A Mérleg-Kos telihold napján, kicsivel az előválasztások után írom a cikkem.

Egy elég jelentős eseményen vagyunk túl – alig pár napja -, az első Előválasztás megtörtént Magyarországon.
Ezzel kapcsolatban leginkább az emberek egymásra hatása és a közösség fejlődése foglalkoztat igazán.
Érdekel, hogy össztársadalmi szinten vajon vannak-e olyanok, akik szintén gondolkodnak erről, vagy tudatában vannak, hogy milyen hatással vagyunk egymásra.  Hányan és mennyire ismerik a különböző kapcsolódások és együttműködések szintjeit? Hányan gondolkodhatunk erről tudatosan, amikor döntéseinket meghozzuk és adott esetben szavazunk?

Szavazatunkkal, de természetesen egész lényünkkel társadalomra kifejtő hatást gyakorolunk, akár tudjuk ezt, akár nem.

A másik oldalon rengetegen vannak, akik inkább nem szavaznak, ezzel feltehetően azt gondolják, a passzivitás nem jelent semmit, mégis rengeteget jelent kollektív szinten.

A társadalom köznapi értelmezése a Wkipédia szerint: nagyobb embercsoportot jelöl, akik egyfajta rend szerint együtt élnek. Tagjai társas hatás, befolyásolás révén nyomást gyakorolhatnak az egyénre és ezen módon az egyén is hatással van tagjaira – gyakran a közös érdeklődésük, ismertetőjegyeik, kultúrájuk – megkülönbözteti más csoportok tagjaitól.

Fontos tisztázni a társadalom jelentését, hogy közös nevezőre tudjunk jutni, vagyis mindenki ugyanazt értse a definíció alatt. Az egész megfogalmazásból szeretném kiemelni:  egyfajta rend szerint együtt élnek. Tagjai társas hatás, befolyásolás révén nyomást gyakorolhatnak az egyénre és ezen módon az egyén is hatással van tagjaira.

Hogy miért fontos ez? A társas hatás és a nyomásgyakorlás, illetve befolyásolás…
Magyarra fordítva, mindannyian hatással vagyunk egymásra az által, hogy egy társadalomban élünk, továbbá a kultúránk is meghatároz.

A tudomány egy úgynevezett szociokibernetikai modellel ábrázolja és írja le a társadalom fejlődését egy 5 lépcsős modellben. Nagyon egyszerűen felismerhetjük magunkban az ábra alapján azt, ahogyan mi kapcsolódunk másokkal: ismerőseinkkel, barátainkkal, szomszédainkkal vagy a családunkkal, embertársainkkal.

A Szociokibernetikai lények egyedi létükben leginkább társas viszonyaiktól függenek. A társas viszonyok pedig fázisosan fejlődnek az egymás életére törő agresszív viszonytól az együttműködés viszonyai felé.

Tegyük fel, hogy egy vadon, törzsi kultúrában élő ember vadászat közben hirtelen észrevesz egy idegent. A körülmények semmit nem árulnak el róla, így annyit állapít meg magában, hogy másfajta az öltözéke, az arcfestése, mint ahogy saját, illetve az általa ismert törzsekben szokás. A jó- és rosszindulat aránya lesz fontos és meghatározó a különböző kapcsolódási szinteknél. Számoljunk úgy, hogy minden társas viszonyban a jó- és a rosszindulat összege mindig 100 %. A szélső állapotban, amikor teljesen ellenségesek vagyunk egymással, a rosszindulat értéke közel 100, a jóindulat pedig 0 % körül mozog.

Egy ilyen helyzetben a vadász tehát valószínűleg 100 % rosszindulatot fog feltételezni a másikról, azt, hogy ellenséggel találkozott, aki potenciális életveszélyt jelent a számára, és ennek megfelelően alakítja majd a viselkedését. Hiszen megszokhatta, hogy a legtöbbször háborús viszonyban állnak egymással. Támogatásra, segítségre csak azoktól számíthat, akiket személyesen ismer. A másik kezében ott a hegyes lándzsa, mellyel pár másodperc alatt elveheti az életét, ahogy a két idegen között gyakran előfordul ebben a kultúrában. Mi mást is feltételezhetne? Azt, amit megszokott, ami az ilyen esetek túlnyomó részében történik.

