A decemberi ünnepkör közeledtével mindig felerősödik az ajándékozási vágyam.

Legfőképpen az a vágy, hogy kézzel készült ajándékokkal lepjem meg mindazokat, akiknek örömöt szeretnék csalni a szívébe, mosolyt az arcára.

Mindazoknak, akiket az egész év során, a pandémia húzd meg, ereszd meg napjai alatt nem látogathattam, akiket nem ölelhettem meg, akiknek nem fürödhettem szeme sugarának melegében.

Mindazok, akik ilyenkor előbukkannak a szívemben, lelki mandalám egy-egy ívét, változatos színeit képzik, akik segítenek mindabban, ami néha nehéz, vagy mindabban, ami a jóllét része, vagy abban, hogy végtelen természetességgel engedhessem magam bele a boldogság áramlataiba, az egészségem bizonyosságába, az élet táncába, a szeretet hullámain vitorlázva.

Ez a mostani időszak viszont becsapósan azokat az embereket is sokszor a depresszív érzések alagútjába kergette be, akik – mint én is – bizonyosan évek óta az önfejlesztés útjait járva, saját önismeretük, lelkük megerősítésén dolgoznak. Ilyenkor az alkotási kedv, a minőség, amellyel az egyes munkáim elkészültek, nem tükrözték azt a mély szeretetet, amelyet egyébként minden alkalommal átsugározni vágytam. Hiszen minden alkotásomban ott vagyok ÉN, minden alkotásomba beleteszem lelkem mikronjait, másképp nem is tudnám elképzelni, s ez mélyen bennem van, ahogy más alkotók munkáiban is. Többen mondták kiállításaimon azt, hogy figuráimban látnak engem, s ezt még olyanok is látták, akikkel nem voltam soha közeli ismeretségben.

A kreativitásomra, az alkotásokkal kapcsolatos speciális rálátásokra, megoldásokra, a mindenből valamit készítési ötleteimre mindig is büszke voltam, ez egy olyan tudomány, amely azt hiszem, keveseknek adatik meg. Mégis rá kellett jönnöm, hogy mint minden készség alapja, ennek is az ismételt gyakorlás a forsza. Ha az alkotó kedv hiányzik, ha sokáig pihen a kéz, ha a skiccek, az elkészülendő dolgok előre elképzelt látomása hosszú ideig nem követel magának teret, akkor mindez lassan el is tud aludni.

Sosem értettem azt, hogy aranykezű édesapám miért gányolt idősebb korában, miért intett lemondóan, ha valami nem sikerült. Ő sokat és beláthatatlanul, és egyre inkább a belsejébe zárta magát. Mivel az évek előrehaladtával egyre kevésbé tudott az utcán járni, nem találkozott senkivel, csak édesanyámmal és a tévé, az újságok által közvetített „igazsággal”, így egyre inkább nehezére esett mozdulni. A szó szoros értelmében „beletörődött” ebbe a helyzetbe. Édesapám II. Világháborús rokkant volt, bottal járt, a lábát repesz találta el, és a légnyomás a hallását is megkárosította. A háború után kapható műlábak rossz minősége miatti bizonytalansága mindenhová követte. Aztán az utcán eltört a műlábat tartó csavar, ennek következtében a combnyaka, ami pár hónappal később a halálához vezetett.

Napjaink kvantumfizikával foglalkozó tudósai az agyi kapcsolatok megerősítése, a változások, a szokások megújítása kapcsán sokat beszélnek arról, hogyan lehet „elfelejteni” nem gyakorolt tudást, pl. a nyelveket, zongorázást, gyors- és gépírást. Az eltelt két évben általam készített jóval kevesebb alkotás kapcsán rá kellett ébrednem, hogy a kreativitás magas foka – ami nekem elképesztő, akár éjszaka megálmodott ötletek képében érkezett legtöbbször – valahol mélyen alszik, és lehet, hogy nem is kíván előbújni rejtekéből.

Ekkor jött a „csakazértis”! Mi történt? Nekiálltam, de nem tetszett, ami kijött a kezeim alól!

Jött a méreg, az önszabotázs, szidtam magam, aztán sutba dobtam, kedvem, erőm híján még mélyebbre süppedtem az önsajnálat bugyraiba, tovább nehezítve saját agyi hálózataim felfrissítését, megerősítését, a kreatív elme ébredését is tovább gátolva.

Pedig olyan közel a megoldás! Kell egy vágy, amely megszületik bennem, kell az ötlet, a cél és annak az embernek az előre elképzelt mosolygós, hálás, akár örömkönnyes arca a lelki szemeim előtt, akit meg akarok ajándékozni, és máris ott a MOTIVÁCIÓ!

Hát így tettem. Nehezen indult, hosszú heteken át morogtam, szidtam magam, sok munka került a kukába, majd kimenekültem a természetbe. Később leültem írni, ami a visszajelzések kapcsán sikerélménnyel töltött, és pont azt a faktort találta el, mely ezeket az agyi hálózatokat és a motivációt erősíti. Ez kihatott más tevékenységeimre is. Akár a főzésben, akár az alkotásban.

Így aztán egyre inkább kezdtem belemerülni az alkotás, a tárgykészítés örömébe, és azt vettem észre, hogy kezdenek visszatérni az elképesztő ötletek, a megvalósítás lehetőségei. Elérkezett az az állapot is, amikor nem tudtam abbahagyni, s úgy kellett magam kiszakítani a munkából, mert az ötletek tódultak, jöttek az újabb és újabb megvalósítási képek, és valahogy mindig a kezembe akad valami, ami beépíthető, amivel még különlegesebbé tehető a mű. Későig alkottam, éjjel felébredve megnéztem, mit alkottam, s látva az alkotásom olyan volt, mintha valaki más készítette volna.

Végre érkezett az idő! Egy olyan jelenetet álmodtam, ahol Mária és József nem istállóban, hanem egy barlangban örvend Jézus megszületésének.

Kiindulópont egy papírdoboz volt, az alap, melyre majd egynapi munkával apróra tépett tojástartó darabkákat ragaszottam, így alakítva ki a „barlangot”. A tojástartó darabkákat mindenhova, kívülre és belülre is felragasztottam, majd barnás-szürkére festettem. Első perctől szerettem volna valahogy megvilágítani a kompozíciót, de egyik megoldás se tetszett. Aztán jött egy intuíció, és spárgával tekertem körbe 2 darab led mécsest, amelytől az egész rusztikus hatású lett. A barlang előterét vastag juta zsineggel díszítettem. Drótvázra felépített, felöltöztetett figurában alkottam meg a kisdedet ölelő, a barlangban térdeplő Máriát, majd az álló József alakját formáztam meg ugyanilyen módszerrel. József szakálla és haja műszőrme, de teljesen természetes hatást kelt, és Máriának is természetes hatású, hosszú barna műhajat ragasztottam. A két mini mécses megadja a bensőségesség érzését, boldog vagyok a végeredmény láttán.

Legfőképpen azért, mert érzem, hogy újra világít bennem – akár a két led a „barlangban” – az a belső tűz, mely az alkotásaimat kísérte mindig, akár kézművességben, akár írásban, akár bárminek a megszépítésére használtam is ezt.

Mindezek a tevékenységek frissítik és fiatalítják az agyat, és az alkotás boldogsága pedig, az a szeretet, amellyel mindezek készülnek, boldoggá teszi a testet, felemeli az energiaszintet, mosolyt varázsol mind az adó, mind a kapó ember arcára, s ennél szebb nem is lehetne a karácsony, hiszen erről szól!