Egy különlegesen bájos, de nagyon bánatos kis tündérlány állt a tanterem ajtajában az első tanítási napján édesanyja ölelő karjaiban; nekem a 11. évi szeptember megkezdése volt; hivatásom, szeretem. Sírt, félt, szorongott, anya nélkül kell tölteni a napot; és ekkor megláttuk egymást. Leguggoltam, kérdezgettem mindenféléről, megsimogattam, azonnal megszerettük egymást; ,,kézen fogva jártunk onnantól az iskolában’’. Nem az osztályomba járó angyal volt, de hogy nem véletlen találkoztunk, kötöttünk őszinte, tiszta barátságot, az bizonyosságot nyert. Minden nap ölelt, s öleltem.

Április volt, iskolából rohanás haza, zuhanyzás; de ohhh… a jobb mellemnél pici gombóc. (Ez idő alatt lett egy cicám, teljesen véletlen Gombóc névre hallgat.)

Sok orvosi vizsgálaton túl, foglalkozni sem akartam már vele. Akkor még férjem ragaszkodott hozzá, hogy nézessem meg. Köszönöm.

Elmentem, összeráncolt szemöldök árulkodott arról, hogy valami nincs rendben. Mire feleszméltem, már az onkológián vették a szövettant.

Rosszindulatú mellelváltozás- mondta az onkológusom.

Sokk… akkor egyszer sírtam, de nem magam miatt, hanem hogy a fiam, a családom…

A főnökömnek elmondtam, hogy nem tudom, mi lesz, mi jön. Erre rám néz és közli, hogy az egyik apuka még szeptemberben felajánlotta onkológiai segítségét, ha szükség lenne, és volt.

Nekem ajánlotta fel már akkor. Ebédeltettem az osztályom, és a tündérlány is ebédelt éppen, amikoris a főnököm rámutat… AZ Ő Apukája a SEGÌTŐM. Isten keze…

Azonnal intézte a tanító néni megmentését. Azonnali műtéttel eltávolították, onkoplasztikával halvány emlékeztető íve van csupán. Szenzációs baráti, orvosi team dolgozott rajtam, mentette meg az életem, mérhetetlen szaktudással, emberséggel. Én köszönöm a helyzetet a sorsnak, Istennek; hálás vagyok, hiszen nagyszerű EMBEREKET kaptam maga mellé társnak, segítőnek, gyógyítónak, támogatónak. Hála a feltétel nélkül szerető családnak, barátoknak, a dokiknak, és annak a tündérlánynak és szüleinek, akivel összehozott a gondviselés, hogy bebizonyíthassuk a világnak, csakis a feltétel nélküli szeretet számít, semmi más.

Öt héten át vártam a szövettant, az ítéletet, kell-e majd kemoterápia vagy sem. Az élet térdre kényszerített, a szó legszorosabb értelmében térdre rogyva imádkoztam minden nap.

Mert, hogy mondom el a fiamnak, hogy nem lesz hajam?, és lehet, én se többé, az Ő lelkét féltettem a legjobban.

A 16 évvel ezelőtti autóbalesetem, amikor is medencecsont-töréssel fél évet feküdtem; és a rosszindulatú mellelváltozás (mert a dokival így hívtuk, nem a hárombetűs szóval illettük) megtanított remélni, hinni, Isten felé fordulni. Elfogadóvá tett, türelemre nevelt, tudom, mi a MOST hatalma, hogy mi a kitartás, a csakazértis, hogy bármi történjék, méltósággal viseljem, jellememet formálta, alakította; példa szeretnék lenni sorstársaim számára, hogy megmutassam, fel lehet állni, csak látni kell a jót, és szeretni, menni tovább előre pozitívan, bátran élni, szívvel.

Minden nap mosolyogtam, a legszebb ruhát öltöttem, sminkben jártam sugárkezelésre, boldogan; mert az imáim meghallgattattak, a kemoterápia nem kellett. A dokim nyakába ugrottam sírva a hír hallatán, pedig minden bátorságomat összeszedve még a parókaboltot is meglestem előtte.

A tündérlány apukájánál érdeklődtem, miként hálálhatnám meg önzetlen orvosi, baráti segítségét, a válaszánál potyogtak a könnyeim: – Evi néni, már régen megtetted, hiszen szeretted a lányomat feltétel nélkül, ott voltál, mikor félt, fogtad a kezét; mi a tiédet.

Eleve elrendelt, minden, sorsok, találkozások, az élet… én ebben hiszek.

Nem bírtam ki, a kis tündérnek vettem egy csajos ajándékcsomagot, csörög a telefonom, kibontotta, megköszönte, ezt mondta:

– Olyan, mintha csináltál volna nekem egy plusz szülinapot!

– Örülök, Édesapád is csinált nekem egyet drágám!

Sírtam…

A minap hívott a tündérlány édesanyja, hogy elköszönnek tőlem, mert másik iskola örülhet, a leányzó ott folytatja, de ha kell a segítségük… Ők vannak, bár emiatt sose kelljen beszélni -mondta anyuka, elköszöntünk… a tündérke is kiabált: Szia, Evi néni!

Most felhívom őket, de csakhogy ezt elmeséljem…

Az utam végéig, boldogan:

-Hajnal Evelin-