Tehát itt ezen a szinten az agresszió és a túlélés, ami dominál.

A „B” szint az az agresszív viszont, amikor a domináns fél erőfölényhez jut, eszközöket és társakat toboroz maga mellé, erkölcsi normákat szab, amelyeket csoportosan betartat másokkal. Ha az új törvény szerint élnek, akkor olyan erős nemzet lehetnek, amely képes saját biztonságát hosszútávon fenntartani. A törvény, amelyre biztonságukat építik akkor is fennmarad, ha alkotói elpusztulnak, hiszen örökli a következő nemzedék. Így a szabályrendszer rendkívül stabillá válik. Ennek a fázisnak a fennmaradásához az is hozzátartozik, hogy legyen egy alap mítosz, miszerint a társas viselkedésünk szabályai valami nagy tekintélyű embertől, netán egyenesen Istentől származnak vagy egy nagyon erős és domináns embertől, így az átlag embernek nincs lehetősége a megváltoztatásukra. A dominált emberek viselkedése arra irányul, hogy védelmet kapjanak és az előző, „A” szint agresszív egyedeitől biztonságban legyenek. Ezen a szinten egy idő után a sok szabályból adódóan mindenkinek rossz lesz a lelkiismerete, bűntudata lesz, hiszen csak hibázni lehet vagy áthágni a szabályokat. Ezen a szinten a szabály szerinti emberi kapcsolatokban tehát az emberek még mindig meglehetősen távol állnak egymástól: nincs személyes közük a másikhoz. Az összezördülések gyakran törzsi jellegűek, mivel az emberek azt feltételezik, hogy a máshogyan gondolkodók, más szabályok szerint viselkedők vagy más kultúrájúak veszélyesek.

A „C” szint: A Szerepek vagy nagyon lassan vagy egyáltalán nem változnak. Nagy társadalmi rang és különbség feszül emberek között. A felül lévőkre a büszkeség és parancsolgatás jellemző, az alul lévők szolga lélekkel alázatosan behódolnak. Mindenki tehetetlen, felelőtlen és titkolózik, mert titokban mindenki szabályszegő. A szabályok merevek, így már előre lehet tudni, hogy milyen problémák hova fognak vezetni, amikor még be sem vezették őket. Abban bíznak a törvényhozók, hogy az emberek találékonyak, és hiába teszik lehetetlenné a létezést, azért valahogy élni fognak a szabályokat megszegve is. Ekkor a szabályok be nem tartásáért zsarolásban, függőségben és rossz lelkiismeretben lehet tartani őket. Aki valamilyen módon a törvényen kívül helyezi magát és nincs rossz lelkiismerete, azt deviánsnak bélyegzik, és példát statuáló módon, nyilvánosan megbüntetik. A társadalmi rendszer alacsony hatásfokkal működik.

A “B”szinthez képest azért sokkal pozitívabb a helyzet, mert több a jóindulat is, többé nem jár életveszéllyel az sem, ha akár megszegi a törvényt. A szabályozó pozíció fő eszköze a pénz, melynek éppen az a fő funkciója, hogy ne legyen elég belőle, mivel ekkor tudja a jelenlegi cég szintű berendezkedést továbbra is fenntartani.

Kölcsönös manipulatív kommunikáció, játszmázás jellemző ezen a szinten, csalódottság, frusztráció, a nyereség diadala, a veszteség szégyene. Némileg hasonlít az „A” szint harcias küzdelmeihez, de nem törünk a másik életére.

Az emberiség történelme során a „C” szintnél feljebb társadalom még nem állt föl a legjobb tudomásunk szerint.

