„Neked mi a forgatókönyved?”

Hogy mit hívok én forgatókönyv elméletnek?

Különböző kiindulási helyzetek által indukált, de azonos pontokon keresztül végbemenő és ugyanazon végkifejletet beteljesítő esemény láncolat, ami újra és újra lejátszódik az ember életében.

Kompetenssé tenni a saját életében, saját élete irányítása felett az embereket.

Ha valami igazán fontos momentumot szeretnék kiemelni a pszichológusi munkámból, akkor ezt az egy mondatot biztos kiemelném.

Segíteni és vezetni a klienseimet, hogy egy egészen új perspektíván keresztül lássanak rá saját életükre az egyik legnagyobb hatású eszköz, amit nekik adhatok, amit magukkal vihetnek majd és használhatnak a mindennapjaikban.

“Mi a forgatókönyved?”

Vannak olyan kérdések – köztük a fent említett forgatókönyvet felfedni vágyó kérdésem – melyekről tudni lehet, hogy elsőre az újdonság teljes ismeretlen terepére küldi az embert. Jön a válasz fenti kérdésemre, hogy: ”Nekem nincsen!”, de ezen az ösvényen tartva a klienst és elkezdeni vele összetenni megélt – de eddig ilyen koncepcióban nem összerakott és átgondolt – élet eseményeit tudni lehet, hogy áttörő felismeréséhez és eredményhez fogja őt eljuttatni.

Vannak a jó forgatókönyvek, aminek felismerésével még hatékonyabbá, még tudatosabban működtetett jó, az én-t támogató helyzetek valósíthatóak meg, de vannak azok az „önsorsrontó”, önmagunk ellen dolgozó forgatókönyvek, melyek felismerése és tudatos átalakítása révén egy sokkal kiteljesedettebb és önmagunk számára méltóbb életvitel megvalósítása érhető el.

Ez utóbbival szeretnék én most részletesebben foglalkozni.

„Nem találhatunk arra megoldást, amiről nem is tudjuk, hogy létezik.”

Forgatókönyvünk felismerése egy ördögi körben való elveszett állapot miatt nem történik meg, meggátolva alapvetően a felismerést, hogy különböző helyzetek ugyanazon tőről fakadnak és ugyanabba a végpontba tartanak.

Ez a csapda helyzet pedig nem más, mint, hogy ameddig elkülönülő, egymástól független esetekként kezeljük azokat a helyzeteket, amikben egyébként forgatókönyvünk fut végig, addig random és lokális “megoldások” születnek csak, amiket aztán nem fog tudni – tudatosan – átültetni egy következő helyzetre az ember. Nem fogja felismerni, hogy a következő helyzet ugyanabban a lépés sorban fog lefutni. Nem tud egy megoldási séma kialakulni, és ami még fontosabb, nem tud az ember elszakadni a forgatókönyvétől. Nem lesz képes egy új és hatékonyabb, számára is megfelelőbb végkifejletet megvalósítani.
És ennek az ördögi körnek a másik pontja, ami miatt a közös metszetek felismerése a homályba merül, hogy az aktuális helyzet, mint egy túlélési ösztön valami ad hoc jellegű tűzoltási kísérletnek elmondható megoldási folyamatot elindít, ami hoz ugyan minimális sikert – de esetleges voltánál fogva minimálisat – hiszen nem a „valódi, core mozgatórugóra ad megoldást” – hiszen azt az ember még nem is ismeri

„Keresd a hasonló végkimenetelű helyzeteket.”

Vajon egyedül felismerhetem a saját forgatókönyvemet?
Szerintem így érdemes elindulni ezen az úton.
Saját forgatókönyvünk felismerése esetén első lépésben mindig haladjunk konkrétumok mentén – talán ez a legfőbb szabály és legegyszerűbb út, ha egy ismeretlen területen kezd el gondolkodni az ember.

Kezdj el szabadon gondolkodni életed legkülönbözőbb területeiről származó emlékeidről és kezdjed leírni azokat, kezdjed megkeresni, hogy van-e olyan élmény, ami újra és újra visszatér, vagy amiről úgy érzed, hogy legkevésbé érted, hogy „Miért pont velem történik?”, „Miért kell mindig így lennie?”- érzést kiváltó helyzetek vannak-e?
Ehhez a folyamathoz segítségül hívhatod a számodra fontos embereket, akik látják, ismerik életedet, mint külső szemlélők segíthetnek rálátni, egy másik perspektívából.

Ha jó pár helyzetet találtál, akkor kezdjük el a közös pontokat keresni, azokat a fontosabb „fordulópontokat” amiken keresztül eljutottál a kezdőponttól a forgatókönyved végkifejletéig.
Lépésről – lépésre építsd fel a forgatókönyvedet – ez egy hosszú és nehéz feladat természetesen, adj elegendő időt és teret magadnak, hogy elkezd látni ezeket a főbb csomópontokat.

Ha megvan a menetrend, hogy hogyan bontakozik ki a forgatókönyved, akkor kezdd el még személyesebbé tenni – kapcsoljál érzelmeket a fontosabb csomópontokhoz.
Fogalmazd meg, miként viselkedsz, hogyan érzel és gondolkodsz egyes lépések közben.
Találsz egy olyan pontot, ahol leggyakrabban kicsúszik kezedből az irányítás, ahol a legsérülékenyebb a forgatókönyved vagy ahol a jól induló történetek megtörnek, és irányt váltva elindulnak rossz irányba?
Próbáld megfogalmazni ezeket önmagad számára, izgalmas önismereti utazás lesz ez.

