz, sok stresszel és magánnyal járó út. A legjobb, amit tehetünk, amennyiben barátnőnk, családtagunk érintett, ha mellette vagyunk. Ha néha csak együtt vagyunk vele, és együtt gyászolunk vele. Lehet, hogy nem tudjuk átérezni, hogy milyen lehet megküzdeni a meddőséggel, de meg tudjuk hallgatni őt, és ez már önmagában nagy segítség lehet a számára.