Baráti és/vagy párkapcsolatainkban időlegesen elérhetjük a következő fázisokat, és egymást tisztelő, egyenrangú egyénként működhetünk bennük, egészen addig, amíg bele nem szól a külvilág, a pénz és egyéb értékviszonyok.

Innen akkor léphetünk tovább a „D” szintre, ha túllépünk a szűkösségtudaton, és előbb elhisszük, majd megéljük, hogy minden szükségletünk kielégítésére bőségesen van lehetőségünk, hogy minden célunk megvalósításához eljuthatunk azokkal, akikkel kölcsönösen optimális választás vagyunk egymás számára. A versengés világában ambivalensek voltunk, küszködtünk, de legalább együtt voltunk, hiszen kb. egyformán gondoltuk magunkat nyomorultnak.

Ha már nem vagyunk többé kiszolgáltatott helyzetben, ha nem hiszünk a szűkösségben, akkor ugyan miért követnénk felsőbb utasításokat, vagy miért tartanánk fenn küzdelmes, bosszantó, kényszeredett kapcsolatokat?

Miért ne mondhatnánk meg az igazat arról, amit érzünk, gondolunk és akarunk?
A szűkösség mítoszának kidurranása a szabadság és függetlenség korábban nem ismert élményét, a megnövekedett egyéni döntési lehetőségek boldog érzését hozhatja el közénk.
A fejlődésünk során igazán itt állunk szóba egymással hitelesen.

A magukat függetlennek, szabadnak definiáló emberek őszinték, az igazat és a fontosat mondják, egymással tisztán kommunikálnak. Nem azért becsületesek, mert erkölcsi normákhoz, szabályokhoz tartják magukat, hanem azért, mert belátták, hogy magasabb szintű etikával hatékonyabban tudnak együtt élni.

A „D” szint társadalmi mértékű megvalósulását intelligens társadalomnak nevezzük, melyben az emberi intelligencia, a tehetség és alkotókedv soha nem látott méretekben képes kivirágozni. A jóindulat növekedése markáns.

Jóléti társadalomnak azt a berendezkedést nevezzük, amikor az emberek minden alapszükséglete alanyi jogon ki van elégítve, már nem kell azért dolgozni. Ilyen helyzetben tudjuk csak áttekinteni, miben vagyunk igazán tehetségesek, mi a küldetésünk, célunk, miért dobog a szívünk. Ha ezekre a kérdésekre építjük életutunkat, akkor olyan munkát fogunk végezni, amire valódi belső motivációnk van, aminek messzemenő következményei lesznek az előállított termékekre és szolgáltatásokra nézve. A jólét nem a fejlődés végét jelenti, hiszen az életminőség javítása, a környezetszennyezés csökkentése, a természet törvényeinek mélyebb megismerése stb. továbbra is célunk marad, így az alkotóelménkre továbbra is nagy szükségünk lesz.

Az “E” szintről csak röviden: Az egyéni célok feloldódnak a közösségében, a kapcsolat megerősödik, az igazi odafigyelés, empátia, jóindulat (100%) és együttérzés válnak uralkodóvá. Az én és te különállásából megszületik a “mi“ egységélménye. Mindannyian az egység tapasztalatával érkezünk, hiszen megéltük azt anyánk méhében, illetve az igaz szerelem egységpillanataiban.

Mikor egy kapcsolat eléri a „D” szintet és kiteljesedik abban, akkor az egyén képessé válik a többiekre is érdemben figyelni, törődni, együtt érezni, figyelmének fókusza önmagáról a közösségre terelődik.
Megszűnik az Önös érdek.

Forrás: Bőr Róbert

Tehát a tudomány előttünk van, a megvalósítás ránk vár.

Véleményem szerint az emberi tudat evolúciós fejlődése során most léptünk abba a szakaszba, amikor egy „D” szintű társadalom megjelenése megtörténhet.