„Legyen kézzelfogható – mert aminek látom a lépéseit, ahhoz konkrétumokat tudok kötni, azt meg tudom fogni, azon meg lehet azt az első pontot találni, amit el tudok kezdeni alakítani.”

„Ha felismerjük a forgatókönyvünket, akkor egy olyan rendező elvet találunk meg, ami mentén elkezdhetjük újjászervezni életünket, lehetőséget adva kitörni az addigi menetrendből.”

Már önmagában a forgatókönyv felismerése is hatalmas dolog, hiszen egy olyan magabiztos kontrollt kap az ember ezáltal önmaga és sorsa felett, amit addig talán nem is tapasztalt meg, de ami a legnagyobb erejű dolog ebben, hogy a tudatos változtatás lehetőségét hozza ez a munka, ez a megfogalmazott folyamat.
Hiszen ott lesz a kérdés, hogy „Szeretem ezt a forgatókönyvet, eszerint szeretném tovább élni az életemet?”
Ha nem, akkor el lehet kezdeni dolgozni a tudatos változáson, amiben természetesen ott lesz a kétely és félelem, hogy „Felül tudom-e írni, át tudom-e formálni az eddig önműködő, automatikusan végigmenő forgatókönyvemet?”

Az elején egy nagyon fókuszált és tudatos odafigyelést igénylő munka lesz – akárcsak bármilyen más változási folyamat, de idővel automatizálódnak, beépülnek az új megoldási folyamatok.

„…mert kell a bizonyosság,hogy van kitörési lehetőség a forgatókönyvedből.”

Hogy minél inkább garantálni tudjuk a sikeres változást, én mindig azt mondom, hogy lépésről – lépésre alakítsuk át a forgatókönyvünket. Első lépésnek keressük meg azt a pontot, amin a legkönnyebben változtatni tudunk, mert egy gyors pozitív feedback, ami megerősít minket abban, hogy meg tudjuk változtatni az eddigi forgatókönyvet, az ad egy olyan kezdeti lendületet, ami ebben a változási folyamatban tartja aztán az embert.
Tehát a szabály, hogy az első változtatás az a pont legyen, amit az ember a legkönnyebben meg tud valósítani – egy pici változtatással is már más végkifejlet írható, egy pici változtatás is nagy lendületet és a sorsom feletti kontroll érzését, a pozitív változás mindent felülíró erejét tudja megadni.
Erről a bázisról érdemes elindulni a változás kísérletezéssel teli útján.
Azaz, fogalmazd meg a célt, hogy merre szeretnél elindulni, s kezd el felépíteni az utat, ami el fog addig vezetni

És miből lehet tudni, hogy megtaláltad a forgatókönyvedet?
Ha címet tudsz adni neki – rövidet és frappánsat.
Ha meg tudod fogalmazni az eddig fennálló forgatókönyved címét és mellé tudod írni újraírt életutad címét.

„A jövő építése és a múlt feldolgozás egybe ér.”

De!
De minden változási folyamat magával hozza a felismerést, hogy eddig a pontig hogyan volt.

Egy rossz forgatókönyv általában kettős csapással végződik.

Mivel a rossz forgatókönyv önmagad ellen íródik, ezért eljön egy pont amikor – ösztönösen – vagy a helyzetből való kilépéssel – önként vagy a környezet által kikényszerítve – vagy az érzelmi, fizikai, mentális túlterhelődés által robbanással zárod le az adott kört.
Bárhogy is zárul a szummázata ugyan az lesz.
Hogyan tehettem meg ezt önmagammal?
Hangzik a mondat önmagad felé.
S a környezet részéről egy rosszalló és meg nem értéssel teli elítélés „Hogyan változhattál ennyit ilyen gyorsan ilyen rossz irányba?”

Ennek a felismerése pedig nehéz és fájdalmas.

Ebben az egész folyamatban – ami amúgy is egy igen összetett és nehéz felismerési folyamat – ott van a felismerés hozta fájdalom, a „hogy tehettem eddig ezt önmagammal” fájó érzése.
Egyszerre kellene építeni a jövőt és feldolgozni a múltat, lezárni a régit, hogy helyet kaphasson valami más, valami új.

A „mit tettem magammal” fájdalmas felismerésének árnyékában, hogyan kap helyet egy új rend, egy új forgatókönyv megvalósítása?
Ott a kétely, hogyha eddig rosszul döntöttem önmagammal kapcsolatban, akkor hogyan tudok majd egy jobb és számomra megfelelőbb forgatókönyvet írni?
Hogy a változtatás tényleg jobb lesz számomra vagy még rosszabb helyzetbe hoz csak?
Mert ott a félelem, hogy meglátni valamit fájdalmasabb, mint örökre csukott szemmel maradni és a megszokás kényelmetlen, ámde ismerős közegében maradni.

„…túl a félelmeken vár egy új kezdet…”

Amikor a félelemnél nagyobb lesz a hit, hogy rá merek látni forgatókönyvemre és felül tudom írni azt, akkor már helyet is adtunk a változásnak.

Forgatókönyvemben az életfeladatom.
Rád mekkora feladatot osztott a sorsod?