Novemberben, az ősz végéhez közeledve egyre csökken körülöttünk a fény és egyre hosszabbak az éjszakák. Talán nem véletlen, hogy Földünk északi féltekéjének nagy részén épp ilyenkor emlékeznek meg az elhunytakról. A halálról, ill. a túlvilágról azonban kultúráról kultúrára másképp vélekednek.

Mécslő márványházikók

Súlyos márványkövek,

arannyal cirkalmasra kanyarított, hurkolt betűk!

Azt hiszitek, képesek vagytok a lélek könnyűségének otthont adni?

Hogy az, ki volt,

attól marad élő,

hogy földi holtában nevét még évszázadokig őrzitek?

Mily balgák vagytok!

Balgaságtok elfeledi,

hogy az emlék nem hozzátok,

de nem is holmi dátumhoz kötődik.

Élőnél élőbben van jelen

a mozdulatokban,

a receptekben,

a kedvencekben,

a színekben,

a formákban,

az arcon rajzolódó árkocskákban,

a zenében,

a versben,

a tekintetben,

szokásokban,

szokatlanságukban,

az anekdotákban,

melyek élőnél élőbben őrzik a lángot,

s tudják,

mi meglépjük a lépéseket,

meghozzuk a döntéseket,

melyeket jussként kapunk,

hogy örökrészül ne hagyjunk mást hátra,

mint miriádnyi fénylő csillagot.

Fehér gyász – régi magyar hagyomány

“A mi gyászunk fehér gyász volt, hófehér gyász. A mi öregségünk az fehér ruházatot hozott. Az Ormánságban maradt meg a legtovább az öregembernek, az öregasszonynak a fehér viselete. Csuda látni őket, ahogy jönnek haza a határból és csupa fehér minden rajtuk (bőrük, bajszuk, hajuk is): készülnek vissza az atyához. Mert a fehér a teremtő atya színe, a fehér a színek összessége. A fekete az a színek hiánya, a lélek teljes hiánya! A fekete öltözet nálunk, magyaroknál a felvilágosodás után kezdődik. Nem öltöztek sötétbe eleink.

A moldvai csángók, amikor kiteszik a padlásrúdra a zászlót, nem fekete zászlót, fehér zászlót tesznek ki, (halott van a háznál-jelentéssel)… Csököly Nagyatád mellett van, szín református a lakossága. Ma már nincsenek ott sem tiszta fehérben, de a fehérnép tartotta meg legtovább a hófehér viseletet gyászviseletként. Csupa-csupa menyasszony! Csupa-csupa szépség, csupa nemesség, nagyasszonyi fehérség, ami kikíséri a halottat a temetőbe” – meséli előadásában Molnár V. József, néplélek- és néprajzkutató a gyászolás régi magyar hagyományáról.

Elhúzzák a halott kedvenc nótáját

A régi roma hagyományok szerint az elhunyt melletti virrasztás a következőképpen zajlik: “Ott éjszakáztunk vele. A kedvenc nótáját húztuk, húzták a zenészek, beszélgettek róla, a jó dolgait elmondták, és a rossz dolgokat is. Ittunk, ettünk. És öt-hat napig ment ez a virrasztalás. …és ott volt az összes rokonság, barát, boldog, boldogtalan, ittak, a férfiak kint tüzeltek, az asszonyok meg bent beszélgettek a lakáson belül.” Vincze-Pilling tanulmány

Jazz temetés

New Orleansban jellemzően hangos jazz temetéssel búcsúznak a halottaktól. A zenekar fájdalmas, szomorú dalokat játszik egészen a test földbe helyezéséig, majd ezt követően pedig vidám nótákkal folytatják. A jazz temetés egy nyugat-afrikai, francia, ill. afro-amerikai hagyomány különös keveréke, amely arra hivatott, hogy a közösség elhunyt tagjának életére emlékezzenek, ill. azt ünnepeljék. Ahogy az egykori new orleansi jazz zenész, Sidney Bechet mondta, “A zene itt legalább annyira része a halálnak, mint amennyire az életnek.”

Átmenet egy másik létállapotba

A halál Indiában, a hinduizmusban sem a véget jelenti, hanem sokkal inkább átmenet egy másik létállapotba. A temetést követő 13 nap a gyász időszaka, amikor is az elhunyt családja tisztátalannak minősül, ezért a családtagok rituális fürdőket vesznek, ill. a férfiak leborotválják a hajukat. A hozzátartozók szabadon engedhetik az érzéseiket, azonban semmilyen vallási szertartáson nem vehetnek részt. Ezen kívül tartózkodniuk kell bizonyos élelmiszerektől, például az édességektől. Ezen szabályok betartásával biztosítják, hogy az elhunyt lelke akadály nélkül új formát ölthessen magára. A gyász hagyományos színe a fehér.

Örök létezés

Kínában, ahol minden más irányzatnál erősebben van jelen a konfucianizmus, a halált szintén nem a végnek tekintik, hanem a lélek átkelésének az örök létezésbe. Ez pedig nem annyira a halhatatlanságot jelenti, hanem a család vérvonalának folytatását. A fiatal generáció kegyeleti szokás szerint megköszöni az eltávozottnak mindazt, amije van, és mindazt, amivé vált.

Odaát-ideát

Mexikóban sem övezi félelem a halált, az elmúlást, ill. a hozzátartozók gyászukban nem csenddel adóznak elhunyt szerettük lelkének.

November elsején pedig színes ünnepséggel emlékeznek meg halottaikról. A mexikói kultúra hagyományai szerint a lélek nem hal meg, csak ‘odaát’ van egészen addig, míg a halottak napján évente egyszer visszatér az ‘ideátba’. Az ünnepség alatt csontváz és halálfej maskarát öltenek, ami nem csupán a halált, de az újjászületést is szimbolizálja. Ezen kívül a család az elhunyt kedvenc ételét fogyasztja, ill. a kedvenc zenéjét hallgatja. Jellemző még, hogy a halott számára egy hétszintes oltárt állítanak, mert a léleknek hét szinten kell áthaladnia, hogy nyugalomra leljen.